 éla - regény két kötetbenírta Irinyi József (Első kötet. Pest, 1853.) I. Az öreg ur  zélesen terjedő rónaság közepében, a Tisza mellett fekszik a falu, melybe lépünk. A falut Tisza-Alapnak, a birtokos családot Alapinak nevezik.
Az öreg Alapi Pál derék, becsületes, felvilágosodott magyar ember, táblabiró a javából, jó hazafi, tiszta magán jellem, buzgó barátja a nemzetiségnek, mint okos atya egész lélekkel gondoskodik ugyan fia nevelése körül, hogy méltán ellehessen arról mondani: nem messze esik az alma fájától: de még sem titkolhatja el magától, hogy miután mind a hivatal viselést, mind a nagyon szorgalmas utánlátó gazdálkodást alkalmatlannak és unalmasnak találta, ázsiai heverő kényelemmel töltött özvegy élete is nagyon egyhangu, sőt gyakran valósággal nem kevésbbé unalmas is. Unalmában tehát, özvegysége negyedik évében, épitkezéshez fogott. Mind felosztva, mind pedig különösen helyezve oly izléstelenül találta az ösí lakházat, hogy Pál ur többé egyáltalában nem akarta eddigi állapotában meghagyni. Az udvar és Tisza között csak az országut volt. De e szót ne értsük félre, vagy is inkább ne vegyük nagyon betüszerinti értelmében; nem volt ezen ugynevezett országuton az emberi kéznek semmi műve; közönséges mezei ut volt az, a mint az isten megteremtette; nedves idöben feneketlen sárral, száraz időben iszonyu porral bővelkedő, és országutnak neveztetett csupán, mert nem egyedül a szántani menő falusi lakosok jártak ki rajta, hanem a jobb és bal szomszéd falvaknak is kozlekedési ut gyanánt szolgált egymás között. Az öreg Pál ur kapuja ezen utra szolgált. A kapu és ház kozött még mintegy száz öl hosszu és és felényi széles udvar volt; és itt jobbra balra nem csak cseléd-lakok, hanem ló, ökör, sőt még juh istállók is vonultak el csaknem épen az uri lakig. Az udvar ennél fogva örökösen ronda volt, mert Pál ur boldogult atyja egyáltalában nem látta át, miért ne lehetne urilakot és gazdasági udvart egyesiteni; sőt egyenesen azon véleményben volt, hogy az okos embernek ugy kell épitkezni. Épen szemközt a kapuval állott a ház; és mivel a sors különös kegyéből azon helyen halmot talált Pál ur atyja, melyet egyébiránt még tetemes foldhányással kellett elegendöre pótolni, a ház a Tiszára emeletes, másik oldalán pedig a halomra dőlve, foldszinti volt. Alant voltak a konyhaosztály, a házi cselédek lakásai és néhány vendégszoba; a felső osztályt mindig maga a tulajdonos család tartotta elfoglalva. Pál ur atyja ugyan a Tiszát, mely pár ezer hold birtokának néha felét is elöntötte, inkább gyülölte mint becsülte, és roppant sértésnek tekintette volna - ha ugyan e szót megérti, - azon gyanusitást, hogy ezen nemzeti folyam regényes alakjában gyönyörködik: mikép hasitja ketté a nagy rónaságot; komoly, szigoru egyéniség volt ő, ki a regényes eszméket nem tartotta fériuhoz illőknek: de még is önkénytelenül azon eszmére jött, hogy szebb kilátás lesz a Tiszára mint a falura; ez okból tehát a házat ugy épitette, hogy a Tiszára volt - a folyosó, "Ez igen jó hely lesz, mondá a boldogult ur, - dohányozni!" Pál urnak nem kevés pénzébe került az egészet ujjá alakitani. Az emlitett mellék épületek az udvarról elpusztultak; szép smaragdzöld pázsit, különféle fák, ezek között középen egy tulipánfa, mely az egész megyében a legnagyobb volt, és több fenyőcsoportozat, valamint virág és orgonafa bokor foglalták el azok helyét. Elpusztitotta Pái ur a tulsó oldalon a háztól alig egy pár ölnyire épitett csűröket is; és ekkép csínos, izletes, szép kiterjedésü park kozepében állott a ház, mely hasonlóan nagyszerü változáson ment keresztül. Az idomtalan boltozatú nyílt folyosók helyett csinos homlokzat állott a tiszai oldalon; arra nyíltak a terem és nappali szobák ablakai. Ezen ablakokból, és különösen a széles erkélyről, pompás kilátás van a Tiszára, és azontúl a mérhetlen nagyszerü rónaságra, a Tisza hullámait hasitó gőzhajókra -ma, mert 1836-ban még a Tiszán nem jártaL gőzhajók. Puszta! E szó talán rideg, idegenitő az ipar barátai és azok előtt, kik, - mint némely jámbor külföldi, - a puszta alatt teljes haszonvétlenségben heverő, vagy talán épen gazdátlan földeket értenek; nevezzük hát rónaságnak; és mily nagyszerű a mértföldekre és mérföldekre terjedő rónaság tekintete! Határtalan, végtelen, beláthatlan az, mint a tenger széles tükre, mint az isteni gondviselés! És nagyszerüsége mellett gazrlagsága is kimerithetlenebb a hegyek bányáinál. Mi szép a hegyi vidékben? Valamely egyes pont, vagy is tulajdonképen kilátás onnan. A hegyi vidékek legnagyobb része, melyeknek jelleme abból áll, hogy a görbe föld, a sötét rengeteg elfed előttünk minden kilátást; - itt-ott annyira ránk borul a rengeteg homálya, hogy a láthatárunk kétfelől mindössze is a tengely végéig, előre s hátra pedig két-három ölre terjed, - valóban semmikép sem nevehető szépnek. A hegyi vidéknek csak egyes pontjai és vonalai szépek; a rónaság minden pontján egyaránt nagyszerű, mindenütt egyaránt végtelen abban a kilátás. A hegyi vidék szépségének jellemében változékonyság, csillogás , bizonyos tetszelgés van. A rónaság szépsége annak végtelenségében, komoly nagyszerüségében áll. És sokszor még a hegyi vidék szépségének fő alkatrészét is épen a rónaság teszi. Példaul a hegyi vidék szépségének nemében valami igen gyönyörüt lehet látni az Ugocsából Mármarosba vezetö uton. A láthatár tulsó végén Huszt váromladékai tünnek elő, jobbra a magányos sziklán álló Királyház romjait látjuk, és az egészet rengeteg erdővel boritott körülövező hegyek ráma gyanánt szegik be a szép képet, melynek legkitünőbb része a tekergő Tisza által hosszában ketté hasitott völgy, a hegyek között elterülő, ezen vidéken meglepő nagyságu rónaság! melynek mesgyékkel elkülönzött földei mind megannyi virágágyként tünnek fel a Hark hegy tetejéről tekintve. És mi a hegyi vidék regényessége, a lombok dalos lakosa, a szél által ingatott sudarak zugása, az erdők távolban kéklő szine, a rengeteg homálya, - a verőfényes napokon csillogó rónaság csodájához, a gyémánt fényü, tündöklő költői alakokat teremtő, tündér lebegésü délibábhoz! A mint PáI ur az épitkezéssel, ezen igen költséges unalomüzési móddal készen volt, - még jobban unta magát urilag helyre hozott lakában,mint az előtt. Béla fia is, az anyátlan árva, most már többnyire távol levéna az atyai háztól iskolai tanulmányainál fogva: Pál ur mindinkább kezdett azon eszmével foglalkozni, hogy még is haszontalanság az élet örömek nélkül; - mit érnek sok gonddal és költséggel ujan alakitott ház, szép szobák és csinosan rendezett park, ha az ember özvegységben, magányban tölti napjait. És igy történt, hogy Pál ur ötven évet meghaladó korában másodszor lépett a szent házasságra; és azon megfontolatlanságot követte el, hogy ősz fürteivel tizenhat éves leányt vett nőül. A vidéken senki sem tudott előre legkevesebbet sem; hanem egyszer csak, hat heti Pesten mulatás után, második feleséget vitt haza öreg barátunk. Ida nagysága szegény árva leány volt, nagyon csekély nevelést nyert, és anyja halála után, - csak néhány nap óta, - testvérénél, bizonyos magas hivatalnok nejénél lakott Pesten. Itt 1átta őt Pál ur először, épen a nemzeti szinház megnyitásának első napjaiban, egyik földszinti páholyban. Elsö neje Pál urnak igen áldott, szelid és okos nö volt, ki férjének vele töltött idejét, Pál ur saját szavai szerint, paradicsommá varázsolta; Béla fiának pedig, ki több gyermeke kozött a legutolsó volt, és egyedül maradt életben, oly forrón szerető anyja volt, hogy a gyermeknek a természet rende szerint is anyjához különösebben ragaszkodó kebele, ennek kitűnő nagy szeretete által meghatva, még sokkal inkább megnyílt az anyai befolyásnak; és igy történt, hogy bár Béla még alig volt tizenkét éves, midőn anyját elvesztette, annak szavai, nézetei, példás kebel-jósága kiirthatlan gyökeret vertek szivében. Ha talán megemberedik anyja mellett; kitanitva, megrontva a világi élet tapasztalása által; és elegendő belátást nyerve észrevenni mindenütt a hibákat, melyek mikép mindenkiben bizonyosan anyjában is voltak, talán minden befolyásat, vagy legalább annak nagy részét elvesztette volna az későbben reá nézve. Igy azonban, miután épen azon korban vesztette el anyját, melyben kitünő kora fejlődése mellett már elegendői értelme volt ugyan annak okos tanácsait felfogni, és az anyai folyton ápoló szeretet mellett már teljesen kifejlett ugyan vágya: anyja szívjóságának hű viszhangja lenni; de még nem jutott el az ifjúi kor azon időszakába , midőn a lélelkben elbizottság és kételyek kezdenek emelkedni: anyja örökké szent emlék és dicső példány maradt kebelében. Azonban nemcsak anyja, hanem atyja is Íolyvást a szelídség és jóság példánya volt Béla elött, mely részben későbben kivételt alkotott a mostoha; de ez már későbben jött a házhoz, semhogy Béla jellemének fejlődésére nagy befolyással lehetett volna. Béla a jóság iskolájában növekedett fel. Nem verés, szidalmazás, rideg önkny; de nem is oktalan elkényeztetés, hanem szelídség, jóság volt értelmes és szerencsés szüleinek elve és eszköze Béla növelésében. Alig két év mulva anyja halála után, Béla annyira ki volt fejlődve testileg, hogy minden pillanatban katonának készült állani. Második házasságra Pál ur özvegységének ötödik évében lépett; de a második nő teljes ellentéte volt az elsőnek. Idában a ]elketlen növelés elfojtott minden nemesebb érzelmet, minden magasztaltságot. És mi a közönséges lelkek ismertető bélyege, valóságos kittünő leleményességgel birt minden dolgot kisebb, homályos oldaláról fogni fel és venni tekintetbe. Anyja felettébb köznapi lény levén, meg volt győződve, hogy a növelés feladata, kivált leányoknál, főleg abban áll, hogy a növendék már gyermekkorában megszokja, mindcn érzését elnyomni. "Hallod? Tanulj, hogy valaha te is gazdag emberhez menj férjhez!" mondá gyakorlati okos eszére büszke anyja leányának, midőn ez még csak nyolcz éves volt, bizonyos ilynemű házassági eset elbeszélésének hallatára. Tulajdon édes anyja tanitá Idát már élete hajnalán szívtelenségre; és a leány valóban igen jó tanitványnak mutatkozott. Azon időben, midőn Pál ur vele megismerkedett, Ida egyike volt azoknak, kiket tökéletesen lehet jellemezni ezen szavakkal: "csak férjhez akarnak menni!" De valóban mit is tegyenek a hölgyek? A vén leányi sors, a mellőztetés és gúny oly dolog, melytől nem csoda, ha vissza rettennek. Azonban van bizonyos választó vonal; de azt Ida legkevésbbé sem ismerte. Minden önbecsülés, minden érzés nélkül tette számításait örökké; tisztán csak portékának tekintette önmagát. Arcza szép volt, mint valamely márványszobor; ily lélekkel nem is lehetett kifejezés abban. Nem mondhatni, hogy semmi mozgékonyság sem lett volna egész egyéniségében; de nem volt benne semmi lélekelevenség, semmi bensőség. Ha valaki figyelmesen reá nézett, mi talán aztjelenthette, hogy tetszik annak, rögtön viszonozta a figyelmet, ha ugyan a néző oly ember volt, kiről azt vélhette, hogy öt elveheti. Senki sem volt ilyen, ki neki ne lett volna képes tetszeni, ki iránt idegenséggel tudott volna viseltetni. Férfiben az ily lelketlen egyéniség, ki minden érzelmet, önálló nemes indulatot, magasztaltságot mellőzve, tisztán csak anyagi gyarapulásával foglalkozik, uzsorássá vagy kémmé lesz; holgybeu igy lehet jellemezni: csak férjhez akar menni! És kérdeni lehet, mivel érdemesebb az ily nő azon szerencsétleneknél; sőt mivel különb azoknál, akiknek nevét tisztességes társaságban ki sem lehet mondani; miben különbözik azoktól, ki érzelem és szülei erőtetés nélkül eladja önmagát, nem rövid időre, hanem egész életére!? Pál ur ismerős, hajdani tanulótárs volt a magas hivatalnokkal, ki Idának sógora volt, és kinél ez néhány nap óta Pesten lakott. Második látogatásakor Pál ur igy szó]ott hajdani tanuló társához: "Barátom! miért vesztegetnél sok időt!? - Mint kérö állok előtted; Ida kezét kérem." "Ida kezét? És ki számára?" mondá meglepetve a hivatalnok. "Ki számára? Magamnak", felelé Pál ur. "Magadnak, édes barátom? Mi jut eszedbe! Hatvan és tizenhat év!" mondá a hivatalnok. "Ki a hatvan éves?" mondá Pál ur. "Tehát ötven egynéhány. Mindegy. De a tizenhat év! Ha még is ez több volna!? Igy barátom, bocsáss meg -" "Ugy látszik, mondá Pál ur, - te szigorúbb vagy, mint Ida. Ő már megegyezett" "Megegyezett? Az lehetetlen?" mondá a hivatalnok, kinek Ida érzelmi elfogulatlansága nem kerülte ugyan ki egészen figyelmét; de ki maga sem levén valóságos mostani korbeli művelt ember, hanem csak olyan diákos törvényfintoritó, kinek meghitt körben egész társalgása csak abból állott, hogy minő veszekedésekben vett ő részt diák és juratus korában, nen látta át, hogy ez valóságos érzelemhiány és kebelüresség volna sógornéjában, hanem épen észnek tartotta annak nyugodtságát; és mivel őt magát egyremásra még is megtanitotta már a tapasztalás, soha sem gondolta volna, hogy sógornéja, mint az ő véleménye szerint igen okos leány, ily nagy korkülönbségü férjet válaszszon. "Ugy van, megegyezett", mondár Pál ur. "Az még is különös, mondá a hivatalnok. - Ákármi legyek, ha értek az egészból egyetlen egy szót is. - Csak igaz az, hogy az ember soha sem tud kiokosodni az asszonyok iránt. Egyébiránt ha ugy van, ő lássa. Az igaz, hogy szegény leánynak nem igen tanácsos a szerencsét elszalasztani; - nekem többé semmi kifogásom sem lehet." Siessünk megjegyezni, mit mindenki ugy is rögtön gondolhatott, hogy ezen házasság nem lőn boldog. Ida férjhez ment Pál urhoz, mert ez vagyonos ember volt. Vén volt talán hozzá? Ida kisasszony még arra is emlékezni vélt, hogy anyja valamikor azt mondta, mikép az ilyenek vannak épen leginkább férjnek teremtve. És az ifjú menyecske, ki leány korában oly figyelmes, vigyázó, kimért volt viseletében, a mint a fejkötőt feltette , mintha kicserélték volna. Többé nem vonta magát össze; harsogó szavaitól zengett az egész ház; lármás, haragos és mint minden érzelem nélküli, vagy sorsa javulása által elbizottá lett ember: kegyetlen lett a cselédek iránt; valódi ostora volt azoknak; pofozta is néha, mindenek felett pedig mindig különös éktelen káromkodásokkal szidalmazta azokat. Pá1 ur szegény, mint minden okos ember, imádván a házi csendet, és sok áldozatra képes levén annak kedveért, közel volt a kétségbeeséshez. A közmondás: Ha meg nem házasodol, bizonyosan megbánod; ha megházasodol nem bizonyos hogy megbánod; de ha megbánod, keservesen megbánod, - nagyon kezdé Pál urral sulyát éreztetni. Egykor Pál ur a konyha előtt megy el. Hát iszonyú kiáltó hang üti meg fülét! Kedves élete párja fülhasitó hangja volt az, melylyel valamelyik cselédhez kegyes házi asszonyi tanácsokat intézett, "Ne kérdezzen kétszer!" harsogá Ida, mintha valami borzasztó bünt feddene meg; és ezen szavakat iszonyu éktelen káromlással kisérte. "Haragszom, ha a cseléd orra fölebb áll, mint a házi asszonyé," folytatá szünet után gőgösen. "Elhiszem azt, hogy jó volna, ha minden ember a maga gazdája lehetne; de hiában, az nem lehet; cselédnek is kell lenni. A ki cseléd az hallgasson; tűrjön, ne legyen olyan finyás, mintha egész életében mindig jóféle sáfránynyal élt volna; - minek annak az a nagy becsület!?" mondá Ida aljasult érzelemmel. "Hiszen kérem alássan nagysárgos asszony, mondá a cseléd oly hangon, mely vegyülete volt az alázatosságnak és a szokatlan bánásmód okozta fájdalomnak, - nem akartam boszantani; de azért ha cseléd vagyok is, nem vagyok kutya, - " "Hallgasson! Fogja be a száját, ha szidják. Az utolsó szó az enyém legyen. Gyalázatos rosz asszony!" És ehhez még oly szavakat is mellékelt a művelt nő, meyeket némely olvasó talán képzelni sem tudna; de azért mégsem iktathatjuk ide. Szünet után folytatá: "Aki védi magát: nyelves, hibás, rosz, - mert még védeni meri magát, hogy nem rosz! A cseléd mind gazember! Soha se hiszem a cselédnek egy szavárt sem. Mindig csak lopni, csalni akarnak. Nem kár volna minden törvény nélkül felakasztani valamennyit." Pál ur iszonyu szerencsétlennek érzé magát nemes és jó indulatu szivében, ezen oktalan beszédek hallására. Első pillanatra nagyon felindult; de mivel gyülölte, kerülte a haragot, és leginkább épen csak mások oktalan aljas haragoskodása szokta azt benne felkölteni, rögtön összeszedte magát, és nyájas hangon kihivta nejét a kertbe, kijövetelével pedig karon fogta, és a virág-ágyak közé vezette sétálni. Leszakasztott egy szép kék violát; nyájas szavakkal nyujtotta azt nejének, és miután sokat beszélt, mintegy bevezetésül, általánosságban a sziv-jóságról, szelidségről, emberiségről, felebaráti szeretetről, miket neje folytonosan szótlanul hallgatott, egyenesebben is kezdett czélozni. Fejtegette, hogy a szigoruság, a keménység sok tekintetben, nevezetesen gazdasági szempontból talán hasznos is lehet; de mind a mellett a csend, a nyugalom az első, mert mit ér a fillér haszna, ha az életet pokollá teszszük magunknak; mit használ a szigoruság által kifacsart néhány kispénz haszon, ha más részröl haragoskodásunk, mint gyehenna tüze által halálra gyötörjük magunkat!? "És édes Idám, mondá Pál ur végre, - hidd el nekem, a kemény szivü ember, rosz ember. A jó lelkü, finom érzésü ember, nem lehet kemény szivü. Érzékenység a becsület. Nem azt mondom én neked, mint sokan nagy komolysággal feszegetik: Ha a cselédben nem akarod elfojtani a becsületet, ne tipord lábbal érzékenységét; hanem, hogy ne tipord lábbal ne semmisitsd meg azt oly beszédekkel, oly viselettel: - ön magadban! És azt mondod: nem hiszel a cselédnek? Jól van. De tedd azt mindig bizonyos ön-magadat becsülő gyöngédséggel; ne törj ki uri asszonyhoz illetlen durvasággal; ne intézz a cselédhez izléstelen, undoritó cynismussal oly szavakat, melyek mindenki szájában gyalázatosak, finom művelt nőnek pedig épen valami rendkivüli borzasztók, és melyek ugy sem használhatnak, hanem csak árthatnak." "Rosz bánásmóddal a leghivebb kutyát, a hűség példányát is el lehet magunktól idegeniteni. Ám gondoskodjál, hogy a cselédet el ne rontsa az alkalom; ne hagyd magára pénz és más félthető és kisértő portéka körül; mert pénzt tenni ki a szegénynek kisértésére vétkes tőrvetés becsületének; de ne mondd ki oly nyersen, hogy még inkább lealáző reád nézve a modor, mint maga a különben oly szigoru tartalom a cselédre nézve: "Nem hiszem a cselédnek egy szavát sem!" Ha a cseléddel nem vagy megelégedve, küld el; fogadj jobbat; ha jobbat nem kapsz, az okosság azt parancsolja, hogy érd meg azzal, a milyen van; és óvakodjál még azt is elzavarni, a ki van, mert hátha még az sem volna!?" "Az örökös haszontalan kiáltozás és káromkodás pedig valóban nem uri asszonyhoz, hanem csak kofához illik. - És hogy is kivánhatod te, ki zabolázhatlan indulatodban, mint valamely férget, kész volnál eltiporni a cselédet, hogy az, a nálad müveletlenebb, emelkedjék oda, mitől te oly messze vagy: tökéletességre! És aztán te, ki haragodnak nagy voltában, semmi korlátot sem ismersz, azt vélhetné az ember, hogy legalább higgadtabb korodban egyben másban a cseléd iránt is méltányos fogsz lenni; de, szólj! te, ki tele vagy hibával, elnéző vagy-e valaha, a cselédnek valamely legkisebb hibája iránt!? Nem azt kivánod-e, nem azt várod-e, hogy a cseléd soha legkisebb hibát se kövessen el!? És okosság, sőt csupán jozan dolog-e valakitől tökéletességet kivánni, várni, különösen midön magunk oly távol vagyunk attól, mint te!?" Pál ur neje hosszas hallgatását javulásnak, meggyőzetésnek tekintette. Mint midőn Szilágyi Mihály uram az ország kormányzója, hosszasan leczkézvén az ifju Mátyás királyt, megállott, és várta mikép fogja király öcscse bünbánatát kifejezni, ez pedig szünet után felkiáltott: Zárjátok be őt, Világos várra! - hasonlóan elhallgatott Pál ur is; és szemébe tekintvén nejének azt gondolta, hogy csak onnan olvassa is a megbánást, megelégszik; de ez kirántotta kezét férje karjából, és csattogó hangon felkiáltott: "Majd én azért mentem férjhez, hogy ilyen vén ember parancsolgasson nekem!" És ezzel, elálmélkodott férjét szépen ott hagyva, elsietett. Ez volt első föllépése a menyecskének férje ellenében. És Ida nagysága, mikép a fiatal Mátyás király, első föllépésével rögtön teljesen fel lőn szabadulva a kormányzói felsőség alól. Pál ur ezután rendesen hallgatott; ugy tett, mintha sokat nem látna, csakhogy ne szerezzen magának még több kellemetlenséget és keserüséget. - "Az oktalan, vak szenvedély, gondolá magában, - annyira undoritó, és e mellett oly orvosolhatlan, hogy az okos embernek legczélszerübb azzal egyáltalában össze nem tűzni, annak orvoslását egyáltalában meg sem kisérteni. Mert hasztalan minden igyekezet és kisérlet, ennek nincs orvossága."
|
