 éla - regény két kötetbenírta Irinyi József (Első kötet. Pest, 1853.) II. A fiu  ál ur nem soká élvezé második házassága örömeit. Rendelkezése szerint az özvegy tisztességes év pénzt nyert; a jószágnak és Bélának pedig Kapornaky András, az öreg Pál urnak rokona, és mint mondani szokták jó barátja lett gondnoka.
Béla már rendkivül szeretett anyjának korán elvesztése által felettébb meghatva, anyira le lőn verve atyjának is oly gyorsan bekövetkezett halála által, hogy egész életében valami különös rejtelmes, megható maradt előtte ezen szó: halál! Mig Pál ur élt, Béla minden vágya mellett sem lett katonává atyjának ellenzése folytán. Most Béla már tizenkilencz éves volt, és kora testi kifejlődése mellett már közel öt éve készült folyvást katonának. De nem csak testi, hanem értelmi kifejlődése is kitünő volt Bélának. Mind tanulási szorgalomban mind értelemben egyaránt legkitünőbb volt tanuló társai között. De kitünő volt eszén kivül különösen lelke által. Esze, nagy esze lehet az uzsorásnak, a haramiának is; soha sem a nagy ész, mindig a nagy lélek teszi a nagy embert. Nagy szerepre az emberiség vagy a haza érdekében, általában a közügy mezején nem elég bárminő ész és tudomány, hanem mindenek felett nagy lélek kivántatik. Béla ily nemes és emelkedett lélek szikráival birt. Nem a verseny elve látszott Bélát tanulmányjában buztditani, hogy különb legyen másoknál; nem aránylagos, hanem határozott becsre törekedett ő; soha sem foglakozott lelkében azon eszmével, kinél különb már, kinél tud már többet. Ezzel mind foglalkozni, mind gyanusítani köznapi lények szerepe. Béla elfogulatlan, tiszta, szabatos nézetekre, erős meggyőződésre törekedett kora ifjusága óta, nem azért, hogy másoknál, vagy épen bizonyos egyéneknél különb legyen, hanem egyedül, mert ]elke ösztöne hajtotta előre. A lélek ösztöne! Ettől függ az egyéniség alakulása. Ennek fokozata szerint fog az, ha a körülmények is hedvezők, kifejlődni. Egyiknek szava csak valamely igénytelen zugot kiván távol a világ zajától, vagy boldog középszerűséget, vagy csak házi boldogságot, vagy csak vagyont, minél több vagyont, vagy csak pompát, fényt' - avagy valósággal tért: működni, az érzett tehetséget kifejthetni , egész nemzeti életre, annak jovőjére kihatni, történeti szerepet vinni. Egyik csak meg akarja magát vonni, másik tettre, nagy tettekre érez magában hivatást. És egyik tettre vágyik csak világi haszon, vagy csillogás reményéből, a másik valóságos emelkedett lelki ösztönből. Egyik eszének, másik lelkének sugallatából. Egyik csak hiú, vagy legfölebb haszonleső, a másik derék, vagy talán nagy ember is. A mint emberedni kezdett, - és mint emlitők, már tizennégy éves korában nagyon kivolt fejlődve, - folyvást növekedett Bélában első gyermekkori vágya: katonává lenni. "Oly szép is a katonai élet valóban! ekkép ábrándozott néha Béla magában. - Semmi más pályán sincs az egyes ember valóságos értéke annyira világosságba állitva, és szabatosan körül irva, meghatározva. Más pályák elnyövik, vagy eikényeztetik, igy is ugy is elrontják embereiket. Vagy csupán engedelmességi, vagy csupán parancsolási kört nyujtanak az embernek. A katonai élet e kettőt egyesiti; és ezért nincs is az életnek jobb iskolája, a férfiui kornak szebb mezeje. És épen a legfőbb polczokat, a fővezérségeket véve pedig tekintetbe, azokhoz képest elhalványul az életben minden. Nagy embernek nem is lehet más alakban annyira tökéletes képe, mint a fővezér, ki először legyőzi az ellenséget, - először megmenti a létet, azután uj nemzeti épületet emel. Honalkotót, vagy újjászületést eszközlőt még eddig soha sem is látott a világ más alakban." Pál ur azonban arról levén meggyőződve, hogy ti a dolgot a gyakorlati élet szemüvegén át tekinti, politikai elveinél fogva, melyekhez egyébiránt Béla fiát is hajlandónak látta, nem óhajtotta, hogy ez katonává legyen: és gyakran terjedelmesen is fejtegette, hogi Bélának saját hajlamainál fogva sem tanácsos ezen pályára adni magát. "Az bizonyos, mondá egykor Pál ur kényelmes karszékébe vetvén magát, mely felett egyik ősének arczképe függött a falon, ki a Rákóczy zászlói alatt kapitánykodott, - az bizonyos, mondá fiának, hogy oly elvekhez vannak hajlamaid, melyek azon pályára nem valók. Mi fog veled történni, ha még is katonaságra adod magadat? Vagy elveidről fogsz lemondani, mit sajnálnék látni, vagy pedig, mit inkább hiszek, kedvedet fogod elveszteni a pályától, melyre most annyira vágysz; és öt-hat év mulva haza fogsz térni, elvesztvén annyi drága időt, mit különben tudományos művelődésedre fordithatnál." "Kérlek apám, mondá Béla, - én uqy gondolom, azt mind a kettőt ki lehet kerülni. Az ember becsületesen elvégzi szolgálati kötelességét, és nem ad semmi okot, hogy fölebbvalói elégedetlenek legyenek vele - " "Barátom" mondá Pál ur, - hidd el nekem, az nem megy ugy a gyakorlati életben, mint távolról fiatal reményeiddel gondolod." A tárgyalás többször megujult és folyt részletekig ekkép köztök. Béla nem érezte magát meggyőzöttnek; de atyja iránti nagy ragaszkodásánál fogva még is elmulasztotta annak életében határozottan föllépni akaratával. Pál ur nevelési elvénél fogva, nem érezte magát megbántva, hogy fia ellenkező véleményben mer vele lenni; nem kivánt a szülei tisztelet ürügye alatt rabszolgai engedelmességet, vagy épen rettegést fiától; azt tartotta, hogy a gyermek soha sem tisztelheti jobban atyját, mitha szereti, és a szeretet bizalommal jár. Nagy gondot forditott ezen bizodalom megőrzésére, és ezétt soha sem fojtotta vissza fiának bizalmas nyilatkozatait és véleményét szigorúan összeránczolt homlokkal, avagy épen kemény visszautasítással. Pál ur azt tartotta, hogy a legjobb gyermek-növelési elv nem "megtörni" annak lehető hibáit; hanem "szeretettel vezetni" a gyengét, és korán arra szoktatni, hogy saját lábain tanuljon járni. Pál ur tehát szereteténél íogva nem parancsolt fiának, Béla pedig szereteténél fogva engedett atyja óhajtásának. A katonává létel napról napra elmaradt. Midőn végre Pál ur meghalt, Bélának még épen egy hónapja volt hátra, hogy a törvényt is elvégezze; ekkor ujra felbuzdult benne a régi kivánság, és végképen elhatározta magát; de a hátra levő egy hónapot még is be akarta már végezni. Az özvegynek évpénzén felül lakása és ellátása is határozottan biztositva volt ugyan Tisza-Alapon, a fürge özvegy azonban, bárha a lakás nem használásáért a végrendelet szerint évpénze semmi pótlékot sem nyert, inkább kivánt szűkebb móddal Pesten élni, és valósággal el is költözött a fővárosba. Az iskolai év befejeztével, Béla, ki már kész férfi volt, megjelent gondnoka házánál. Az előzetes készületek, és levél általi értekezés a huszárezredessel, kinek Béla ezredébe készült lépni, és ki egész ezredével Olaszországban állomásozott, néhány hetet vettek igénybe'mely idő alatt Béla Íolyvást gondnokánál lakott. Kapornaky András ur szép vagyonu, és barátai szerint, mindent összevéve, derék ember volt; de részre hajlatlanul itélve, nagyon prózai, rideg keblü, ki férfiakkal ugyan elég élénk tudott lenni baráti poharazás közben, és idegen hölgyek irányában is igyekezett annyira mennyire udvariasnak látszani, hanem kivel a sors állandóan összekötötte, boldogtalan neje irányában lelke természetes, erőtetés nélküli ösztönében egyáltalában nem volt szeretetre méltó. Kapornaky az első ifjúság évein sokkal túl járt, és első izben özvegy volt már, midőn neje iránt, ki még nagyon fiatal leány, és igen csekély vagyonu szülék gyermeke volt, szenvedélyre gerjedt, és csakugyan nőül vette azt. András ur rokonai még a házasság után sem győztek eleget sopánkodni, hogy ez hallatlan mesalliancce Kapornakynét ugyanis kellemes külsejeért még kis gyermekkorában nagyon megszerette és magához vette bizonyos gazdag, Málvin szüleivel ugyanazon faluban lakó család, melynek egyenlő idejü leányával együtt neveltetvén, sokkal magasabb nevelést nyert, mint minőt neki szülei adhattak, sokkal magasabbat, mint mely - Kapornakyhoz való lett volna, Mésalliance volt ezen viszonyban, az igaz; de mésalliancera a nő lépett, mert a valódi fonák házasság a műveltség különbségében van; és az ilyen házasságban nem lehet boldogság, mert nem szerethetik, nem becsülhetik egymást kölcsönösen a felek. Igaz, hogy Málvin is hibázott: férjhez menvén szerelem nélkül. De ez oly gyakori az életben! Hányadik leány.nem fog rögtön kapni a vagyonos későn? A mostani és kozép kor közötti egyik különbség, hogv akkor a szülők adták erővel vonakodó leányaikat valamely vagyoni előnynyel biró férjhez, most pedig a leányok magok kapnak az ily előnyökön. Málvin legalább nem kapott rajta, mert még annyira fiatal volt, hogy egyáltalában nem fejlődőtt ki benne e részben semmi akarat; de szülei, barátnéja és ennek szülei annyit beszéltek neki a "nagy szerencséről", mely most kinálkozik, és annyira fel sem is látszottak tenni annak lehető el nem fogadását, hogy a szegény leány egészen elbódult; legkisebb eszméje sem volt, hogy máskép is lehetne tenie, és oda adta kezét szíve nélkül. Az első heves szerelem, mondják, ugy is elműlik a házasságban, és valami komolyabb szeretet, becsülés, barátság foglalja el annak helyét; és ez ugy is meg jő későbben, ha heves szerelem nem volt is kezdetben. És valóban a tapasztalás mutatja, hogy meg jő - néha. De hát ha meg nem jő!? . . . Boldogtalanság fog beállani. És mit ér ekkor a legfényesebb házasság? Megtörtént ugyan már, hogy a férj valóban megnyerte késöbben neje vonzalmát; de Kapornaky nem ugy volt teremtve. Kapornaky megházasodott pillanatnyi szenvedélyből és rokonai iránti daczból; a mint szenvedélye lecsillapodott, semmi sem maradt. Nejét sem nem szerette gyöngéden, sem meg nem becsülte eléggé, és rideg lelkével még kevésbbé nyerhette meg annak szeretetét. A mint Málvin férje mellett fiatal, tapasztalatlan leányból értelmes nővé fejlődött, ki megtanulta a világot és férje szeretetre méltatlanságát ismerni, az eddig öntudatlan szívben az egykedvüség helyét határozott jellemü idegenség kezdé elfoglalni. Mindinkább érzékennyé lett szívében; mindinkább fájlalta, és vérző szivvel gondolt reá, hogy örömtelenül, mert szerelem nélkül áll előtte mind a mult és jelen, mind a jövő. Darabig kedves kis Virginia leányának szeretete pótolta az életében feltünő hiányt. Már néhány év folyt le a Málvin férjhez menetele óta. A kis Virginia gyakan betegeskedvén, csaknem minden idejét és egész gondját igénybe vette anyjának, miután ez senkinek sem akart elsőséget engedni leánya ápolásában; és a környék még semmi regét sem beszélt a nőről; és valóban legkisebb oka sem volt valamit beszélnie. De nevezzük bár szerencsétlenségnek avagy gyöngeségnek, - hibának alig nevezhetjük, mert az emberi erőt és akaratot meghaladhatja a természet ereje, - kis leánykájának szeretete nem volt képes teljesen betölteni az ürt szívében. Oly különböző erejü lehet az akarattal küzdelmet előidéző indulat, hogy annak egyik esetben legyőzhetése, másik esetben pedig le nem győzhetése gyakran sem érdeme sem hibája az érdekeltnek. Lehet mondani, hogy Kapornaky mindent elkövetett nejének magátóli elidegenítésére. Nem csak az anya iránt nem volt szeretetre méltó, hanem még az ártatlan kis leánynyal is durván bánt, és megsértette nejét legmagasztosabb, - egyetlen érzelmében, anyai szeretetében is. "Tudtok is ti ahhoz! mondá András ur, ha valamely könyvet olvasva, - mi rendkivül ritkán történt meg vele, - abban nevelési elveket talált megérintve. - Micsoda beszédek ezek!? - Minden érzelgés és habozó határozatlanság nélkül a téren, mit engedjenek és mit ne engedjenek meg a szülék kisdedeiknek, következetesen de szelídséggel, nyájassággal és jósággal kell azokkal bánni, mert csak ez vezethet az óhajtott czélhoz: solid nevelést adni, és méregre, daczra, makacskodásra nem kényszeríteni, érzelmeit nemesíteni a gyermekeknek; és csak ekkép fogjuk azokba a szülék iránti valódi tiszteletet, a szeretetet becsepegtetni; - tekintélyt kell tartani, mondá András ur, hogy féljen a gyermek!" És pedig ezen mód: büntetni a hibást, a nem hibást, az érdemest pedig szándékosan figyelemre sem méltatni, az iránt semmi kedvezéssel sem lenni, a szülei szeretetet szándékosan elrejteni; szóval: kemény lenni, szigorú tekintélyt tartani, a szeretet szavát soha ki nem tüntetni, - még a hűség kitünő példányát, a kutyát is elidegeníti. Ha betegeskedő kedves gyermekét ápolva a szegény anya, annak valami külön, finomabb ételt készítetett, és férje nagy zajjal lépve azon szobába, hol a beteg gyermek aludt, az anya csendet intett: Kapornaky András ur, ki igen sokat tartott arra, hogy ért a gyermeknöveléshez, és kinek egyik főelve volt, hogy "nem kell a gyermeket elkényeztetni", nagy házi zsarnoki hajlamához híven, indulatosan felpattant, hogy "hát az a gyermek lesz már ur a háznál!" Sajátságos nevelési fogalmai és lélektani belátása mellett Kapornaky András ur komoly atyai kötelességének és növelői feladatának tartotta, ha példaul a beteges gyermek ételének egy részét tányérán hagyta, keményen rá rivalni, hogy azt egye meg. A szegény gyermek egész testében reszketett a kemény hangra, és legkisebb önkénytes mozdulatot sem tudott volna tenni félelmében és zavarodásában. "Nem hallottad , mit parancsoltam?" rivalt rá ilyenkor az érzést méltányolni nem tudó atya. A szegény anya ismervén férjének indulatos, érzéketlen, finomságra nem termett kedélyét, melyet legjobban csillapított, ha szótlanul tűrték kitörését, feltette magában, hogy hallgatni fog; de végre a gyöngéd anyai érzés nem türhette el szeretett gyermekének durva kínzását. Csak egy szót emelt, mintegy kisérletül, minő sikere lenne, ha valósággal védelmére kelne az ártatlan kis teremtésnek; csak ezt mondá: "Ugyan! - "de férje azon pillanatban rögtön keményen, merően rá nézett, és pillanatnyi szünet után igy szólott: "Elrontod ezt a gyermeket; ne beszél bele, mikor jóra akarom tanítani", és ezzel folytatá a szegény gyermek gyötrését, kinek a második rivalásra keservesen folytak könyei. "Csitt! Egy szó se legyen több. - Parancsolom! - Nem hallod?" kiáltozott András ur. A szegény gyermek, - gyönge példánya a teremtésnek, - természetesen minden iszonyú félelme mellett sem volt képes feldagadt keblének keserveit, és záporként omló könyeit rögtön elfolytani. "Hát nem megmondtam már egyszer," tört ki most irtózatos méreggel az atya oly hangon, mely inkább ellenség mint saját gyermekéhez látszott mérve lenni, és olyat csapott kezével az asztalra, hogy még a lelketlen üveget, kést és villát is megreszkettette ezen hősi fellépés, hát szegény beteges kis leányt gogy csillapíthatta volna le! A szegény anya elsádt, a gyönge kis gyermek pedig megrettenve kapta fel fejét. "Gyalázatos, folytatá ekkor, finom női érzést kivánván leányába csepegtetni az atya, - ha becsületérzést volna benned, első szavamra mindjárt engedelmeskedtél volna. Nem szégyenled magad! Mit fognak rólad mondani a cselédek?" És midőn ezen becsületrőlli leckére, szegény Virginia újult erővel kezdett könyezni, ismét emeltebb hangon pattant reá atyja: "Egy szót se legyen! - Nevess egyet!" Virginia szegény majd meghalt félelmében; de hiában, minden erőtetése mellett sem volt képes mosolyra vonni arczát. Kapornaky András ur egyszerre dühös rabvallató képet öltött fel, és nagy vitézül éktelenül elkáromkodva magát igy folytatá: "- Mindjárt megöllek! Nevess egyet, vagy kitaposom a lelkedet!" Szegény kis Virginia őrültséggel határos lázba jött keserves sirásában, és valami görcsös vonaglás terült el ártatlan, szivéből fakadt könyeitől ragyogó arczán, mely végre a bőszült atyát, ki már megunta tovább erőtetni a "rosz gyermeket", ki látszott elégiteni. Legalább többé semmit sem szólott, nem folytatta nevelési rendszerének bővebb kifejtését; és az anya könyben uszó szemeit felemelve, felkelt és más szobába vitte leánykáját. Virginia egészen el volt alélva; anyja saját ágyába fektette kedves gyermekét; hévvel csókolgatta azt, és altatta, vigasztalta. És midőn a gyermek álomba átmenőleg mindig halkabban zokogott, anyjának eredtek meg könyei. Az anya megvigasztalta gyermekét; de ki fogja az anyát megvigasztalni!? Ily jelenet után érkezett Alapi Béla iskolái bevégeztével gondnoka hazához. Béla szép, sugár, deli termettel, kifejezésteljes nagy kék szemekkel birt, melyekben jóság, szelidség és fiatal tüz világolt. A nőre nézve, ki még soha sem szeretett, ki mint nő és anya csak keserüségben részesült, ki némely levert pillanatában már azon gondolattal is kezdé magát kinozni, hogy ime mulnak a napok, közeledik a legiszonyuabb, a legborzasztóbb, a legnagyobb ellenség; - az idő, a deli ifju megjelenésének a háznál mulhatlanul veszélyesnek kellett lennie. Kapornakyné sokáig küzdött magában; de végre csakugyan nem állhatott ellen; és fiatal, szenvedő, kielégitetlen, szerettetni vágyó lelkének egész hevével fordult Bélához. Béla alig mert sejtelmének hinni, midőn először észrevette Málvinnak iránta ki tüntetett vonzalmát; fiatal lelke bátortalanságában félt, hogy nevetséges helyzetbe talál jőni. De együit lakva, egy háznál; egész napot csaknem egyedül töltve egymással, két érző és szerettetni vágyó sziv mi hamar megérti egymást. Néhány nap mulva, meg kell vallani, ez valósággal bekövetkezett. "Oh istenem! álmodom-e vagy ébren vagyok!? Ennyi boldogság! mondá Béla. - Édes gyönyörüséges, csodaszép, hajnalarczu Málvinám, csókolj meg még egyszer, századikszor, oly hévvel, oly forrón, oly elragadó erővel, - oly nem rokonilag . . . " Gyönyörteljes mosolylyal lőn ezen örjöngő szerelmi lázzal, roppant szenvedélylyel előadott kivánság teljesitve. "Most már légy csendesen, mondá Málvin Béla karjaiból kibontakozva. Darabig szótlan mosolygással néztek Béia és Málvin egymás szemeibe. "Istenem, szakasztá ketté Málvin a csendet elragadtatással,- tehát még is van boldogság számomra e földön!" "Imádlak! mondá Béla hévvel, és ismét uj özöne következett a szenvedélyes csókoknak, - karjaid között szeretném az életet kilehelni. Mily gyönyörü, mily dicső, vajmi kéj volna az: végezni az életet ott, minél tovább már ugy sem lehet menni; minél már nem lehet reám nézve nagyobb boldogság e földön; és a kimerültség s ellankadás mámoros pillanatában fokonként halni el a halál legédesebb nemével karjaid között. A földi boldogság tetőpontján szenderedni az örökkévalóságba. Lásd édes Málvinom, én nem vagyok oly álnok és képtelen, hogy jót akarnék állani arról, miről jótállani nem lehet - a jövőről; meg lehet, ámbár most nem képzelem mikép történhetnék az meg, hogy ezen szerelemnek vége lesz valaha; de ha az bekövetkezik is, azt előre tudom, hogy nagyobb boldogság ennél reám az életben nem vár; kellemesebb halál pedig, mint ha karjaid között adnám ki lelkemet, épen semmi esetre" "Édes angyalom! mondá Málvin magához szoritva Bélát, - de hát csakugyan szeretsz engemet egy kicsit?" "Egy kicsit!?" ismétlé Béla, és gondolatokba látszott merülve lenni. "Nagyon!" mondá végre szünet után különös hangnyomattal Málvinnak. "Mily boldog is vagyok én, mondá ujabb szünet után Béla, - boldog vagyok, mert szeretlek, és boldog vagyok különösen, mert annyira szeretlek! Nem egyszerüen, és hogy ugy mondjam: csak földileg tetszel; de be is töltöd lelkemet egészen. És mily tulvilági gyönyör, mily teljes mértéke a boldogságnak! hogy ki annyira betölti lelkemet, azt karjaimban is tarthatom!" "Igen, beszélj; ugy szeretlek hallgatni, midön oly lángszavakkal törekszel meggyőzni szerelmedröl, mert látom szemeidben, hogy szivedből jőnek azok, mondá Málvin, - és még is . . . " tevé hozzá egyszerre elkomolyodva. "Édes gyönyörü angyalom, mondá Béla, - hát még kételkedhetel?" "Kételkedni!? mondá Málvin. - Egy cseppet sem! Tökéletesen hiszek szavaidnak, és még is . . . " "Mit akarsz mondani? Minő gondolat bánt? Mit gyötörsz gáncsoskodásoddal? Oh igen, értetelek: én nem töltöm be ugy lulkedet, mint te az enyémet. Szeretsz, vagy legalább azt mondod, hogy szeretsz, mert pillanatnyi felhevülésed ösztönöz; mert férjedet nem szereted, nem szeretheted, és történetesen reám akadtál. Ha egy pár hónapig nemr látnál, kihűlnél irántam, megfeledkeznél rólam, mert nincs irántam mélyebb érzelmed. Szeretsz csupán vérháborból, nem mélyen, nem teljes lelkedből, nem ugy mint én tégedet. Oh igen, én nem töltöm be lelkedet," végzé Béla szomoruan. "Egyetlen angyalon! mondá Málvin halkan és kéjjel legeltetve szemeit Bélán, - oh hidd el, nem mondhatom ki, mily végtelenül jól esik hallanom, hogy betöltöm lelkedet. Ezen szavakkal eltávolitod tőllem a gyanut, hogy, mint te mondád rólam, csak pillanatnyi felhevülés irántami vonzalmad; hogy talán bensődben nem is becsülsz, kinevetsz, megvetsz. A te helyzeted egészen más; téged nem lehet kárhoztatni; de én - és Málvin sóhajtott. A vétek, melybe miattad estem, meggyőzhet, menynyire szeretlek. De istenem, mondá Málvin ujabban sóhajtva, - én oly szerencsétlen voltam egész életemben. Én még soha sem szerettem kivüled senkit. Te nem tudhatod, mi az: nőnek lenni élénk képzelődéssel és vágygyal, - és nem szeretni, nem szerettetni! . . . "Csodaszép hajnalarczu Málvinom, mnondá Béla, - valóban nagyon mostoha volt irántad a sors." "És most is, folytatá Málvin, - nem haragszol ugy-e ha kimondom? Épen téged kellett szeretnem, ki sokkal fiatalabb vagy, semhogy ezen érzelmed tartós lehetne. Reád szerep vár a világban, azt érzem. Nem sokára, legfölebb pár hét mulva, a nagy világba lépsz; idegen országokba mégy; talán többé soha sem látlak, vagy ha látlak is valaha, ezen szép órák nem fognak ismét feltűnni; a két-három év különbség, mely köztünk van, és mi jelenleg semmi, néhány év mulva roppant nagy dolog lesz, mi téged teljesen el fog tőlem idegeniteni. Számomra csak egy pár heti boldogságot mért a sors. Ez az, minek meggondolása engem elszomoritott, mert bárminő lángszavakkal törekszel engem meggyőzni szerelmedről, épen ifju korodnak, melyre oly élénken emlékeztetnek lángszavaid, megfontolása tesz komolylyá, hogy még is - mindennek, és pedig rövid időn vége, örökké vége lesz!" "Kérlek szépen, mondá Béla az elsö ifjuság követelésével, - ugy szólsz hozzám mint gyermekhez. Nem vagyok-e én már tizenkilencz éves!? Kevés idő mulva husz éves leszek, és husz éves korral kész emberek vagyunk. - " "Ismerem büszke lelkedet, vágott, közbe nyájas mosolylyal Málvin, - ne haragudjál, ha azt mondom: husz éves korodban még nem fogsz az lenni, mi még egykor lehetsz, és hiszem is, hogy lenni fogsz. Még sok változáson kell keresztül menned; és egyiknek én fogok áldozata lenni." "Édes Málvinom, mondá Béla szelid, nyájas hangon, - mire való ez a komoly bonczolgatás? A szerelem: érzés és nem okoskodás; hol a fej nagyon számolgat, nagyon okoskodik, hiánya van ott ez érzésnek." "Kedves eszeveszett szerelmesem!" mondá Málvin forró csókot nyomva Béla ajkaira. "Hát igen, mondá Béla fiatal hévvel sziretve a szigoru következtetéseket és a különösen hangzó állitásokat, - én valósággal is azt tartom, hogy a szerelemnek esztelennek kell lenni. A szerelem nem az ész, műkodése, hanem tisztán az érzés dolga. És ebben semmi sajnálni való sincs. Áz ember sokkal magasabb röptü, nemesebb lény, sőt még mélyebb felfogásu is érzésénél mnt eszénél fogva. Á legnagyobb ész korlátoltságban érzi néha magát, poros oklevelek nyomán meghatározni mit kiván az igazság, a becsület, mi a helyes? Mert az észt mihamar hatalmuk alá hóditják: az érdek, a szennyes önzés és a ravaszság; a legnehezebb ügyekben és körülmények között a magasztalt érzés, a természet szent szava, az isten által belénk öntött szent ösztön itél leghelyesebben. Az első gondolat, mely minden tárgy iránt keletkezik bennünk: a lélek nyilatkozata, a természet szent szava. A második gondolat, a vlági tekintetek fontolgatása által keletkezett eszme jő az észből, mely már megfontolta, nem azt mit kiván a magasztalt étzés, a nemes indulat, a becsület, az igazság, hanem mit kivánnak a világi körtümények, az érdek, az önzés. Szerelemben pedig épen egészen az érzés urallkodjék, ha ugyan üzletté nem akarjuk tenni. Röviden: első gondolatunk, a lélekc szava, vagy is ösztöne szent dolog, azt kell követnünk. Ez az én véleményem." Málvin mosolygott. A kis Virginia már csendesen aludt az ágyzugban (alcove). A jelenet közben felébredvén, a függönyöktől semmit sem látott ugyan; de hangjáról még is azonnal megismerte Bélát, és homályos ösztönében mély keserüség érzete töltötte be keblét, hogy ez méltatlan helyzet anyjára nezve. A Béla és anyja között folyt beszélgetést alig hallotta, és a mit hallott is nem értette; de gyermeki szent vonzalmában nem fordithatván lelkét anyja ellen, Bélát tekintette azon átkos ördögnek, ki az egésznek oka, és lelke mélyében iszonyu gyülölet támadt iránta. Gyülölte őt teljes szivéből, és minden erejéből. Még csak néhány napig látta Bélát; de a gyülölet nem halt ki szivéböl sem ezen néhány nap, sem pedig még a következett években sem. Megmaradt, szilárdult, növekedett az. Valóságos rögeszméje lőn ezen gyülölet; ebben növekedett fel; ez volt betegsége, és folytonosan megmaradt ideg-gyöngesége és érzékenysége mellett egyik fő ok, hogy merengő kedélyüvé, hallgataggá vált. Más nap reggel vidárman sétálgatott a szobákban Béla, midőn egyszerre Virginiával találkozik, kivel igen szeretett játszani, és kit nem egyszer altatott el ölében. "Jó reggelt kis Virgin, mondá Béla nyájasan, - hogy aludtál? Jer, csókolj meg." Virginia szigoru nagy szemeket meresztett Bélára, és szótlanul elakart futni; de Béla hirtelen megkapta, és zajos csókot nyomott arczára. "Mi bajod, kis angyalom? mondá Béla nyájasan. De Virginia semmikép sem akart Béla karjai között maradni. Szabadkozott, viaskodott és végre csakugyan megmenekülve elfutott. A szoba ajtajában azonban megállott, és visszafordulva ezt mondá: "Gyilkos, vampyr, én foglak megölni!"
|
