kezdőoldal  kezdőoldal  Az Irinyi család története  Irinyi családfák  Irinyi nemesi kellékek  Egy kis földrajz  Az Irinyi család tagjai ma  Irinyi galéria  Hires Irinyiek  Irinyi források

éla - regény két kötetben

írta Irinyi József
(Első kötet. Pest, 1853.)

V. Virginia


ét hét mulva az előbbi jelenet után poros uti kocsiban halad Kapornaky András a megye székvárosából haza Kaporba. Vele vannak neje és Virginia leánya is. Keserves nótával jajveszékelve járult egy koldus a kocsihoz mindjárt a városka végső házainál. Az alispán felemelte fejét, és - a másik oldalon tekintett ki.

Midőn a sok koldus, az alispán ur türelemben ugy sem igen gazdag lelkét már szinte végkép kifárasztotta, és kitörést megelőzőleg már fészkelődni kezdett ülésében, Virginia megszólalt:

"Apám, kérem, adjon nekem apró pénzt. Istenem, én mindig szoktam késziteni utra; de ma már oly sok szerencsétlent találtunk, hogy kifogytam . . . "

"Kár azokra vesztegetni a pénzt leányom," mondá az alispán leánya közbevetése által szelídebben hangolva; de még mindig eléggé szigorúan.

"Vesztegetni, apám!? mondá Virginia, - hiszen az mindössze is oly csekélység, mit az ember krajczáronként elosztogathat, a nélkül hogy megérezné, habár huszszor annyit adna is; és ezen szerencsétleneken nincs is segitve, ha többen nem teszik, mit egyenként ugy sem érzünk meg."

"Igaz, hogy nem érzi meg az ember, de alkalmatlan dolog, mindig a zsebben keresgélni," mondá András ur ismét szelidebbre hangolva valamivel.

"Óh apám, mondá Virginia ihletett hangon, - kit talán az éhenhalás gyötör, megtagadni attól még a morzsát is, mert alkalmatlanságot okoz zsebeinkben keresgélni - !"

"Menjenek dolgozni!" mondá az öreg ur szembetünő zavarodással.

"Dolgozni? De hova!? A közönséges nehéz napszámot nem győzi meg az erősebb koldus sem, mert az egészen nyomorodottakról nem is beszélek. És gondoskodott-e valaki, hogy valamely intézetben könnyebb munkával kereshessék meg ezen szegények kenyeröket, és ne kényszerüljenek az utasok könyörűletességéhez folyamodni?"

"Aztán megiszszák a mit kapnak. Hiában beszélsz akármit, én magam láttam egyszer három koldust dorbézolni a "Dobogó" csárdában. Azóta felfogadtam, hogy soha sem adok egy koldusnak sem pénzt."

"Óh apám, mert egyik, vagy talán a többség megissza is a mit kap, éhen hagyjuk elveszni a többit? És aztán ha ezen szegény elkinszeredett, elhagyatott, elfásult, elbutult teremtések szomorú sorsukban, búelfelejtésül, mint mondani szokták, egy pohár bort meg találnak inni, lehet azon csodálkozni? Szegényeknek semmi gyönyörűségök sincs egyéb a világon ezen durva örömen kivül. És pedig az ő lelkök is vágyik néha szórakozás, mulatság, öröm után. Nem helyeslem, de méltánylom, ha néha ily hibát követnek el. Aztán apám, ki nagyon vizsgálgatja: kinek adjon alamizsnát, sokszor fog érdemest elmellőzni, és rendesen panaszost fog nyujtani. Meglehet, hogy nem mindig rosz szive van annak, ki a szegény koldusnak nem ad; de valóban arra mutat az. Sok embernél azonban, igaz, koldusnak nem adni csak szokás; de nagyon rosz, szivtelen, kegyetlen, istentelen szokás, az is igaz."

"Ejnye leányom, mondá az öreg ur, - be jól megleczkéztél."

Virginia elpirult. De nem csoda, hogy anynyira elragadta heve, mert még csak most lépett ki a világba nevelésből, hol csupa nemes indulatokra és érzelmekre, gyöngódségre és jóságra tanitották. Még legkisebb felfogással sem látszott birni, minő temérdek rosz szokás van az életben, melyeket az emberek nem tudnak, de nem is igyekeznek védeni, hanem már megszokták.

Ezen gyöngédség és jóság azonban nem csak nevelői és anyja által lön Virginiába csepegtetve, hanem már eredetileg is ugy látszott ő teremtve lenni.

Virginia, mint már láttuk, gyermekéveinek legnagyobb részét betegeskedésben töltve, a gyönge, finomabb életművezet a lelket is finomabb szinben tüntette fel.

Virginiában már gyermek éveiben kora feletti emelkedett lélek tünt fel. Betegeskedése által kinomult életművezete mellett, egész lénye mintegy átszellemülve látszván lenni, komoly jellemével, látnokszerű, ünnepélyesen rejtelmes beszédeivel, volt valami e gyermeknek egész egyéniségében, mi rendkivül meglepte, és részvétre inditotta a szemlélőt.

Egészen elfinomodván testben lélekben, teljes életében valami kitünő gyöngéd jellemmel volt Virginia felruházva. Embertársainak szenvedése, nyomorusága, és a velök való kemény, durva, szigorú bánásmód kétségbeesett fájdalmat idézett elő lelkében. És ezen finom, gyöngéd, csaknem átszellemült egyénisége mellett nemcsak szelíd és érzékeny anyjának, hanem még rideg, száraz keblü atyjának is kedvencze volt, - mennyire ugyanis oly ember hivatali komoly méltóságával összeférhetőnek tarthatta, valaki iránt gyöngéd érzékenységet mutatni.

Kevéssel azon idő után, midőn Béla katona lett, hogy András urnak durva bánásmódjától megmenthesse leánykáját, Kapornakyné sürgette, hogy Virginia ideje korán valamelyik előkelő fővárosi növeldébe adassék, honnan mint felserdült leány néhány nappal az előtt tért vissza szüleihez, midőn a megyei székvárosban találtuk.

A növeldében töltött évek alatt Virginia, mennyire csak lehetett, mindig a magányt kereste, és legnagyobb gyönyöre a hallgatag merengésben látszott lenni. És ezek lettek volna talán életének legszebb évei, ha kedélye meg nem lett volna mérgezve rögeszméje, Béla gyülölete által, mely őt gyermekévein át folyton kisérte; és ha ezen érzelem valamennyire változott, ugy az csak annak korával együtti növekedése volt.

Atyja leányának gyermekéveiben, és annak közelében, midőn még a nevelés nagyszerű feladatát saját vállaira vélte sulyosodva lenni, rendkivül szigorú, rideg, sőt valósággal durva volt iránta elvből; például mitóta a gyermek kissé eszmélni kezdett, soha még nem csókolta őt; és általában, mikép kemény megyei tisztviselőhöz illőnek tartotta, valamint mindenkitől ugy tulajdon gyermekétől is nem szeretetet, hanem csak tiszteletet várt és követelt. Midőn azonban Virginia atyja házától messze eltávozott, - a vér nem válik vizzé, oly gyakran és érzékenyen emlékezett a hires rabvallató Kapornaky "kis leányáról," hogy asztalának számos vendégei valóban valami különös jó és gyöngéd, gyermekét szerető apának tartották őt.

András ur keményen megparancsolta szeretetében leányának, hogy minden héten irjon neki levelet.

A leveleknek természetesen németül vagy francziául kellett irva lenni, mert Kapornaky is hódolt azon közönséges véleménynek, hogy ez a legjobb mód a gyermeknek magát nyelvekben gyakorolni, és haladásának is bizonyitványát adni; holott ez gyakorlatnak igen csekély, haladási bizonyitványnak pedig épen semmi, mert az ily leveleket vagy valamely segédkönyv használatával állitják össze, vagy pedig épen az intézeti nyelvmester után másolják le. Czéltalansága mellett azonban ezen szokásnak rosz következései is vannak.

Először a gyermekek, ezen könyvekből kölcsönzött vagy nyelvmester után másolt hideg és érzéketlen levelek mellett, lehetőleg elhidegülnek, és bizalmatlan, feszes viszonyba jőnek szülőik iránt. Másodszor pedig elmellőzik a nemzeti nyelv gyakorlatát; és ennek folytán gyakran még az egyébként nem felettébb külföldieskedő nők is egész életökben idegen nyelven folytatják levelezéseiket.

"Magyarul ugy is tud," mondják a növeldében, és minden erővel annyira német, franczia, angol nyelvtanulással gyötrik a növendéket, hogy hazai nyelve, melyet legkevésbbé ért nyelvtanilag, végre felettébb durva szinben fog előtte állani; és gyakran egészen is elidegenedik attól, vagy ha el nem idegenedik is, és szereti is azt, nem bir annak irásbeli gyakorlatával. Az egész intézet fő időtöltése az örökös hajtóvadászat a német, franczia és angol nvelvhibákra; a magyar nyelvhibákkal legkevesebbet, többnyire semmit sem gondolnak.

Ha valamikor Virginia levele eltalált késni, tudom istenem, hogy kapott is atyjától kemény dorgálást - csupa szeretetből. De szegény Virginia ezen okot nem tudta; András urnak elve volt: soha sem tudatni a gyermekkel, hogy szeretik - és ennélfogva atyja iránt, ki őt valóban szerette, csak rettegést és némi idegenséget érzett. Megtörtént, hogy midőn Virginia némi hihetőséggel gondolta, mikép ismét kemény dorgálás van szigorú atyja levelében, egv hétig sem merte azt félelmében felbontani.

Haza érkezvén végre Virginia a növeldéből, jelenleg több oknál fogva igen kedvező helyzetben látjuk őt az atyai háznál. András ur szembetünően nem a régi durva ember vele többé. Ennek okai valának, mert a már tizenhat éves leánynak egész alakjában valami oly gyöngéd, megható, részvétre inditó, csaknem szenvedő kifejezés volt, mely önkénytelenül bizonyos figyelemre, tiszteletre birt mindenkit; azonkivül a szép, fatal, érdekes leány világosan a ház dísze levén hazajövetelével, már csak ezért is tekintetet érdemelt; és tegyük hozzá, hrogy idöközben első alispánná levén, valami homályos halk ösztön azt sugta, András urnak, hogy a durvaság nem lehet uri tulajdon; és bár általában nem a legnagyobb sikerrel, mindenkép igyekezett rabvallató fogásait elhagyni.

Valami túlvilági dicsfény ömlött el arczán a szelíd angyalnak; orra átlátszó volt és szemeiben valami különös mélység és bensőség tükrözé magát. És e szavak: mélység és bensőség, talán sokkal inkább el vannak használva némelyek előtt, semhogy azonnal megtalálnák azoknak értelmét. Nem valami felfaló, telhetlen szenvedélyt fejeztek ki e szemek; nem voltak azok ingerlőek, elragadók; nem látszottak azok vadászatra indulva, lesbe állva, hogy martalékot szerezzenek és ragadozzanak; nem volt azokban semmi hatásra számitott. Gyönyörű, teljes, nagy, fekete, erős, kifejezésteljes szemek voltak azok; de minden nyugtalanság-, vonzók, minden kihivó jellem nélkül. Ez arczon nem vala a mosoly otthonos soha sem.

Valami megfoghatlan, oknélküli szomorúság rejlett abban, mint az oly érzékeny emberek vonásaiban látjuk, kik nem látszanak szerencsés életre teremtve lenni. Ha néha a körötte levők örömében részvétét akarva nyilvánítani, mosoly vonult is el ajkain, látni lehetett, hogy ez csak azért történt, mert angyali jóságában szivesen igyekezett volna a mások öröme felett örvendeni. Betegségnek mondanók ezen állapotot, ha a lélek különös emelkedettségét betegségnek kell mondani. Folytonos átszellemültségben látszott lenni; és ez okazá, hogy idegrendszerének magasztaltságában főleg csupán lelki életet élt. Mint alvajáró tünt fel örökké. Némelykor napokig alig evett egyebet gyümölcsnél.

Átszellemültségében felülemelkedve a nyomorú világ apróságain, Virginia lelkének is megtartá teljes ártatlanságát, mely nem mindenkori eset a fiatal leányoknál. A legmélyebbre sülyedt nőnek is először lelke romlik meg, és a hölgyek lelkének megromlásához legelőbb hölgy egyengeti meg az utat.

Virginiát egyénisége óvta meg e részben. Életének legnagyobb részét hallgatagsággal töltvén, a természettől idegennek látszott alkotva lenni a barátságra; és ennek következtében a barátnék részint megkimélték őt, részint bizonyos tartózkodással voltak iránta.

Mint árva csalogány magában élt ő; magának dalolva, megtörni készülő kebellel, minden benső érzeményét, mind búját, mind örömét. Legkitünőbb szenvedélye, mely lelkét egészen látszott elfoglalni, a zene volt.

Nincs ugyan hangszer, melynél az emberi hang gyönyörűbb, felségesebb zene ne volna; de minden alárendeltsége mellett a hangszereknek, és e részben különösen a zongorának, - mely terjedtségénél fogva megbecsülhetlen lehet ugyan a zeneszerzőknek, azonban legtávolabb esik az emberi hangtól, - még is csodálatosan lelket lehet azokba önteni. Virginia énekelt is; de a mint, gyermekévei elhagyásával, a szótlanság mindig uralkodóbb lőn kedélyében, lassanként leginkább csak zongorajátékra szoritkozott.

Ha lágy, andalító zene hatott füleibe, melyet rejtelmes sajátsággal messziről meghallott, felemelkedni látszott lelke; a szemek élénkebb kifejezést nyertek; az öröm és jólét érzetének világos kifejezése sugárzott azokból. Ha az idegen zene szilaj és vad lőn, az erős hatás folytán gyakran görcsök és rángatózások fogták el idegeit.

De nemcsak az idegen játéknak, saját zongorázásának is oly delejző hatása volt reá, hogy ez által magát felfokozva és felmagasztalva rendkivüli kifejezés volt játékában.

Ha néha zongorája mellett elandalodott, valami mélyen búsongó melancholia szólott a hangokban; mint lágy esti szellő fuvalma a szelíd alkonyon, hatott füleinkbe a magasztos nyugalmu gyöngéd dallamok andalító édes hangzata. Kezdetben ködfátyol látszott a szakadozva előfolyó hangokat borítani. Ossiáni ködalakok lebegtek talán szemei előtt. Majd édes merengés tölté el fejét; a rendesen halvány, melancholicus arcz világolóvá, dicsőültté lőn; szemei szélesen felnyilva mozdulatlanul voltak maga elé szegezve; és különösen az utóbbi pár hét óta, néha a szemek meredtségét egy pár súlyos nagy köny olvasztá fel.

És ekkor a hangok tisztábban bontakoztak ki; játéka mindinkább biztos, de oly lágy, szelíd, gyöngéd, szívhez szóló, olvasztó és magasztaltságba hozó ömlengés, lelkének kitódulása, szellemhang, valóságos igézet volt, mint delejes alvása előtt korábban soha. Ezen játék valami különös édes szenderbe, éber alvó állapotba ringatá hallgatóit. Érzékeny fájdalom zengett abban; minden kérkedő jelleme nélkül a panasznak, önkénytelenül kitörő keservével a sírásnak.

És ha néha felizgatva szilajabb, vadabb hangokat csalt ki ujjaival, a hangjegyekbe tett dallam ugyan disharmóniába bomlott fel, de ebből ismét más, mindannyiszor egészen uj, elragadó zengzetek merültek fel; neki pedig ütere és szívdobogása meglassult, anynyira át lön egész lényében szellemülve. Nagyobb izgatottságba jövetelével teljes álomszerű elérzékenyűlésbe merülve, édes dallamokban lobogva fel, szünt meg játéka, és kevés idő mulva nyugodt álomba szenderült utána.

Első pillanatra, midőn a megyei székvárosban Bélát meglátta Virginia, növekedett erővel érezte lelkében negujulni az iránta folytonosan megtartott régi gyülöletet, mely éveken át rögeszméjévé szilárdult. De, - oly gyönge néha az emberi akarat, oly hiábanvaló gyakran a legkomolyabb elhatározottság is, - Béla általi megdelejzése csodálatosan hatott kedélyére. Eddig alvó, fejletlen, nem képzelt, lehetlennek tartott hajlamnak és rokonszenvnek nyitott az utat. Béla, kinek gyülölete eddig rögeszméje volt, és kinek gyűlöletében nevekedett eddig fel, egészen más fényben tünt fel most előtte. Valami fensőbb, mélyebb erő által érezte magát vezetve, melylyel hasztalan küzdött akarata.

Ezen fensőbb, mélyebb erő, a kifejlett rokonszenv, a lélek szava és érzése, pár hét alatt teljesen meghóditá. Az évekig tartogatott, ápolt, szilárdult, növekedett gyülölet, mely alapul, központul szolgált egyénisége alakulásának; melyet ugy látszott: kebléből csak szivével együtt lehet kiszakasztani, - ki lőn irtva kebléből.

Küzdott Virginia, sírt, könyörgött, hogy megmeneküljön azon átok, vagy miféle csodás végzettől: szeretni azt, kit eddig mindig gyűlölt; szeretni azt, kit anyja szeretetéért családja gyilkosának, rettenetének tekintett, és ezért gyűlölt, megvetett; szeretni azt, kit mindig mind azon tulajdonok birtokosának tartott, melyek reá nézve a világon a legidegenitőbbek voltak; szeretni végre az egyetlen embert, kit eddig a világon nem szeretett, nem kivánt szeretni, mert gyűlölte teljes szivéből és minden erejéből, az egész világon kireketőleg csak őt gyűlölte; - de minden küzdés, sírás és könyörgés hasztalan volt; a győzelem nem lehetett, kétséges; a világi indokból keletkezett gyűlölet akarata sokkal gyöngébb volt a lélek érzésénél, a deleji rokonság erejénél.

Nagy nyomorúságnak, rendkivül rosznak találta ugyan önmagában, Bélát többé nem gyűlölni; sok keserü könnyhullatásába került ennek észrevétele; de az érzelem erősebb az akaratnál. Szégyenlette magában, hogy nem képes többé Bélát gyűlölni; mig végre azon gondolatra jött, hogy gyermekkorában - talán nem is jól hallott, vagy most nem jól emlékezik a hallotakra.

És lassanként meg is kezdett gvőződni, hogy az tulajdonképen nem is ugy volt, mint eddig hitte. Érzelme nem csak akaratját győzte le, hanem még emlékezetét is meghazudtolta. Akarat, emlékezet, mi az, ha az érzelem ellene van!?

Minél ártatlanabb, tisztább a lélek, annál kevésbbé hiszen annak, mi érzelmén kivül áll és azzal ellenkezik; - az ily lélekben az érzelem, mikép a művészetnek kell lenni: ön magának mindene; nincsen semmi magától különálló czélja és számitása; saját utain halad folyvást előre. Nagy erő az ily érzelem; mindent legyőz az, mi utjába akad; néha örvénybe is sülyeszt ugyan, de mindig magasztos; azzal hiában minden küzdés, csak annál mélyebb gyökereket fog az verni. A gyülölet megelőzése nélkül nem fogott volna jelenleg épen annyira elragadtatni Virgina. Kezdetben csak lázas gerjedezése, bizonytalan érzete támadt benne a Béla iránti ellenállhatlan vonzalomnak, és midőn végre az akaratnak minden ellenállása teljesen sikeretlennek mutatkozott, világos tudatára is jött, hogy Bélát kimondhatlanul szereti.

Néhány nap mulva, hogy András ur családjával a megyei székvárosból hazatért, csinos fogatu hintó érkezett Kaporba. A kiszálló vendégek Alapi Béla és gróf Csetneky Rudolf voltak, kik mint jó barátok többnyire egymásnál laktak, és együtt is szoktak járni.

Csetneky czélja volt, határozott nyilatkozatot nyerni Kapornakytól az iránt, mit sejteni vélt, hogy a jövő tisztujitáskor nem kiván alispán maradni, és egyszersmind saját alispánságának előmozditására is rábirni őt. Bélának tartozás volt rokonait meglátogatni, és a mellett különösen is szivesen ment Kaporba mint a nőért, mind Virginiáért; bárha az utóbbi iránt egyáltalában semmi különös érzelmet sem vélt magában lenni; érdekelte mindössze is, mert igen szelidnek, kellemesnek és szevedőnek tanulta ismerni.

Nem volt-e talán Bélában öntudatlanul is valami mélyebb érdek, azt ez uttal nem tudjuk elhatározni. Annyi bizonyos, hogy a valódi érzelem mindig kölcsönös. Azaz, ha valósággal meg van az egyikben, létezni kell annak - legalább hajlamban, csirában, - a másikban is. Mert a szerelem: két szivnek egy érzése, delejes rokonsága két lénynek; és a rokonság: kölcsönösség. A tetszelgésből, hiuságból és más világi érdekből tett kisérletekröl természetesen nem szólunk.

Virginia szegény nagy lelki szorongásban volt Béla megjelenésével. Férfiaknál a szerelem az erősnek ujabb erő, a gyöngének gyöngeség; a nőknél mindig gyöngeség, azaz: zavar. És kivált a fiatal leány, kit az étze|em meghódit, csaknem a halált kivánja, hogy zavarodásából megmenekülhessen. A szegény fiatal leány, mintha gyalázat volna az, magába zárja, elfojtani törekszik keletkező érzelmét, melyet gyakran jő valamely férfi, és könnyelmüen letép - mulatságból, időtöltésből; pedig mit lábbal tiport, szent volt az, semmi sem szentebb annál.

"Nézd e képeket, Béla, mondá Virginia, azon nyílt mosolylyal, mely elárulja a szerelmet, a mint más nap ennek szobájában együtt maradtak, és a falakon függő, valamint az asztalokon fekvő temérdek nagy és kis képre mutatott, - anyám azt mondja, hogy már nagyon is sok van; de én nagyon gyönyörködöm bennök, és még növelni akarom számukat; hogy tetszik?"

Béla futó pillanatot vetve a falakra, és egyik asztalon forgatva néhány képet, nyájasan, de némileg mintegy kötelességérzettel igy szólott:

"Igen szépek."

"Nagyon örvendek, mondá Virginia, - hogy neked tetszenek. És melyik kép tetszik legjobban?"

Bélát hamarjában valami zavart, megfontolatlan eszme fogta el, és - bár némileg tréfás mosolylyal, - Virginiára mutatva ezt mondá:

"Kétségtelenül ez!"

Virginia csalatlakozott. Teljesen komolyan vette, mi kétségtelenül csak tréfa akart lenni. Pillanatra merően Bélára függesztette szemeit; de annak hideg , csaknem csodálkozó tekintetével találkozva, ismét lesüté azokat, ajkaiba harapott, és valami tenni valót látszott keresni, hogy időkrözben nyugalmát ismét viszszaszerezhesse.

Bélát meglepte a sejtelem; és e pillanat igéző hatása talán érzelmet fejtett volna ki benne, mely homályosan, rejtelmesen czikázott keblében; de melyről még nem tett, nem kvánt tenni magának számadást, hanem azonnal eszébe jutott - az anya!

"Különös! - Iszonyu!" mondá magában, és kigyuladni érezte arczát; veritékét törölt le homlokáról.

Midőn Béla ismét felemelve szemeit, Virginiára tekintett, pillanataik találkoztak. Virginia várni látszott Béla szavait.

Béla önkénytelenül behúnyta szemeit, és mozdulatlanul csaknem leheletét is visszatartva állott, mintha minden behatást kerülni akarna Virginiára, és akadályozni kivánná a jelenet tovább fejlődését.

De ezen mozdulatok azon hitet ébreszték Virginiában, hogy váró és kérdő tekintete Bélában rokonszenvre talál. A szünet végre mindkét részről hosszasnak látszott lenni; de egyik sem tudott valamit hamarjában kigondolni megszüntetésére.

Végre Virginia csakugyan talált eszmét, melylyel czélszerüen vélte a hallgatást félbe szakaszthatni, és mely mind eléggé a he|yzethez alkalmazottnak, mind pedig eléggé egykedvűnek látszott előtte.

"Béla, mondá ő, - én tudtam ám, bizonyos voltam róla, hogy ma el fogsz jőni."

Béla nagy örömmel kapott e tárgyon, mely mind kettőjöket kisegité a zavarból, és igy szólott erőtetett mosolygással: "De hát hogy tudtad?"

"Megéreztem!" mondá Virginia önkénytelenül ünnepélyesen.

A zavarodás, melyből kölcsönös örömükre épen kiszabadultak, még nagyobb lőn. Virginia elpirult. Bélának ugy tetszett, mintha a világ omlanék felette össze. Ujabb szünet után Béla tőn kisérletet, hogy a beszélgetést ismét folyamatba indítsa.

"Nem fogod te a falusi életet, annyi évi lakás után a fővárosban, unalmasnak, találni; a magány - "

"Istenem a magány, mondá Virginia Béla szavaiba vágva, - hiszen Pesten sem vettem én részt semmi zajosabb mulatságban. És falun az embert sokan látogatják. Azért nem is hiszem, hogy megunjam magamat. Példau] meglátogatsz te is -"

"Én ?" mondá Béla csodálkozással.

Virginia e pillanatig nem gondolt a jelenetre, melynek gyermek korában fél álmosan tanuja volt. Midőn a mult napok küzdelmében ezen jelenet emlékét is felhozta tartalék seregként, a fensőbb erő már annyira győzelmet vőn rajta, hogy a jelenet, mely évekig ápolt rögeszméjének alapja volt, csekélységnek és a mi nem kevéssé csodálatos, most először: bizonytalannak tetszett. Akkor ezen jelenet emlékének alig tulajdonitott némi fontosságot; feltünt az csupán, hogy kivetkeztessék minden jelentőségéből, minden erejéből; feltünt, hogy végkép számüzhesse, kizárhassa Virginia fejéből.

Most Bélának csodálkozással kiejtett szabadkozó kérdése, midőn Virginia beszéde hevében azon reményét találta kifejezni, hogy számol reá, - ámbár minden különösebb értelem, vonatkozás és követelés nélkül, csak unalom üzésről volt szó, ugy tetszett mintha tőrdöfés volna szivében; mintha a legkellemetlenebb, legkeserübb emléknek végzetszerü felköltése volna az, mely neki azt mondja: Ez az ember bűnös családod, anyád! irányában; neked ezen embert gyülölnöd kellene! - ugy tetszett, mintha azon szabadkozó kérdés hideg, érzéketlen, kegyetlen visszautasitása volna az ő bizalmának, magasztos szent vonzalmának: és ez végtelen szomorusággalés fájdalommal töltötte el Virginia kebelét.

Béla is tekintetet vetett helyzetére; ugyanazon tárgy: az anya, mely Virginia gondolkodásában is alapul szolgált, fordult meq fejében. Menthetlenül hibásnak tekintette magát, hogy elfogultsága által talán némi kihivó gyengeséget is tüntetett fel; erős határozottsággal összeszedte egész akarat-erejét; és végre nyugodtan, derülten, mosolyogva, mely az éles fájdalmat végtelenül nÓvelte Virginia keblében, igy szólott:

"Bocsáss meg Virgin; ez nagyon pásztori jelenet kezd lenni, és ahhoz én nem értek."

Még néhányszor fel s alá járkált Béla a szobában; az ablakon át kinézett a kertbe, és feleletet is alig várva igy szólott: "Nem jösz a kertbe?" és ezzel kiment.

Béla és Rudolf még az nap eltávoztak Kaporból. Csetnekyt nem látszott kielégiteni a Kapornakynak tett közlés eredménye; Béla pedig épen némi zavarban látszott lenni.

Utolsó pillanatban, midőn már épen a kocsiba szándékoztak lépni, Béla még egyszer összeszedte teljes derültségét, és elválás közben, könnyeden, halkal ezt mondja Málvinnak: "Gondold csak! Azon a ponton vagyok, hogy egy szép fiatal leány hálójába essem!"


Irinyi József: Béla, tartalomjegyzékIrinyi József: Béla, első kötet, VI. fejezet