kezdőoldal  kezdőoldal  Az Irinyi család története  Irinyi családfák  Irinyi nemesi kellékek  Egy kis földrajz  Az Irinyi család tagjai ma  Irinyi galéria  Hires Irinyiek  Irinyi források

éla - regény két kötetben

írta Irinyi József
(Első kötet. Pest, 1853.)

VII. A béke felbomlik


apornaky András ur nem csekély megütközéssel értesült, hogy Alapi Béla követ akar lenni. András ur megunta a falusi és kisvárosi életet. Hátralevő napjait, és pedig valami czimet vagy hivatalt nyerve, a fővárosban szerette volna leélni. Valamely felsőbb hivatalt már csak azért is nagyon szeretett volna, mert bántotta a lelkiösmeret, hogy - nem igen okos ember!

És különösen bántotta, hogy az emberek minden hatalmas hivatala, és komoly méltóságu gőgje mellett, általában egy véleményben látszottak lenni lelkiösmeretével. Nagyon szomjuhozta tehát lelkében a fényes elégtételt e részben, és szive repesett örömében a gondolatra, mily dicső gyözelmet fog ülni méltánytalan irigyeinek leveretésén, ha majd nagyságos ülnökévé fog egyszerre lenni a tekintetes királyi táblának. "Mintha bizony mind okosabb emberek ülnének ott, mint én vagyok!" mondá, szerényebb pillanataiban is magában.

És mivei látta, hogy e részben leginkább az ugynevezett politikai érdemek vezetnek czélhoz, követté szándékozott lenni. Tervéhez képest tehát az utasitás-készitő bizottmányban egész erővel azon volt, hogy minél szabadabb elvü pontokat vigyen keresztül. Igy a főispáni helyettesi kérdésben a legkeményebb ellenzéki szellemü utasitást vitte keresztül.

Ezt tette András ur, először, mert érdem feküdt abban a megye nagy többsége előtt, melylyel követté választatását leginkább biztosithatta, és másodszor, mert az ellenkező rész előtt is épen ez által készithetett magának legjobb alka1mat érdem-szerzésre.

"Ha kormánypárti utasítást viszek a bizottmányban keresztül, mi magában sem volna könnyü, gondolá magában, - azt összetörik a gyülésben, és követté sem fognak választani. És ekkor el vagyok temetve örökké, mert az olyan érdemet nem méltányolják a másik részen. Sőt ha elválasztanának is követté, nem sokat adnának felsőbb helyen reám, ki csupán utasításom szerint szavazgatnék az ellenzék ellen. De ha ellenzéki utasítással megyek fel, és valamint itt, kezdetben ott is iszonyú rettentő ember módjára lépek fel, becsessé teszem magam Apponyi előtt, és majdan egyszerre kitéve a karzat zajgásának, és makacsul megszegYe magamat, a királyi táblai ülnökség el nem maradhat."

És igy történt, mikép azon időben gyakran volt reá eset, hogy Kapornaky András kéményseprő módra törekedett fölebb menni; - merőben csak lépcsőnek tekintette mézes szavakkal annyira dicsőített "édes nemes társainak" bizodalmát, kiket, ha egyszer czélját elérte, mikép a kicsavart czitromot elvetik, nagyuri gőgjében alig fogott majdan tekintetre is méltatni.

A megyei urak nagy része egész bizalommal ragaszkodott Kapornakyhoz. Sokan időelőttinek, mások még gyanúsnak is tartották Alapi Bélában, hogy oly fiatal ember létére már követ akar lenni; épen azzal gyanúsították Bélát, mi Kapornakynak megállapitott titkos terve volt, hogy bizonyosan csak lépcsőnek akarja a követséget használni.

"Holott, mondák, Kapornakyban bizni lehet, mert ime most is mennyire igyekszik szabadelvő pontokat iktatni utasításba; és azonkivül, - köztünk maradjon a szó, mondák, nincs is annyi esze, hogy ha kivánkoznék is, valamire kinevezhetné a kormány; tehát épen legalkalmasabb ellenzéki jelölt." Némelyek ugyan, leginkább pedig a mai korbeli felvilágosodott fiatal emberek, határozottan tiltakoztak azon elv ellen, hogy a kevés ész legyen a legalkalmasabb képesség az ellenzéki követségre; de mind a mellett sokan folyvást ragaszkodtak Kapornakyhoz, mikor ez már gondolatban és szándokban - tilosba lépett.

Különösen bántotta pedig András urat az, hogy épen, kinek ő gondnoka, második atyja volt, Béla ragadja el tőle a követséget, mire ő annyira vágyott. Álig futamodott tehát hire a megyében, hogy Alapi Béla követ akar lenni, Audrás ur idejében megakarván elözni a dolgot; mivel véletlenül nem igen számolt Bélával egy hamar összejőni, keresett valami ürügyet, és azon feltett szándokkal hivta meg magához Bélát levélben, hogy négyszemközt lebeszélje a fellépésröl.

"Isten hozott Béla öcsém!" mondá András ur a szobájába tépő Bélának mosolygó arczczal, és nagy bizalmaskodással összevissza csókolgatta őt régi divat szerint.

Béla sejtette a meghivás valódi okát, és annál fogva némi tartózkodó komolysággal lépett be, a feltüntetett szivesség mezejére azonban nagy örömmel hajlandó volt maga is áttérni.

"Rosz atyafi, mondá András ur nyájas dorgá1ó hangon, - mindig azon asszony után futkorázol ugy-e, kíbe szerelmes vagy, és nem is marad rokonaid gyakrabban látogatására elég időd, ha az ember elő nem idéz?"

Béla nagy szemeket meresztett Kapornakyra.

"Aha! folytatá András ur, - meg vagy lepve, ugy-e, hogy titkodat tudom!? Hallottam biz azt, hogy valami asszonyba vagy szerelmes, de azt nem tudták megmondani kibe? - Te Béla, tevé hozzá András ur bizalmasan és lassan, - nem Hegyiné az a kérdéses aszszony, ki hasonlóan Alapon lakik, . . . mit?"

Béla még mindig nem tudott eléggé magához jőni, és bár erőtetett mosolygással, egyszersmind csak zavarodással volt képes András urra nézni, és egy szót sem szólott.

"Vagy tán, mondá András ur, - Erdősné a szomszédban, hozzád aiig egy óra negyedre? Na ne tagadd! Fogadni mernék, hogy egyik a kettő közül ."

"De bátyám! - " kezdé Béla.

"Jól teszed öcsém, mondá Kapornaky könnyeden mosolyogva, - mulasd magad. Egyéb iránt ha nevét titokban akarod tartani, tevé hozzá András ur, - az igen szép töled. De mond csak, hát aztán a férjnek semmi gyanuja sincs?"

"Semmi! mondá Béla határozottan. - Arró1 tökéletesen meg vagyok győződve."

Ándrás ur jó izűen kaczagott. "Nem hiában mindig mondtam én, folytatá András ur, alig birva kaczagását elfojtani, - hogy okos ember vagy te." A nevetés mondják ragadós , és ennélfogva Béla sem állhatta meg, hogy ne nevessen.

"Csak jól vigyázz, mondá, András ur, - hallgatag légy, hogy a férj nyomába ne jőjjön a dolognak."

"Szépen vagyunk," gondolá magában Béla.

"Hanem, mondá András ur, - megvallom, még is nagyon szeretném tudni, ki az a nő. Beszéld el nekem ez egész viszonyt; egészen fül vagyok."

"Bizony mondhatom, gondolá magában Béla, - nagy fül vagy . . . De bátyám, mondá Béla fenszóval - engedjen meg; teljes lehetlen elbeszélnem."

"Lehetetlen! - mondá Ándrás ur, kellemes meglepetéssel, - hát annyira vagy már, hogy név néllkül sem lehet elbeszélned? Az felséges!" tevé hozzá, kitörő kaczajjal. "Szegény bolond!" gondolá magában Béla.

"Hiszen ezen viszony talán magában is elég lesz őt visszatartani, hogy Pozsonyba ne szándékozzék menni követnek," gondolá magában András ur.

"De bátyám, mondá Béla, - én ezen ügyet félbe akarom szakasztani - "

"Mit mondasz?" mondá, András ur meglepetésse1.

"Igen, folytatá Béla, - jó1 meg értsen bátyám: megakarom azt szüntetni."

"Elment az eszed, mondá András ur, - a jó alkalmat elszalasztani!"

"De a nő férje - " kezdé Béla.

"Ej mit torődöl a férjekkel, mondá András ur, - a férjek az emberi nemzet ellenségei! Én lásd nem vagyok a dologban érdekelve; de nagy kedvem telik az ilyen ártatlan csalásokban, és örvendek a te szerencsédnek."

"Ugyan bátyám, ha tudná - " mondá Béla.

"Együgyü beszéd öcsém, mondá András ur. - Harcz és háború a férjeknek!" tevé hozzá Kapornaky pathossal.

"Bátyám beszél igy, mondá Béla, - ki maga is férj? Mit mondana - "

"Az más, mondá Ándrás ur kissé komolyabban, - az csak theoria, amit mondtam." Béla mosolygott a különböztetésen.

"Hallgass tanácsomra," kezdé András ur.

"Bocsásson meg bátyám, mondá Béla komolyan, - semmit sem akarok hallani. Már mondtam, hogy lemondok róla."

András ur figyelmesen megnézte Bélát. Egy gondolat futotta át hirtelenében elméjét: "Ez az ember lemond azon titokzattal teljes nőveli viszonyáről!? Ez az ember jó volna leányomnak férjül!!! Igen, ez felséges gondolat. Leányomnak is jó partie volna, és ekkép tervem is tökéletesen sikerülne; vőmben természetesen megszünvén a vetélytárs. De mikép eszkűzöljem ezt!? Ezen gondolatot lehetetlen egyenesen előadni. Gondoskodjunk tehát csak a dolog előkészitéséről. Ha leányommal sokat lesz, végre tőrbe esik."

"Hiszen ha csakugyan le akarsz azon viszonyról mondani, igy szólott András ur, - az már egészen más. Átlátom, hogy azt nem lehet, és nem is szükség erőtetni; és azon esetben tudod mit?"

Béla figyelemmel várta András ur tervét.

"Nőm," folytatá András ur, - darab idő óta nagyon kedvetlennek látszik. Jer hozzánk gyakran; lakjál itt, ha tetszik; tekintsd magadénak házamat; hadd legyen nőmnek az időt kivel eltölteni - "

Béla nem tudta, mit tegyen, hova legyen zavarodásában.

"Leányom is beteges, folytatá Ándrás ur, - hallom már egyszer valóságos orvosa voltál. Ápold szegényt; ugy látszik, valóban szüksége van reá. Igy legjobban kikerülheted, elfeledheted azon nőt, kivel félbe akarod szakasztani viszonyodat."

"Még csak ez hiányzott, gondolá magában Béla. - Neje hí, hogy kerüljem azon bizonyos leányt, kit vetélytársának tekint, és ki - az ő leánya; és most a férj hí, hogy kerüljem azon nőt, kivel a viszonyt félbe akarom Szakasztani, és ki - az ő neje. Értem, mondá magában pillanat mulva, - az én bátyám leánya számára akar engem toborzani. De az nem lehet; az iszonyu gondolat!"

"Igen, mondá András ur folytatólag, - tekintsd magadénak házamat, - " E pillanatban hivatalos dologban keresték az első alispánt, mely miatt a másik szobába menvén, Béla magában maradt. Pár percz mulva Béla is eltávozott; gépileg indult az ellenkező oldalon a nök lakrésze felé.

Kaporban Bélán kivül más vendégek is voltak; a nap tehát eltelt egykedvü beszélgetésekkel a nők társaságában, és a nélkül, hogy András ur a követség iránt, miért Bélát meghivta, beszédbe bocsátkozott volna vele. Ugy látszott, hogy András ur ezen komoly tárgyat minél tovább szándékozott halasztani, és egy hétig sőt tovább is szivesen marasztotta volna házánál Bélát ezen halogatással.

A következett éjjel alig, és csak szakadozott pillanatokra bocsátkozott álom Virginia szemeire. Izgatottságában nem tudott nyugodni; nem pihenés, nem uj erőre készités: izgatottságának fokozása volt ágyában feküdni, és méregnek tetszett a szoba zárt levegője, melyet beszivott.

Végre nem türhette tovább; azt hitte, meg kell fuladnia; magára vette tehát reggeli öltözékét, és kiment a kert kanyargó ösvényein szivni fris levegőt.

A kert már népesedni kezdett; a kertész, kit Kapornaky, haza érkezett felnőtt leánya tisztességére, az előbbinél nagyobb fizetésre fogadott, már felkelt, és mozgott; de még a hajnal alig kezdett hasadni.

Virginia nagy rokonszenvet érzett a nyár iránt, és gyönyörködött különösen a nap feljövetelében; most is a Tiszára nyuló kerten végig haladván, egyenesen ezen kedves folyam partjára ment, a nap feljövetelét megszemlélni.

Az andalitó alkony, és a szelid esti szellő után, mely mint ártatlan mosoly vonul el búcsú gyanánt naplemenetkor, - a tücskök ezreinek fáradhatlan hangicsálása közben, lassanként elmúlik az éj. Még nem jött fel, csak közeledik a tengerszerű rónaság szélén a nap; hajnalhasadás, korány van. Már fellövellő sugarai is mutatkoznak a napnak. A természet kifeszitett csillagos ernyője a közeledö napnak világában már elvesztette ragyogását.

Lángtengerben, biborfényben bukkan fel végre a nap. Először csak egy vonal, azután mindig nagyobb karéj; kevés idő mulva az egész pompás tünemény, melynél bár mindennapi semmi sincs pompásabb, nagyszerübb a világon. A szikra csillogásu sugarak már nemcsak fellövelnek, hanem hosszan is szétterjednek az egész láthatáron. A kelő nap szétlövellt arany sugaraival áthatva a gyönge fehéres ködfátyolon, mely a mannakép hulló harmat gyöngycsepjeiben fürdő füveket elfedi, elárasztja fényével és éltető melegével az egész láthatárt. És a tengerek kebléböl felmerülő napnak fényével egyszersmind, szerte ömlő illatát valami különös vidámitó hatással van mindenre.

Az egész természet örvendeni látszik, és ünnepet ül; a mezei vad vírágok, a varázs illatárt növelve, magasra emelik nyiló kelyheiket a nap éltető sugarai felé; szemmel láthatni az ellebbent ködfátyol helyén a növényzetből bontakozó párázat rengését; megzendül a madarak éneke, ezen természetes, de azért legremekebb, legszebb zene; a csalogány csattog, a rigó fütyöl, a pacsirta énekel. A rózsaszinü légben elérzékenyülés fogja el még a puszták vad fiait is. Már a legelő nyájak csengői és kolompjai is a patakok csörgedezésének zajába vegyülnek, és néha a falevelek is susognak.

És még az ugynevezett rosz idő is mily nagyszerü nyáron! Az ős természet perzselő tüzét az égető hevü napot zivatar váltja fel. Felkerekedik a szilaj vihar, és a villámok fényében komoly méltóságu dörgések ütik hozzá a hangmértéket, melyek felelevenitik a levegőt, uj életet lehelnek a természetbe, és valami különös varázs, kellemes, fris, éltető zamatot árasztanak el a légben, melytől felemelkedik a lélek, és könnyebbnek érzi magát a test; az egész növényzet uj életre ébred, és az érzékeny sziv megnyilik. És mi lehet a világon szebb, mint a dörgő, vad vihar után kiderülő mosolygó napfény!?

Virginia sokáig merengett a nap feljövetelének pompás látványát szemlélve; végre azonban sétálni indult a szép tiszta ösvényeken; némelyik virágot megöntözgette, és egyszerre csak, - mind kettejök meglepetésére; holott abban semmi meglepő, semmi rendkivüli sem volt tulajdonképen, a virágház előtt találkozik Bélával, ki reggelizés előtt hasonlóan sétálni indult a kertben.

"Oh istenem Béla, mondá Virginia, - láttad a, nap feljövetelét?"

"Most látlak téged; de mit az emberek közönségesen napnak neveznek, azt még ma nem láttam," mondá Béla tréfásan, és megfordult, szemeivel a napot keresni.

"Hizelgő! mondá Virginia, érzéssel telt lelkében különös jelentőséget tulajdonitva Béla egyszerü, udvarias, tréfás szavainak, melyeknek ő egyáltalában semmi különös komolyabb értelmet sem tuiajdonitott, - pedig jól tudom, hogy mézes szavaid alatt semmi sem rejlik."

Béla merően nézett meglepetésében Virginiára, hogy miért keres tréfás szavai alatt valami különösséget, és ezen merő átszegző tekintetnek ismét azon delejes hatása volt, melyet már korábban láttunk. Kellemes érzés fogta el Virginiát; keresztül tódulást érzett egész testében; egész idegzetén pezsgés zajlott át. De Béla nem akarta öt ismét megdelejezni; homlokára fuvott tehát, és vigyázott saját tekintetére.

Virginiát azonban csak ezen hatás is különösen felfokozta, és lángra gyuladt kedélyében, valami szokatlan, hogy ugy nevezzük, nem női bátorsággal ruházta fel.

"Oh Béla, mondá végre Virginia a természetestől eltérőnek látszó hérvvel, - te engem megölsz, rendkivül kinzasz. Te hallgatsz, sőt érteni sem látszol engem. Én tovább nem birok magammal. Reám a szenvedély nem halkan jött; egyszerre rohant meg; azonban mindamellett is küzdöttem ellene; de hasztalan. E pillanatban is küzdeni kivánnék még, és már is mennyire elragadt - "

Virginia szembetűnőleg el volt ragadtatva; arcza lánggal égett, szemei könyben usztak, és pillanatra hangja is elakadt a szivből felküzdő érzés miatt.

Béla valóságos zavarba jött; nem tudta merre forditsa fejét, hova nézzen, mit tegyen kezeivel. Az anyára való emlékezés visszarettentette a gondolattól, hogy leányának szerelmese legyen. Valami bűverő vette őt körül ezen család irányában, mely miatt nem volt, képes tiszta eszméletre jőni.

"Egy szavad sincs hozzám!? mondá Virginia lázasan, mintegy önkivületben. - Meglep ez téged? Engem is meglepett. De én nem tudom, mily felső vagy ördögi erő vezet, melynek minden akaratommal sem vagyok képes ellenállani. Hallgass meg engem. Gyermek-koromban egy jelenetnek voltam tanuja, - vagy álmodtam? most már lelkemre mondom, nem tudom, - melyből a tanuság reám nézve az volt, hogy te szegény jó anyám rosz szelleme, üldözője, házunk gyalázata vagy. És gyülöltelek ezért valóságos vak buzgósággal - "

Béla szembetünően összerettent, és azon gondolat keletkezett lelkében, hogy ezen egész családtól futnia, messze elfutnia kellene.

"A gyülölet, folytatá Virginia, - nem hagyott el többé; gyülöltelek a következő években teljes lelkemből, oly kitartással és szüntelenül, hogy valóban az volt fő eszmém, minden gondolatom kútfeje, mely egész lelkemet elfoglalta. Gyülöltelek minden további okoskodás nélkül; soha egyetlen hang sem emelkedett lelkemben melletted; ezen gyülölet természetemmé vált; mig végre - midőn évek mulva először ismét megláttalak, valamí megfoghatlan, - valami - valami csudálatos igézet fogott ell! hogy én egyáltalában nem is vagyok képes önmagamat érteni. Tökéletes rejtély előttem a mi velem történik. Soha sem hallottam életemben ily esetet - "

Ekkor pillanatra elhallgatott Virginia. Szemeiben azon vallomás feküdt: "Hiában igyekszem magamat kimagyarázni, nem vagyok képes, mert hiában, - nem értem."

Azután futólag mélyen Béla szemeibe nézve, égre emelte tekintetét, felsóhajtott, és ismét a földre szegezve szemeit, valami érthetlen szavakat kezdett rebegni.

De azonnal ragyogó szemekkel, szeliden, és mint mákonyittas magasztalt elérzékenyültséggel, reszkető hangján a szenvedélynek, és egyetlen halvány sugarával a reménynek, félkétségbeesetten igy szólott:

"Oh Béla! te nem vagy képes elgondolni, mennyi könyhullatásomba került, ezen gyülöletet lelkemből kimosni!"

"Istenem, édes Virgin, mondá Béla, - te szenvedsz . . . te beteg vagy. A beszéd még inkább izgat; ne enged át magadat az elragadtatásnak." A jelenet eléggé érthető volt, hogy Béla teljesén meggyőződjék Virginiának szerelméről.

Ezen észrevétel, ezen meggyőződés rendkivüli hatással volt Bélára. Pillanatra ugy tetszett, mintha valami uj fény, eddig rejtegetett, elfojtott érzelem tünt volna fel lelkében. Szivének egyik rejtekében viszhangozni tetszettek Virginia egyes szavai. Rejtelmes varázslat által látszott meghatva lenni; vére sebesebben keringett. Rokonhangok keletkezését vélte lelkében hallani; pezsgés futott végig idegzetén.

"De nem! gondolá magában Béla, - az nem lehet, az borzasztó volna!" és komoly elhatározottsággal összeszedte egész akarat erejét.

"Vigyázz magadra, édes Virgin, - mondá szünet után. Én reám ne is gondolj. Ámitás volna tőlem a történtek után ezt neked nyiltan ki nem jelenteni. Én, látod édes Virgin; általában kerülöm most a szerelmet; más tölti be lelkemet egészen - élet-tervemnél fogva. Egész lélekkel pályámnak akarok élni; annak áldozom fel életemet. Művész akarok lenni; kirekesztőleg művészetemnek, feladatomnak akarok élni; elfoglalva, elnyelve, fölemésztve egyetlen eszme, egy nagy eszme: pályám által - "

"Szegény Virgin! gondolá magában Béla, hogy kell téged gyötörni keresett szavakkal!!"

"Pályám nekem művészet, folytatá Béla hangosan, - nagyszerű bölcsészeti feladat, melyet remekül szeretnék megoldani. És ha talán tévedés, egyoldaluság, vagy bárminő hiba van ebben, szánj engemet, vagy kaczagj ki; de én hű és következetes akarok maradni művészetemhez; fölébredt bennem a vágy, valami maradandó becsűt tenni. Ezen eszmének vagyok rabja. Legyen bármikép; történjék bármi, el vagyok határozva, és ezen már nem tehetek változást, Művészetemnek szentelem éltemet, óvakodom a jelennek hálójába bonyolodni. A tettre törekvés ösztönöz, hajt előre és sürget csüggedetlenül. Valami homályos, ösztönszerű sejtelem azt sugja: szerep vár reám. Nem tudom világosan minemű, Az ember legfölebb sejtelmével birhat a jövőnek."

"De hiszem azt; hit nélkül az ember: semmi. Az akarat: a jövőnek élni, mélyen szivembe véste magát. Művészetem minden erőmet és időmet igénybe veszi; és ha talán volna is időm másra, nincs figyelmem, nincs lelkem, nincs akaratom. Félek a szerelemtől; ez feltartóztatna utamban - "

Virginia izgatottsága csillapulván, elég erővel birt ugyan hallgatni; de valami mondhatlan fájdalommal tölték el keblét Béla szavai.

E pillanatban szembe jött velök az inas, ki öket reggelizni hivta. Béla és Virginia, az inas által kisérve, szótlanul mentek az ebédlőbe, hol András ur, neje és a többi vendégek már együtt voltak; és annyi enni való volt az asztalon, mintha a társaság egész napra vadászatra készült volna. András ur ugyanis azt tartotta, hogy a vendégszeretet első föltétele, bőségesen gondoskodni a jóllakásról. András ur azon, divatra is haragudott, hogy nem igen kinálják többé az embert.

"Már uram öcsém, szokta mondani, - az jó lehet nagy diplomatikus ebédeknél, hol az ember nem is éri be minden vendégét szóval, és annyi mindenféle étel is van, hogy valóban senkit sem lehet félteni az éhen maradástól; de a miénk forma szegényes ebédeknél, hol a vendég különben könnyen éhen is maradhat, már biz' én azt tartom, hogy a kinálás a szivesség."

Béla minden oldalról annyira zaklatva érezte magát Kaporban, hogy minden marasztás daczára is haza készült menni; és csakugyan még az nap, eltávozott Kaporból. András ur tehát nem halaszthatta tovább azon ügy szőlnyegre hozatalát, mely annyira szivén feküdt; és mind, szép szóval, mind komoly méltósággal igyekezett Bélának értésére adni, minő helytelenség tőle a követségre föllépni; és pedig először, mert még fiatal ember, várnia kellene legalább három évet, és másodszor, mert András ur most maga akar föllépni; a jövő országgyülésre azonban nem bánja, ha Béla megy is; akkor ő már ugy is alkalmasint más helyzetben fog lenni.

Béla ezen utóbbi szavak iránt magyarázatot kért ellenzéki hűségében, és azt mindinkább kevésbbé találta kielégitőnek. Hajdani gondnok és gyámfiu meglehetősen összeszólalkoztak; és a következés lőn, hogy nem csekély ingerültséggel váltak el egymástói. A koczka el volt vetve. Az egymás közötti béke felbomlott.


Irinyi József: Béla, tartalomjegyzékIrinyi József: Béla, első kötet, VIII. fejezet