kezdőoldal  kezdőoldal  Az Irinyi család története  Irinyi családfák  Irinyi nemesi kellékek  Egy kis földrajz  Az Irinyi család tagjai ma  Irinyi galéria  Hires Irinyiek  Irinyi források

éla - regény két kötetben

írta Irinyi József
(Első kötet. Pest, 1853.)

IX. Jelenetek a falusi életből és társaságból


éla kilátásai a követségre homályosodni kezdtek. Gyülési föllépésével mint mondók, többek elött elvesztette hítelét. Most egyszerre számos hasonló hirek kezdtek róla szárnyalni; sokan nagy buzgósággal hirdették, hogy Alapi Béla valóságos parasztlázitó, országháboritó, ellensége az ország törvényeinek, gyökeresen fel akarja azokat forgatni. Szóval valóságos veszedelmes, roszakaratu ember, kinek követségétől az isten mentse meg a megyét és az országot.

Lássunk egy pár jelenetet, melyek ezen hirekre okot szolgáltattak.

Hazaérvén Béla, szinte szégyenlette, hogy Kecskés Mihály uramnak nem hozhatott kielégitő tudósitást; előre zavarban volt, hogy mit fog neki felelni, ha majd eljő hozzá, és megkérdi tőle ügyében az eredményt.

Őszinte sajnálkozásában, hogy kielégitö választ nem hozott, megakarta Béla előzni Mihály gazdát és alig ért haza, rögtön maga elment őt saját házánál felkeresni.

Szép nyári est van. A faluban a hazatérő csürhe, és csordák vastag porfelleget vertek fel és terjesztettek szét. A munkások már mind haza tértek a mezőről. A gyermekek az utczákon játszadoznak a porban; az emberek a láthatárt vizsgálják, nem fenyegeti-e a holnapi munkát eső; a tiszteletes, rector és jegyző az előbbi utczaajtaja mellett ülnek kün a padon, hosszuszáru borgói pipákból csendesen füstölgetve; beszélgetnek a lefolyt megyei közgyülésen tárgyalt politikai ügyekről, és kecsegtetik magokat a haza örvendetes jövőjével.

Bélának előttök kellett elmenni; szóba áll velök, és kérdéseikre ő is előadja véleményét némely tárgyakra nézve.

Végre Kecskés Mihály uram házához érve, benyit Béla.

A házban csak az asszonyt találja; Mihály gazda az eresz alatt leheveredett egész napi munkája után, és csendesen alszik. "Mit csinál?" kérdé Béla az asszonytól részvéttel.

Az asszony nagyon kedvetlennek látszott lenni. "Talán valami bajuk történt, mondá Béla, - hogy oly szomoru?"

"Nem történt tekintetes uram semmi, felelé az asszony, csak mindennapi sorunkban vagyunk."

"De még is - " kezdé Béla.

"Épen most jöttünk haza a mezőről, vágott közbe az asszony. - Egész nap dolgoztunk. Hát bizony csak elfáradtunk. A gazdának még jó dolga van, mert most már semmi baja, lefeküdt valahol és kialhatja magát; de nekem még valamit kell főznöm vacsorára; egész nap nem ettünk főtt ételt; - aztán már ott vár a széklábon a teknő, kenyeret is kell dagasztanom. - Csak kenyeret ne kellene dagasztani, tevé hozzá sohajtással az asszony,- most is ugy el vagyok fáradva. De az éjjel még kenyeret kell sütni, mert elfogyott, és holnap megint dolgozni kell."

Pillanatra mind ketten komolyan hallgattak. Béla meg volt hatva ezen örökös munka és fáradság által terhelt élet képétől. Legjobban meghatották a végső szavak: holnap megint dolgozni kell! - hosszasan hallja leirni a nap terheit, és ennek a vége ismét az: hogy holnap ujra kell kezdeni. Béla önkénytelenül azon gondolatra jött, hogy miért is kiván az ily körülmények között levő ember élni.

"Nehéz az élet!" mondá a szegény asszony oly valami iszonyu tompa, fájdalmas hangon, hogy az még Bélánál kevésbbé érzékeny emberre sem maradhatott volna hatás nélkül.

Bélában szinte aggodalom keletkezett, hogy van-e még némi ragaszkodas ezen emberekben az élet iránt.

E pillanatban a szögletben letett kis gyermek sírni kezdett. Tulajdonképen ez okozott a szegény asszonynak legnagyobb alkalmatlanságot, mert azt minduntalan csillapitani, hordozgatni kellett, és e miatt a munka elmaradt.

De a nap fáradalmai, és a még előtte levő sok és nehéz dolog miatt kedvetlen, csüggedt anyának szomoru, fájdalmas kifejezésü arczát szelid, vidám mosoly világitotta fel gyermeke hangjára.

"Angyalom!" mondá hizelgőleg sőt elragadtatással, és hozzá futott. És miután kisdedét lecsillapitotta, ismét egész kedvvel látszott dolgához fogni.

Folytatta örök munkáju életét azon bizonytalan, homályos reményben, hogy majd végre nyugalmasabb élete fog talán következni, - mi nem következik soha.

Talán télen át valamivel kevésbbé kimeritő és tikkasztó munkával foglalatoskodik; de valóságos nyugalom reá nézve nem létezik e földön.

"Oh! gondolá magában Béla, - minden érzésnek ki kellene belőlem halni; romlottságnak, vagy legalább fásultságnak kellene keblemet eltölteni, hogy ezt valaha elfeledhessem!"

"Nagy baj az a szegénység!" mondá a nő, midőn épen kiment, hogy férjét fölkeltse, és behivja.

Mihály gazda bejövén, és egyszerü módja szerint üdvözölvén Bélát, várni látszott, hogy ez rögtön beszélje el neki mit határoztak folyamodványára. Azon tettéből Bélának, hogy maga jött az ő házához, a legjobb eredményt jósolta magának; de Béla nem talált hamarjában szavakat, melyekkel a folyamodvány sorsát előadhatta volna.

Türelmetlenségében egyenesen kérdést akart Mihály gazda intézni Bélához; de némi határozatlansággal csak igy fejezte ki magát: "Hát mit határoztak a tekintetes urak a vármegyén?"

Béla még gondolkozván, hogy mikép adhassa elő minél szelidebben a folyamodvány sorsát, kapott a kérdés határozatlanságán, hogy kitérhessen, és valami kellemes ügyet bocsáthasson előre.

"Hát bizony, mondá Béla telhetöleg vidám kifejezést adva arczának, azt határoztuk, hogy a következő országgyülés törölje el a kilenczedet"

Mihály gazda nagy szemeket meresztett Bélára.

"És a napszámot," folytatá Béla.

Mihály gazda még nagyobb tekinteteket vetett vendégére, melyekböl világosan látszott, hogy a mondottakból egy szót sem hiszen; de azért szólani még sem akar.

"Nem hiszi kend talán Mihály gazda!?" mondá Béla.

"De tekintetes uram, mondá Mihály gazda hitetlen mosolygással, hogy cselekednék azt az urak!?"

"Már pedig ugy van, bizonyitá Béla, - a gyülés elhatározta, azt adni utasitásul az országgyülésre."

"Csak ugy beszéltek a vármegye gyülésben, mondá a hitetlen Mihály, - mert tudták, hogy semmi sem lesz belőle. Miért is kárositanák meg annyira magokat az urak!?"

"Nem is akarják azért magokat megkárosítani, mondá Béla, - hanem csak fel akarják szabaditani a szegény jobbágyságot az örök váltság által."

"Örök váltság!? Mi az?" mondá Mihály gazda.

"Hogy minden ember örökösen megválthassa magát," mondá Béla.

"Értem, mondá Mihá]y gazda keserü mosolygással, - hogy mindenki megválthassa magát! azaz ha lefizetheti házának és földjének az árát, mikor talán öt forint sincs a ládában."

"Azt aztán majd jól eligazitanák, mondá Béla, - apránként kellene fizetni, és az ország pénztára is segitene valamit a dolgon."

Mihály gazdára az "országos pénztár" ismeretlen dolog nagy hatást eszközlött, és hinni kezdte a megfoghatlant.

"Aztán hát tekintetes uram, mondá perczenként jobban sugárzó örömmel, - de ezt tán csak valahogy titok fejében akarják tenni?"

"Nem titok biz az, Mihály gazda, mondá Béla, - elmondhatja kend a malom alatt is, és akárhol akárkinek, hogy az ország örökváltság utján elakarja törölni a jobbágyi tartozásokat, mert a nemesség átlátta, hogy a kilenczeden és napszámon nincs áldás; átkos és rosz dolog az; csak ugy lehet az ország boldog, ha a jobbágyi tartozások megszünek."

Másnap az egész falu tele volt, hogy Alapi Béla Kecskés Mihály uramnál volt, és ott azt mondta, hogy a kilenczed és napszám meg van átkozva, rosz dolog, és hogy azt meg kell szüntetni.

"Csak még is, mondá Mihály gazda örömében egész őszinteséggel, - sok derék ember van a tekintetes urak között! - De hát aztán az én dolgomban mi történt?"

"Bizony Mihály gazda, mondá Béla, - az nem a legjobban ütött ki. Én pártoltam; de végre eltemették a panaszt; azon már nem lehet segiteni."

"Oh dicső barátai az örök váltságnak!" mondá Mihály gazda keserü gúnynyal.

Bélának ugy látszott, bizonyos eszme keletkezett agyában. "Különös, mondá magában, - hogy eddig esszembe sem jutott!"

"Mennyire mehet a kendl kára?" mondá Mihály gazdának.

"Sok az uram!" mondá ez mély fájdalommal. Béla már átsugárzani vélvén tervét, némileg kötelezve érzi magát, és a Mihály gazda szavaira csaknem megijed, hogy talán isten tudja hány száz forintról fog szó lenni. "De még is!?" mondá Béla.

"Sok az uram' ismétlé Mihály gazda. - Hát csak bizonyosan van 26 ezüst forint károm . . .

"Huszonhat pengő forint! mondá Béla magában meglepetve, - szegény emberek, mily szerencsétlenné tette őket huszonhat forint elvesztése!"

"Hiszen ha csak annyi - " kezdé Béla.

"Csak annyi!? ismétlé Mihály gazda panaszosan; - senki sem ad nekem annyit - "

"Dehogy nem, vágott közbe Béla, - itt van jó ember; én megfizetem a kend kárát, és az isten adja reá áldását."

Mihály gazda meglepetését leirni nem lehet; végre megszólal: "Tekintetes uram, ez sok, ez temérdek pénz, én el nem fogadhatom; ezt nem érdemeltem meg!"

"Hagyja el Mihály gazda, mondá Béla, fogadja el tőlem ezen pénzt, Ezzel én nem leszek szegényebb."

"Oh tekintetes uram, mondá Mihály gazda, - én nem tudom czifrán megköszönni; de az isten áldja meg érte!"

Másnap Béla egyedül, vendégek nélkül töltötte idejét.

Az ellenzék ügyére nézve alattomos bár, de kétségtelen ellenséges szándokról levén meg győződve Kapornakyban, teljesen el volt határozva mindenesetre megakadályozására törekedni annak, hogy András ur követ lehessen; nemes és magasztos lelkében azonban Bélának az csak mellékes dolog volt, hogy épen az ő követsége kinálkozott erre közvetlen eszköznek, és ha barátai nem ösztönzik, egy lépést sem tett volna e czélra.

Vendég nélkül levén, tökéletesen levetközte Béla minden izgatottságát, és folytatta szokott életmódját.

Haza tértével jelentést tett neki tisztje gazdasági ügyeinek állapotáról; kevés idő mulva vacsorához ült, azután theázott; néhány pipa felséges török dohányt kiszívott; átnézte a távolléte alatt Pestről érkezett könyvárusi küldeményt, mely néhány regényből és nemzetgazdasági műből állott; sajnálkozva jegyzé meg magában, hogy már ismét ezen küldeményben sincsenek hadtudományi munkák; elolvasta az akkor nap érkezett lapokat; és végre szokottnál valamivel korábban lefeküdt.

Másnap már korán reggel ismét talpon volt; körül nézte gazdasági udvarát; rendezett és javitott egyet mást, és csak azután tért vissza lakába reggelizni. Reggeli után kis ideig olvasgatott; azután könnyü kocsiba fogatott, és maga hajtván a lovakat, hol kárt nem tehetett, keresztül kasul ut nélkül bejárta egész gazdaságát; mindenütt megnézte a munkásokat; visszatérve, ebéd előtt még a marengói csata tervét rajzolgatta időtöltésböl.

Ebéd után szorgalommal olvasott; későbben ismét befogatott, és mint délelőtt, ismét kiment gazdaságát megtekinteni. Este elmondta tisztje mennyire haladt; és hol állapodott meg a különböző helyeken a munka; azután kiadta annak a másnapi teendök iránt rendeleteit" És mindezt a nélkül, hogy valakit felpofozott, vagy valakinek "istenét" összeszidta volna.

Végül még néhány panaszost hallgatott meg, kik közül csak egyiknek adjuk elő ügyé.

Egy szegény asszony jött. "Tekintetes uram, mondá ez, - egy kis bajom van. Szénakaszáláskor a mint tetszik is tudni, őkeme az uram szegény oda volt kaszálni ur dolgában, és az isten teremtette szerencsétlenül járt! Délután már öt órára járt az idö, mikor a napszúrás leverte, és csakugyan meg is halt bele, az isten nyugoszsza meg. Most pedig hát a tisztartó ur csak fél napszámot akar nekem kiadni arra a napra."

"Jól van, jó asszony, csak menjen haza békével, mondá Béla, - majd beszélni fogok iránta a tisztartóval."

Azután hivatta a tisztet, és előadta annak a szerencsétlen özvegy asszony panaszát. "Jaj tekintetes uram, mondá a tiszt, - nem igazán adta elő a dolgot az asszony; mert még alig mult el négy óra, mikor az a gazember felfordult."

"Ejnye Szabó, mondá Béla, - ugyan hogy viheti rá a lelke, szerencsétlenül járt emberről ugy beszélni. A halál oly nagy, hogy az előtt mindnyájunknak meg kell hajolni, és annak torkában annyira megszünik minden, hogy kicsinyes szenvedélyeinknek is meg kell szünni azok iránt, kik oda jutnak. A halál oly borzasztő, oly megható a természet rendében, hogy ki valamely reá nézve teljesen idegen embernek halála hírét hallja is minden legkisebb komoly gondolat nélkül, az meglehet: hogy nehéz életkorülmények által van eltompitva; de ha a teljes részvétlenség, vagy talán épen gúny, megvetés hangja nem természetlen benne, azon emberben nincs jóság, az rosz ember. Azaz vagy elromlott, vagy már eredetileg is rosz szivű."

"Magam is ugy tartom, mondá a tisztartó nem akarván Bélának ellenmondani, - és csak ugy szaladt ki számból a szó, mert a paraszt mig él, mind gazember."

Szabó maga is földmüvelő szülék gyermeke volt; de mivel gyermekkorában eleven és ügyesnek mutatkozott, tiszteletes urammal tanácsot tartván a szülék, azt határozták, hogy a collegiumba adják. Szabó azonban későbben abban hagyta a tisztességes tudományokat, és katonának állott, altiszt lett, és midőn kilépett, még Béla atyja megtette tisztartójának.

Szabónak azon kivált eredetéhez mérve nagyon különös szokása volt, hogy mindig velök született gazságát szidta a parasztoknak. Ez Bélát gyakran boszantotta; de még is, hogy mondja meg neki, mikép ezen kikelés épen az ő szájáhan a leghelytelenebb! Béla ezt nem volt képes tenni. A mi kis müveltséget magának Szabó szerzett, jól tudta és felfogta Béla, hogy az neki sokkal különb érdeme és nagyobb becsületére válik igy, mintha "már gyermekkorában ezüst kanállal evett volna", és ezért elnézte annak hibáit is.

"Ugyan ne szidjon kérem egész osztályt, mondá Béla szeliden, - nagyon sértő hatása van reám az egész osztályokat kivétel nélkül sujtó kárhoztatásoknak. És aztán mire való az a túlságos szigorúság, azon szerencsétlen embernek családjától elhuzni fél napszámot. Elég az, hogy délután is dolgozott; legyünk tisztelettel a szerencsétlenség iránt. Miért számitanók a mi javunkra, és nem a szerencsétlen családéra a meghaltnak délutáni egy pár órai munkáját!?

Hátha az urbér nyugpénzt rendelne az olyan ember családja számára, ki ur dolgában hal meg? Soha se gyüjtsön nekem túlságos szigorúsággal arany hegyeket; én nem akarok azért felelősséget vállalni, és azt sem kivánom, hogy ön terhelje vele lelkét."

Haza érkezte után harmad napra számos vendégei jöttek Bélának, és volt sok beszéd a követválasztásról, azután pedig, mikép rendesen Béla házáná, a jobbágyokkal való bánásmódról, és mindenféle hazaí közügyről, mire falun oly sok idejök van az embereknek.

"Nem untad még meg a gazdálkodással járó sok alkalmatlanságot, mondá Párkányi, - és különösen az emberekkel való scribleres bánásmódot!?"

"Valóban, mondá Béla, - már unni kezdem . . . tisztemnek és feivigyázó cselédeimnek teljesen megromlott otromba modorát és durva kedélyét, kik mintha a pokolbeli kínzó ördögöknél lettek volna gyakorlaton, oly embergyűlöletet lehelnek, és minden visszautasításaim daczára örökké embertelen tanácsokkal halmoznak el. Ha ez még soká igy tart, meg kell szöknöm."

"Ej, fel se vedd, mondá egy másik vendég, - bizd csak rájok a dolgot, majd elvégzik ők."

"Sajnálom szegény jobbágyaimat, mondá Béla, - egészel az ő zsarnokságuk alá helyezni. És ha valaha elmegyek innen lakni, kénytelen leszek Szabót kenyér nélkül hagyni, mert én ugyan nem bizom olyan tisztre embertársaimat, ki különös egyéniséget alkot magának a paraszt ember megvetéséből és gyűlöletéből. Mindnyájan nyomorgunk az életben; az ember teljes életében fut, fárad, - és minő kilátással!? Ma talán boldog szerelmében, vagyonában, dicsőségében!? De bizonyosan el fog jőni annak keserűsége is. Meghatja szivünket, ha komolyan elgondoljuk sorsát a siralomházban kitett embernek!? De hiszen mi emberek, mi mindnyájan azon helyzetben vagyunk! Sok embert ér boldogság, szerencse; soknak osztályrésze az eredeti vidám, derült kedély, mi a földi boldogság valódi alapja; de a szomorúság, baj, szenvedés, és ennek összesített koronája - a halál! mindenkinek bizonyos sorsa, mindnyájan siralomházban kitett lények vagyunk!!! Senki sincs oly boldog, senkit sem ér annyi szerencse, hogy még több boldogtalanság, még több szerencsétlenség is ne sujtaná. De épen a szegény paraszt sorsa oly nehéz, oly keserű, hogy a romlatlan érzelmű embernek nem lehet azt elérzékenyülés nélkül szemlélni.

"Csizmadia-érzelmek, mondá Szőke Laczi nyersen, - beszéljetek igy gyermekeknek, vagy vénasszonyoknak, és nem férfiaknak. Ugyan nem pityeregnétek egy kicsit!?"

Szőke Laczí nagyon szókimondó, betyáros, nyers ember volt, kitől azonban még sem lehetett az észt egészen megtagadni. Már atyját ugy nevelte nagy atyja, hogy egyszer a kapu között megbotoztatta; özvegyen maradt nagy anyját pedig Szőke Laczínak ugy felpofozta egykor az érintett gyöngéd módon növelt atyja, hogy az egész vidéken hire volt.

Laczi már valamivel szelídebb nevelést kapott, mert őt már soha sem verette meg atyja cselédei által; a közönséges büntetés, melyet Laczi ellen alkalmazott, atyja, nem is volt mindig verés, hanem igen gyakran csak azon parancsolat, hogy a cselédekkel kell ebédelnie. Egy párszor ugyan, de csak télben, azon különben igen egészséges és testerősítő rendszabálynak is alá vetette Laczit atyja, hogy a kúthoz köttetvén, néhány veder vizet öntetett rá a kocsisok által; de mikép mondtuk, cselédek által soha sem verette meg.

Szőke Laczi büszke is volt spártai növelésére.

"Akkor, mondá gyakran Szőke Laczi, - haragudtam apámra, hogy oly keményen bánt velem; nem szántam volna, ha az ördog elviszi is. A mi azt illeti egyébiránt el is vitte, mert olyan nehéz halállal halt meg, hogy kutyát sem láttam olyan veszett dühösségben. De most már szeretem, hogy ugy nevelt, és hálát érzek iránta. Hát ember nekem az olyan pityergő anyámasszony katonája, ki mindig könyvekből okoskodik!? Az olyan virnyákoló ember csak városra való."

Mindezen müveletlensége daczára azonban rendes tagja volt Szőke Laczi vidékén a táraságoknak, mert rokon is volt több családdal, vagyonos ember is volt; és igen nagy hasznát is lehetett venni a korteskedésekben; de ami Béiát a gyermekkori ismeretségen kivül leginkább kötötte Szőke Laczihoz, az ennek minden durva kérge mellett kifogástalan, tiszta, buzgó hazafisága volt.

"Bizony, mondá Pozdor Ferke még mindig mélyen meghatva Bélának korábbi szavai által, - nem tudom én mi lesz ebből a nemzetből.

És Szőke Laczíra hosszú, előkelő tekintetet vetve, igy folytatá: - Mi közép osztály volnánk a nemzet dereka; meg van mondva, hogy a nemesség képvise1i a nemzetiséget; és mi birtokos osztály volnánk a nemesség körében az értelmíség; de nem tudom én, birunk-e mi e részben kellő súlylyal."

"Nem ismerek rád Ferke öcsém, mondá Szőke Laczí nagyon őszinte, de egyszersmind oly barátságos hangon, és nyájas mosolygással, hogy egyetlen szaváért sem lehetett jó ismerőseinek haragra gerjedni, - hát már te is ugy nyögdécselsz, mint a gerlicze! Mit sopánkodol a jövő felett!? Az sem becsületes ember, ki a magyar nemzet jövőjéről kételkedik! Gyakorolják csak a nemességet fegyverben, majd akkor lássuk meg. Hát soha sem tapasztaltad, hogy ha valamely korcsmában három négy nemes és tiz-tizenkét paraszt legény között veszekedés támadt, a három-négy nemes legény mindig kiverte a tiz-tizenöt parasztot!? Ha hiszed a fajkülönbséget lóban, kutyában, csak nem fogod tagadni az emberben sem; és nem fogsz azon gondolatra jőni, hogy példaul azon idegen vézna báró, ki a mult napokban erre járt, épen oly faj ember volna mint mi!? És ezt mondva, Szőke Laczi büszkén fölemelte fejét, és szépen kfejlett, erős mellére ütött izmos öklével. - Nincs különb emberfaj a világon a magyarnál, az már csakugyan bizonyos!!!"

"Az igazat megvallva, mondá Béla komolyan, ezen hitre. Csak valami ujabb, nagyszerű időszakot tüntetne fel már ismét a nemzeti élet, hogy az egész világ előtt is bebizonyithatnók azt, mert már a régiek feledékenységbe kezdenek esni, és csak a közelebbről vizsgálódó lehet meggyőződve, hogy valóban még mindig él ezen fajban azon erő, mely egykor a világtörténetben oly fényesen szerepelt; és nem csak névben él az, hanem jelen is van, és folyvást minden képességgel bir, akkor a mikor ismét fényesen lépni fel a világ szinpadára, dicsőséges bemenetelét megtartani azon, és csodákat müvelni a világtörténetben. Dicsö nemzetem! Valóban nagy reménynyel vagyok én jövőd iránt, mert bár bejártam Európa nagy részét, oly testben és lélekben egészséges fajt, minő a magyar, sehol sem találtam."

"Óh az isten áldjon meg Béla, mondá Pozdor Ferke elragadtatással, - be a lelkemből beszéltél!"

"Egyedül földmüvelő népünkről szólva, folytatá Béla, - épen egy szót sem lehet ellene ejteni. Nézze meg azt akárki, és hasonlítsa össze a világ bármely népével, szépségben, erőben, józanészben távolról sincs ahhoz fogható a világon egy sem. És középosztályunkat tekintve is, büszkék lehetünk. Én magam is annak vagyok ugyan tagja; de elfogultság nélkül vélek szólhatni, hogy épen ezen vidéki közép osztály nemzetünk legjava. Oly kitünő, és pedig rendkivül kitünő ezen osztály a hazafiúi érzelmekben, hogy e részben sehol sincs a világon párja. Hagyjuk el a táblabirák gúnyolását; kétségtelenül sok nevetséges alak van közöttünk, kivált a nagyvárosi élet és finom társalgási szokások szempontjából, de nemzetéleti tekintetben igen derék egészséges elem ez, mely ritka szerencsével egyesitve birja magában a lelkesedésre való képességet, a magasztos felbuzdulást, - ha egyszer sikerült lelkét megnyerni, - és a komoly fontolgatást, valameddig meggyöződésre nem jutott. A lelkesedés, melyre a magyar annyira képes; azon szent buzgóság, melylyel nemzeti ügyei iránt váitozhatlanul viseltetik; azon magasztos hit és mély erkölcsi érzet, mely a nemzetisége iránt annyira buzgó magyart ezred éves nemzeti élete iránt oly ragaszkodással tölti el, - mely tulajdonok minden más nyugati népnél sokkal halványabbak: teljes biztositéka a szép jövendőnek. Dicső vagy te valóban nemzetem, mert mig egy részről kitünő vagy az anyagi erő mezején, nem kevésbé kitünő és jeles vagy az erkölcsi téren is. Kitartó a te ragaszkodásod az eszméhez, melyet egyszer elfogadtál; nagy és ellenállhatlan a te erélyed és bátorságod; és nem kevésbbé jeles a te férfiui komolyságod, mely aprólékos dolgokkal nem sokat törődik; de ha valamihez fog, ugy készül, hogy egyuttal nagy dolgokat valósitson. Nagy vagy te nem számban, hanem lelki tulajdonokban, jellemben; és nem ismerek nálad nagyobb, mert nemesebb lelkü nemzetet a földkerekségén egyet sem! . . . Vannak ugyan némi bajaink - "

"Az óta van baj, mondá Párkányi, - hogy gőzhajók jöttek az országba."

"Nem épen roszul van mondva, igy szólott Béla mosolyogva, mint szives házi gazda mindig jó oldalát keresvén vendégei nyilatkozatainak, - mert azoknak bejövetele egy időre esik az 1830-ki franczia forradalommal, mióta, a közélet mindenütt nagy lökést kapott Europában."

"Az ördög vigye el forradalmaitokat, mondá Párkányi, - hát nem jobb volna most is nyugodtan élnünk!? Az előtt ha valaki alispán vagy főszolgabiró lett, hát aztán megmaradt egész életére; most már mindenben örökké változtatni akarnak az emberek. Mi lesz a világból, ha ez soká igy fog folyni!?"

"Barátom, mondá Béla, _ biz'én nem tudom, nincsen-e igazad; de hiában, e részben mi gyönge halandók semmit sem tehetünk. Ebben felsőbb akarat, a körülmények urasága tűnik fel; mi törpe emberek nem vagyunk képesek ellenállani. A hegyröl alárohanő szekér felfordulhat, de fel nem tartóztatható. És aztán ki semmit sem kisért meg, semmit sem is érhet el. Egyébiránt annál nincs meddőbb dolog, mint a létező körülményeken kivül eső alapon okoskodni. Arról hiában beszélünk, hogy jobb volna egészen más helyzetben lennünk; de mi táblabirák - "

"Ne bántsd a táblabirákat Béla öcsém, mondá egy idősebb tagja a társaságnak, - ha ezen elem kezéböl kiesnék a hatalom, te sajnálnád legjobban."

"Dehogy bántom, mondá Béla, már mondtam, hogy egészséges elemnek tartom azokat; és átlátom, hogy az általad emlitett esetben oly fordulatot vehetne a dolog, melyet . . . de azt gondolom, hogy az nem lenne tartós állapot. Egyébiránt - "

"Mit, egyébiránt?" mondá Szőke Laczi.

"Én akkor, mondá Béla tompa hangon, - ugy sem volnék már életben."

A társaság önkénytelenül komoly hallgatásba merült pár pillanatra. "Most már a mágnások is," kezdé Pozdor Ferke.

"Arról ne szóljunk, mondá Béla komolyan. - Nem örvendek rajta, őszintén sajnálom; de e részben nem sok hitem van. Isten a bizonyságom, nem gyülölök senkit, és nem különösen nemzetemnek egy részét sem, mert szeretem nemzetiségemet; - nálunk ennek kell minden politikai és társadalmi törekvés egyik főczélja gyanánt szolgálni; mert a civilisatió jelleme olyan, hogy azt a népek csak akkor fejthetik ki magokban legsikeresebben és legnagyobb mértékben, ha előbb bizonyos szilárd, önáltó jellemre, tömör közéletre, azaz virágzó nemzetiségre jutottak; és nekünk e részben még tetemes gyarapulásra van szükségünk; - ha szólok valamit ellenök, annak nem osztá]y gyülöltség, irántok való ősidegenség, hanem egyedül nemzetiségünk szeretete és féltése az oka."

"Teljes szivemből óhajtom, bár csalatkoznám; de félek, hogy fő aristokratiánk elkorcsosulása már sokkal mélyebb, semhogy az valaha többé lényegesen megjavulhasson. Minden kivétel nélkül természetesen nem beszélek, mert kétségtelenül soha sem hiányoztak egyes jelesek, kik valóban diszére váltak az egész nemzetnek; csak nagy részéről szólok azon osztálynak, mely fájdalom, örökké elveszettnek látszik arra nézve, hogy a nemzet organikus életében, a hajdanihoz megfelelő arányban, valaha kiegészitő rész, avagy épen vezető elem lehessen. Ez talán a fejlődés demokrata irányából történt igy, avagy talán épen ez fog demokrata bonyodalmakra vezetni, - nem tudom: de annyi bizonyos, hogy Magyarországban a fő aristokratia, mint osztály, most már csak történeti név; - egyes kivételek, mint már mondám vannak; hanem az egésznek mint osztálynak többé semmi valóságos hatalma és befolyása, s ennél fogva jövője sincs többé a nemzeti életben. Oka ennek egy részben az események, más részben pedig magának a főaristokrátiának oktalansága."

"Az események!? mondá Pozdor Ferke, - hiszen Magyarországban sohasem folyt polgárháboru a fő aristokrátia hatalmának megtörésére?"

"Hallgass meg csak, mondá Béla, kifejtem én nézeteimet mind a két okra nézve, Igaz, hogy Magyarországban soha sem folyt polgárháboru a fő aristokrátia hatalmának megtörésére; de megtörte azt, - az élet. Sok szépet lehet napjainkban hallani a magyar alkotmány megyéiről; de a megyék mikép ma ismerjük, tisztán az ujabb kor gyermekei. Hajdan a megyék az egyes hatalmasak eszközei és képviselői voltak. Uralkodott a megyében, alkotta azt valósággal, a megyei legtekintélyesebb vár ura. vagy ha az országos vár volt, annak kapitánya, ki rendesen főispán is volt. Ez volt e magyar fő aristokrátiának tulajdonképen számitható fénykora. A további fejlődés a jövő szempontjából is nagyon tanulságos; és egy részben már mi is nevezetes átmenetekre emlékeztetünk. A vezérekről az olygarchiákra, a főispánokra szóval a vidéki legerősebb várakra, a nagy birtokra, ezután az alispánokra, a táblabirákra vagy is a nagy birtokosak külföldre vándorlásával a megyében lakó vagyonosabb osztályra, a közép birtokra, azután az ifjuságra, a tömegre, a kortesekre szállott a hatalom. Ez mind feltünőleg demokratikus irány és haladás volt, mind eddig ugyan csak a nemesség kebelében; de a fejlődés ezen tul sem fogván megszünni, itt nem fogunk megállapodni."

"Már a táblabirák virágzó kora, vagy is az itthon lakó közép birtokosak urasága, a nemzeti életből kiesett külföldön lakó nagy birtokosak helyett, nagy dolog és nevezetes változás, fontos időszak volt; de sokkal nagyobb, nevezetesebb, fontosabb lőn a mostani kor, midőn végre nagy és közép birtok után jöttek - az egyének; a "szavazatok fontolása" után azoknak számitása. Most már teljes demokrátiában vagyunk. Még nem rég ideje, mióta a megyékben nem mondom egyedül tanácskozásokban, de még a választásoknál is mindenki dönthetlen igazságnak tartja, hogy minden egyes, bármely szegény nemes ember bir szavazati joggal; nem mintha ezt valamely törvény tagadná; de mert az előtt nem volt gyakorlatban; hajdan határoztak, uralkodtak, csak a hatalmasak, a fő aristokrátia. Még a felső táblánál is csak az 1836-iki országgyülésen a hid ügyében "olvasta és nem fontolta" az öreg nádor legelőször a szavazatokat. És mióta a saját erősségek és fegyveres nép tartásával felhagyott a fő aristokrátia, mi által a kisebb nemessel egy fokra szállott; mióta kivándorolt, és másoknak hagyta a tért; mióta az egyén szavazatok számitása divatba jött mind az országgyüléseken mind a megyei életben, - megelőzvén már ezt a magyar nyelv általános behozatala a latin helyett a tanácskozásokban, mi által a közönséges részvét lehetővé vált, - a fő aristokrátia hatalmának szükségkép alá kellett szállani. Megtörte azt az élet."

"Hátra volt még ekkor, hogy megszünt hatalma helyett, legalább oly mértékü befolyást szerezzen és illetőleg biztosítson magának a fő aristokrátia, minőre tagjainak vagyonossága és történeti neve mellett hivatva látszott lenni, és minőt például az angol aristokrátia gyakorol hazájában. De a magyar fő aristokrátia, és pedig már e részben tulajdon hibája miatt, ezzel sem bir. E czél elérése végett szükséges lett volna, hogy tömegben élére álljon a nemzeti életnek; a haladás mezején vezetője, és általában minden hazafiui erényben öröme, büszkesége, legjava, legkitünőbb eleme legyen a nemzetnek; ott álljanak tagjai mindenütt a legértelmesebb, legjelesebb, legérdemesebbek között. E helyett azonban a magyar fő aristokrátia, - egyes kivételek már mondtam, hogy mindig voltak, - tömegben eladósodott, és ez által megszoritotta magát szabad mozoghatásában; mindenek felett pedig nyelvben és szokásokban egészen idegen és külföldi lett; és e szerint természetes, hogy nem állott, nem állhatott a nemzeti élet élére. A közügyekkel általában nem is foglalkozott; külföldi lakásával egészen kiesett a nemzeti életből."

"És midőn az utóbbi időben nagy része ismét foglalkozni kezdett a közügyekkel, nem hogy a nemzeti haladás zászlóját ragadta volna kezeibe, hanem épen ellenkezően, - eladósodott állapotában korlátolt felfogásával, mert az udvarláson és szeleskedésen kivül komolyabb tanulmánynyal nem igen foglalkozott, fenyegetve hivén magát a reformok által, - mindenben ellene szegült többsége a nemzet többségének . . . Ennélfogva a magyar főaristokrátiának most már csak történeti neve maradt meg, de mint osztálynak semmi valóságos hatalma és befolyása sincs többé a nemzeti életben, mert a helyett, hogy a nemzettel együtt, sőt annak élén haladott volna, többsége mindenben nyiltan ellene szegült a nemzet többségének. Semmi sem jellemzi jobban a magyar fő aristokrátia erkölcsi és anyagi sülyedését, mint azon nevezetes történeti adat, hogy a felső tábla az 1844-ki országgyülésen a szabad királyi városok ügyében oly módositásokat ajánlott az alső háznak, melyek szerint tulajdon azon főrendi többségnek három együtt szavazó tagja nem lehetett volna királyi városi választó!"

"Az csakugyan gyönyörű! mondá hangos nevetéssel Szőke Laczi - az már csakugyan jellemzetes volt . . . Hitvány, elaljasodott, korcs faj biz az, nem lehet azt tagadni. Alig van közöttük egy kettő, ki a külföld majma ne volna. Én azért haragszom legjobban az akasztófára valókra, hogy kivált Pesten, ha csak kettőt együtt lát az ember, akármibe lehet fogadni, hogy nem magyarul beszélnek egymással; az ember szinte szégyenli magát miattok az idegenek előtt."

"Már az igaz, mondá Béla, - hogy nem igen birnak nemzetiségök büszkeségével."

"Mondom én, hogy hitvány nép az'igy szőlott Szőke Laczi, - tudom én mi kellene azoknak: guillotine!"

"Óh Laczi, mondá Béla komolyan, - te nagyon is szenvedélyes vagy. Annyira még nem vagyunk. A dolog még nem áll egészen ugy; és csak annyit mondok, hogy ha valaha ugy fog állani, elég baj lesz az - a hazára nézve!"

"Én is tisztelem az egyes jeleseket, mondá Szőke Laczi, - tisztelettel kalapot emelek azok előtt; de azzal bizony nem fog kalapom elkopni. Mint osztály mégis a legroszabb a legutolsó a főaristokratia a nemzet minden osztálya között hazafiságban, nemzetiségben; - már ebből egy hangot sem engedek. És még ekkor nem is szólottam tagjainak szenvedhetlen büszkeségéről, melynél fogva csak imigy amugy, félvállról tekintenek reánk, mint a kiket alsóbb nemű lényeknek tekintenek."

"Nem mind büszkék", kezdé Pozdor Ferke, "Mostanában ugyan sokan teszik magokat valamennyire, mondá Szőke Laczi, - mert vagy valami akarnak lenni, vagy legalább befolyásra törekszenek, vagy pedig néha valamely érdek miatt félnek is az embertől; . . . de ne volna csak megyei élet, akkor látnád őket!!!"

"Pedig e nemzetből ugy lehetne igazán valami, mondá Béla, - vagy legalább ugy sokkal sikeresebb volna minden haladási törekvés, ha az egy véleményüek minden osztályból egyesülnének, összeforradnának egymással. De az csakugyan igaz, hogy főaristokratiánk tagjai túlságosan, sőt a nevetségig elkülönző szellemüek. Képzelné azt példaul valaki a művelt világban, hogy a különben is annyira kis város Pozsonyban az alsó és felsőházi ellenzékeknek nem közös, hanem külön casinójok van!? Valóban mig ily idegenkedő, elkülönző szellem van még a törvényhozási tagok között is, addig józanul semmi szilárd, tömör nemzeti életre sem lehet számítani. A magyarnak nem igen nagy száma, elmaradott állapota és szakadozott nemzeti viszonyai között az volna a legfőbb haza fiúi kötelesség, azt hozná magával a józan ész, hogy legalább azok, kik a nemzet ügyeit rendezik, különös példát adjanak a nemzeti összeforradásban; és e helyett e részben még a középszerű várakozásnak sem felelnek meg."

"Ej, mondá Szőke Laczi - nem is adok én az olyan frakkos, vatermörderes; glacé kesztyüs emberekre semmit; nem magyar embernek való dolgok azok."

"Na már a mi azt illeti, mondá Béla, - az ellen ünnepélyesen tiltakozom, hogy a divatnak, az ujabbkori műveltségnek akár nagyobb akár kisebb sajátságai ellentétben volnának a magyarsággal, és hogy a betyárságban, müveletlenségben állana a magyarság. Sok ember hiszi ezt jobbról balról, és ez nagy baj reánk nézve. Sok középosztályu buzgó hazafi megveti e miatt a müveltséget; a fő aristokrátia némely tagja pedig, mivel a vagyonossággal némileg életkellék lesz a müveltség, elidegenedik ezen hite miatt szivében a nemzetiségtől."

"Na csak korcsok biz azok, mondá Szőke Laczi, - soha sem fognak azok velünk kezet fogva haladni."

"Valóban barátim, mondá Béla, - az bámulatos, hogy nálunk a legutolsóig minden ember fel nem fogja a nemzeti összeforradás sztükségét, miután ez volna legtöbb bajunk biztos gyógyszere. Ha őszinte, nagyszerű összetartás volna nálunk, temérdek hiány rövid időn ki lenne pótolva. Vegyük például irodalmunkat. Igaz, irodalmunk még nagyon gyönge ahhoz képest, mikép nemzetünkhöz mérve lennie illenék. Kétségtelenül a nemzetiségnek nem egyedül a nyelvben áll lényege, hanem általában a nemzet egész életének önállásában; de mindenesetre a nyelvnek legelső, legközvetlenebb szükségü része; - a nyelvnek pedig valóságos erkölcsi élete, virágzása az irodalomban létezik."

"És e részben nálunk magyaroknál, a többi nemzetek és irodalmak müveltségének előhaladása mellett, nem elég egyszerüen az időre, a véletlenre bizni, mit fog az tenni irodalmunk emelésére; mert ha a mi irodalmunk felettébb hátra marad, minél inkább növekedik nálunk a tudományos müveltség szükségének érzete, annál veszélyesebb lesz nemzetiségünkre nézve az idegen irodalmak müveltsége. Rendszerinti körülmények között legjobb az ilyet magára hagyni; de nálunk a nemzetiség érdekében különösebb gondoskodásra volna szükség, hogy az elmaradt időt kipótoljuk. Ha a jelen nem elég gazdag, legalább biztos alapokat kellene rakni a jövőnek. És ezt fogná eszközölni a buzgó pártolás. A pártolás ösztönzi az erőt; ujakat is idéz elő, melyek különben fel sem tünnek, és a létezőknek is több eszközt nyujtva, módot ad azoknak magokat tökéletesíteni. E részben igen sokat lehetne egyesületi, vagy legalább öntudatos kozmegegyezési uton tenni; és ez egyáltalában nem volna lehetlen, mert igen sok magyar szivesen nyujtana ehhez segédkezet, de jelenleg nem tudja, mit kellene tenni. És én megmondom nektek, mit kellene e részben felfogásom szerint tenni."

"Azt nem mondom, hogy arra kellene izgatnunk, mikép mindenki hazafiúi kötelességének tartsa a magyar irodalom minden termékét megvenni; mert arra igen sok ember nem bir, és különösen kevés idő mulva nem fogna birni elegendő pénzbeli tehetséggel; különben is minden irodalomban vannak oly silány müvek, melyeknek megvételét a jó müvekkel egyenlően sürgetni a hazafiság nevében, gyakorlatilag az egésztől való elidegenedésre vezetné az embereket; azonkivül pedig egyik embernek nem tetszik például a vers, még ha jó sem, másiknak pedig nem tetszenek ez vagy amaz szaktudományi munkák. Azt sem mondom, hogy valamely egyesület alakuljon; mely könyveket adjon ki, és melynek kiadásait megszerezni tartassék hazafiui kötelességnek; mert ezen egyesület ismét vagy csupa egynemű müveket adna ki, és sok embernek épen másneműek kellenének, vagy pedig többneműeket, és ekkor mindennemü müveket tolnánk fel az emberekre; és mind a két eset csak elidegenítené az embereket a czéltől; az utóbbi pedig különösen rabszolgai függésbe tenné a közönséget valamely egyesület, vagyis azon egy-két ember izlésétől, kik annak élén állanának, és ennek rosz hatása fogna lenni."

"Az én eszmém a szabadság elvére van alapitva; egyszerű, czélirányos az, és csak ennyiből áll: Alakíttassanak minden megyében egyesületek, melyeknek tagjai nevök aláirásával kötelezzék magokat, - egyedül csak arra, hogy a lapokon és naptárakon kivül évenként ennyi és ennyi, mindenkinek saját tetszése szerint meghatározott mennyiségü forintot fognak magyar sajtómüvekre adni. Ez igen egyszerű és czélirányos gyakorlati mód volna, mert sem abban meg nem kötné az embereket, mit vegyenek, sem abban, hogy mennyi pénzt adjanak ki; és még is bizonyosan roppant sikert idézne elő. Ha ezen eszme egyszer nyilvánosan szóba hozatik, reménylem bizonyosan életbe is fogják léptetni; de most sok embernek nem jut eszébe, mily könnyen lehetne a dolgon segíteni; és az eszmének nyilvános szóba hozatala nélkül azon néhány ember is, ki talán annak érzetével bir, azon gondolatban, hogy ha csupán egyedül ő követi azt, annak semmi nevezetes sikere sem lehet, nem fogja tenni.

Ezen terv szerint senki sem volna kénytelen mindenféle rosz verset, vagy reá nézve érdektelen száraz munkát összeszerezni, vagy pedig valamely központi egyesület szeszélyének rendelni alá magát. Tulajdonképen ugyan egyesületek alakítása nélkül is valósítani lehetne ezen eszmét, mert csak fel kellene a hazafiakat szólítani, mikép a nemzetiség gyakorlatilag jól felfogott érdekében tegyenek magokban fogadást, határozzák el ezt magokban; és csak ugy el volna a czél érve. Az egyesületek alakítása csak annyiban volna jobb, mivel ha aláirások gyűjtetnek, hogy ki mennyit ajánl, ez már propaganda, és e mellett bizonyosan több embert lehetne megszerezni, mint a mennyi önkényt fog vállalkozni, ha mindenki magára hagyatik magát e részben ezen terv elolvasásával elhatározni, és szép csendességben valamit tenni."

"Igazán, mondá Pozdor Ferke. - ez nagyon jó, és gyakorlati eszme."

"Óh barátim, folytatá Béla, - ennek roppant hatása lenne. Példaul Magyarországban lehet mintegy kétszáz ember, kik minden legkisebb megerőtetésök nélkül megtehetnék az ajánlatot, hogy évenként kétszáz pengő forintot fognak magyar sajtóművekre adni, ezeken kivül lehet ismét mintegy négyszáz, kik ötven pengő forintra tehetnének ajánlatot; továbbá lehet vagy kétezerötszáz, kik tiz pengőt igérhetnének; és lehet legalább három ezer, kik öt pengő forintot ajánlhatnának meg évenként. Ez mindössze 6100 ajánlkozó, és évenként 100,000 pengő forint, kezdetnek igen szép volna; és mive1 közel hatezer előfizetője érvek előtt volt már magyar lapnak, egyáltalában nem vérmes remény, nem lehetlen, hogy ma 6100 pártolója akadhasson a nemzeti irodalomnak, vagyis a nemzeti művelődés pártolásának. Venne minden ember tetszése szerint a mit akarna; a rosz munkát akkor sem volna szükség pártolni; de legalább a jobbak jó keletet nyernének, és ez oly ösztön volna, hogy bizonyosan rövid idő alatt roppant hatását lehetne látni; - a nemzet is jobban rá szoknék az olvasásra, és ez roppant erkölcsi erő kútfeje lenne, mert a mely nemzet nem olvas, nem viheti sokra. Természetesen az ajánlatokon fellül is mehetne mindenki; de azok már százezer pengő forintot biztosítanának mindenesetre, - méltó buzgóság jele oly dicső nemzethez minő a magyar; és ez szembetünőleg előre vinné a nemzeti életet."

"Valóban Béla, mondá Szőke Laczi, - oly érzékenyen és meghatóan beszélsz előttem érdekéről és dicsőségéről nemzetemnek, melyet imádok, hogy bárha én eddig kalendáriumon kivül egyebet soha sem szoktam olvasni, ezennel fogadást teszek, mikép akár kövesse valaki példámat, akár nem; - akár legyen ezen terv országosan életbe léptetve, és rendezve akár nem, én ezentúl évenként ötven pengő forintot fogok könyvekre adni."

"Nekem barátom, mondá Pozdor Ferke, - nem lehet ötven pengő forintot ajánlanom; tizet azonban még is kevesellek; de ajánlok tizet, és hozzá teszem, hogy ezen összeget;, legalább is mindig megkétszerezem."

"Te Béla! mondá Szőke Laczí, - hiszen gondolom, az nem lényeges dolog, hogy épen csak kétszáz, ötven, tiz vagy öt forintot lehessen ajánlani; minden embernek szabadságára lehetne hagyni, hogy husz, nyolcz, négy vagy akárhány forintot ajánljon évenként, csak hogy ajánljon valamit."

"Természetesen, mondá Béla. - Mindenki tehetsége szerint ajánlhatna; és e részben mindenki ön maga legilletékesebb birája magának."


Irinyi József: Béla, tartalomjegyzékIrinyi József: Béla, első kötet, X. fejezet