éla - regény két kötetben írta Irinyi József (Második kötet. Pest, 1853.) I. A sejtelem ovember első napjaiban Pozsonyban találjuk a Kapornaky családot megtelepedve. András ur szorgalmasan járja a tisztelgő látogatásokat, Virginia pedig szegény, nagy levertségben, és a teljes reményvesztés utján van, hogy az atyjával nagy meghasonlásba jött Bélát valaha csak közelében is láthassa. E közben az idő folyt. Már egy pár hét mult el minden különös nevezetesség nélkül történetünkre nézve. Már az egész országgyülési világ ismerte a karzatokról, séta-térről, szinházbóla hölgyek létszámát; - a helybelieket is meglehetősen, az országgyülési tagokhoz tartozókét pedig pontosan. A két tábla tagjai szorgalmasan járták külön casinóikat; az ifjuság a Hollinger kávéházat - és a gyüléseiket; a casinókban és Hollingerben nagyszerű beszédeket tartottak. A férfiak azonban még csak jól voltak, mert bárha ezen kis városban kaszárnyailag szűken beszállásolva, és egymás mellé préselve nyomorogtak; és bárha a helybeli elemtől ugy szólván egészen külön válva, és minden legkisebb összeköttetés nélkül éltek: mind a felső mind az alsó táblai osztály elég nagy számu volt, hogy saját köreikben elszóródást szerezhessenek. És ámbár természetesen valóságos chinai fal volt még az egy véleményü két táblai tagok között is, egyik másik még is eltévedt néha a másik nyájhoz is. De a nőknek nem a legirigylendőbb élete volt. A különböző osztályu férfiak legalább többnyire ismerték egymást félig meddig; néha tüzet kértek egymástól a séta-téren, hogy szivaraikat meggyujthassák. A melyiknek sok pénze, és e részben ismeretes hajlamai voltak, azt szivesen bevették az ugynevezett felsőbb osztálynak kártya-társaságaiba is, - punctum; a bevétel tovább nem terjedt. Sőt néha egyesültek is mind a két tábla tagjai, különösen legalább az egy pártbeliek, még pedig a teljes egyéni egyenlőség elve szerint, midőn valami részvényes társaságról volt szó; példaul, hogy . . . minő nagy, nemzeti vállalatokat gondol az olvasó!? . . . tehát példaul, hogy valami különös, nagyszerü, országos - bált adjanak! De azt meg kell adni, hogy midőn néha csakugyan a másik nyájhoz, a másik osztály casinojába tévedt valamelyik, mindannyiszor világosan kitünt, mennyire még is legalább egy akaraton van e nemzet minden osztálya, mert ez - a kártyaasztal kedveért szokott történni. A szegény, elgyengült nemzet, mely szegény és elgyöngült volt, mert összeforrás helyett a szétszaladozás ápoltatott benne, jó reménynyel várta otthon mindig, hogy nagyjai, az ország szine, nemcsak törvényhozási uton, hanem a társadalmi élet mezején is, majd tenni fognak valamit, mi-e nemzetet érdemlett virágzására, dicsöségére fogja emelni. Ez volt a nemzet szüksége; erre vágyott az előre törekvő nemzeti ösztön. - De a nök között épen különös következetességgel életbe volt léptetve az egyptusi korból fenmaradt osztály-rendszer. A két tábla nevezetesebb tagjai legalább még is állottak egymással némi imeretségben. De a nők között, a felső táblai tagok nejeinek irányában!? Itt nem voltak nevezetességek; itt csak canaile volt. A felső táblai családok hölgyei olyan szépen elmentek ezen kis városban az alsó táblai családok hölgyei mellett, mintha nem is ismerték volna, és nenr is isnrerték , sőt nem is akarták ismerni őket. Valami különös szemtelenségnek tartatott volna, ha valamely alsó táblai család hölgyei, felső táblai családok társaságában kivánták volna magokat bemutattatn. Hacsak nagyon közel vérségi kötelékek nem fűzték össze, kivétel mindössze is csak a nagyobb társas körökre nézve létezett; a kisebb és szorosább, bizalmasabb körökbe soha sem jutottak be az ily kivételek; és még azon társas körökben is midőn számosabb társaságot látott magánál valamelyik dölyfös család, csak olyan másod rangu, tűrt szerepet viseltek ama kivételek, melyet lehetlen lett volna észre nem venniök. Az alsó táblai családok hölgyei tehát magokra voltak hagyva, mint a páriák. És mivel a családos követek sem hozták mind fel családaikat, az alsó táblai családok hölgyei oly kevés számmal voltak, hogy valóban szánandóan igen kis társaságot alkottak; és csaknem egész mulatságuk, társalgási körük abból állott, hogy délelőtt a karzatra, délután pedig a ligetbe jártak. Ezen rideg életben, mely az alsó táblai családok hölgyei előtt oly igéző szinben állott távolról, és mely természetesen sokkal zajosabb és tarkább szinü volt ugyan falusi és pusztai életöknél, hanem azért még is felettébb távol volt nagy társasági élet lenni; - és azon szomoritó hitben, hogy soha sem fogja többé Bélát látni, élte Virginia napjait, mikép az alsó táblai családok hölgyeire nézve a Pozsonyi élet általában ugy is teremtve volt, elég egyhanguan és unalmasan. Szerencsére néhány hét mulva, bizonyos távoli rokonuk, egy főispán kezdett házukhoz járni. Főispánunk derék, értelmes, komoly ember volt, ki egész életében mindig a conservativ párt soraiban állva, nagy gazdagsága, atyjának hajdan viselt magas hivatalai, és saját közszolgálatai folytán nyerte, még elég fiatal korában, ezen hivatalát, és ekkép tagja lett a felsőháznak; ott azonban mint uj emberre, lateiner-re meglehetősen fél vállról néztek szomszédai, és egy pár közhivatalnoki házon kivül, csak olyan formán számüzve volt biz' ő is a legbüszkébb aristokratikus körökből, mint akármely canaille az alsó táblától. A főispán ur nagyon kitünő aristokratikus hajlamainál fogva, mély fájdalmat érzett ugyan keblében ezen mellőztetése miatt; de hiában, az elkülönző szellemü salonok hathatósabban vannak védve az ostromlók és berontani akarók ellen; mint bárminő nagy és vitéz sereg védheti a lehető legerősebb várat. Büszkeségében eleinte azon szerepet vitte főispánunk, melyet a hozzá hasonló helyzetüek rendesen vinni szoktak: - elkülönző, zárkózott lett; mit vele egyik oldalról éreztettek, hasonló büszkeséggel fejtette ki a másik oldal irányában. De mint értelmes, okos ember nem sokára átlátta, hogy ezen altiszti helyzet, kivel a tisztek nem társalognak, ő pedig a közlegényekkel nem akar társalogni, mindenesetre a legszerencsétlenebb; és mivel a követek között Kapornakyban rokonára talált, ki azonfelül még családos ember is volt, kinél annálfogva számos hosszu estét reménylett eltölthetni, különben is a követeknek mindjárt az első napokban elterjedt szin-jellemzése folytán, valamennyire már a magokénak számitván őt, mint nőtlen embernek kétszeresen unalmas leendvén az elkülönzés, mikép már emlitők, szorgalmasan kezdett ezen ismerősünkhöz járni. Kapornaky ugy örvendett főispán rokona barátságának, mint ez örvendett volna, ha a fő aristokratia köreiben elfogadva, szeretett és kedves rég nem látott rokona társaságára nem lett volna szorulva. A főispán ur tehát gyakran jött a házhoz; sokszor volt ott ugynevezett minden feszesség nélküli, de azért igen gazdag, barátságos, atyafiságos ebédeken. És mint müvelt, okos ember az egyetlen voIt azok között, kik kisebb nagyobb figyelmet forditva Virginiára, viszont is érdemeltek azt attól. Főispánunk nem udvarolt Virginiának, bárha leginkább atyja érdemei után kivételesen oly korán jutott főispánsághoz, hogy első ifjuságán ugyan természetesen túl, hanem még legjobb férfiúi korában volt; de nem udvarolt talán csak mert bizonyos komolyabb, ridegebb jellemmel birt, semhogy rögtön tüzet fogott volna, mivel valóban ugy látszott, hogy mindennap növekedő érdekkel tekint Virginia szemeibe. Kapornakyné, kit az idő teljesen kiábránditott szenvedélyéből, kétszeres figyelemmel látszott leánya felett őrködni, és arnnak jövőjén aggódni. Soha sem váltott ugyan leányával egy szót sem Béláról, mi azon szeretet-teljes, bizalmas viszonyban, mely a minő lehetlen volt András ur nevelési módja folytán Virginiában atyja iránt, szintoly tökéletesen meg volt különben az anya és leánya között, nagyon jellemzetes és az egészben nagyon ellentétes dolognak látszott lenni: de azért igen sokat foglalkozott elméjében ezen tárgygyal, és nagy ildegenséggel viseltetett a gondolat iránt, hogy leányának ezen hajlandósága valaha czélt érhessen. Kapornakyné tehát mint szabadítót üdvözölte lelkében főispánunkat, ki mint rangos és igen vagyonos ember mind a közönséges anyai számításnak megfelelt, mind pedig azon kivül is a legjelesebb ember volt, ki Virginia mellett Béla óta látható volt. Első, kinek e részben valóban számítás keletkezett agyában maga Kapomakyné, második András ur, és csak harmadik volt a főispán. És ki nélkül a dolog meg nem lehet, Virginia soha sem gondolt arra. És hogy főispánunknak csak későbben jött a gondolat fejébe, - és tegyük hozzá, nem minden belevezetése nélkül az anyának, - az valóban nagy szerencséje volt. Azon hölgyeknél, kiknek lelke még nincs annyira elromolva, és profanálva, hogy nyitan üzletnek tekintsék a házasságot; kik keblökben még nem állitottak fel titkos "házasító hivatalt," mikép Európa némely nagy városaiban nyilvánosan is léteznek ilyenek, - kik valóban ártatlanok lelkökben is: bizonyos bukásra számithat azon féfi, ki nyilt szerelemmel lép fel, midőn még élő, bár kétségbeesett érzelem van keblökben. Ezen sors érte Virginiánál Csetnekyt. És ha főispánunk is határozott szándokkal, kész érzelemmel lép fel Virginia irányában, rögtön azt tapasztalta volna bizonyosan ő is. De bár minden hódítási szándok nélkül jelent meg a háznál eléggé okos és finom főispánunk, még is rögtön elegendő érdeket talált magasztos lelkü, szép és nyulánk hugának gyönyörű, teljes, nagy fekete szemeiben, hogy azonnal figyelmes legyen iránta. Ennél több, mint láttuk, bizonyos bukásra, kevesebb pedig kölcsönös mellőzésre vezetett volna. Rövid időn Virginia igen jeles, értelmes, gyöngéd, nemes lelkü, figyelmes, lovagias készségü barátjának találta főispánunkat; főispánunk pedig világosan - sovárabb szemekkel kezdte hugát tekintgetni. Ugy vette észre, hogy Virginia sokkal szebb, mint kezdetben találta . . . Nem tapasztaltad azt olvasó soha, hogy kit napok, hetek, sokszor hónapok óta ismersz, egyszerre hasonlithatlanul sokkal szebbnek tünik fel, mint ismeretséged első pillanatában!? Főispánunk is ugy találta, hogy Virginia arcza, mely kezdetben csak csinosnak tetszett, valósággal rendkivül érdekes; sőt dicső, átszellemült, gyönyörű alaknak is tekintette őt. A szemek nemcsak szépek voltak; világosan valami különös mély kifejezés is volt azokban. A dús fekete hajzatot, szép ivezetü szemöldöket, hosszu pillákat, derült homlokot, görög alaku ort, szép metszetü szájat, vakító fehérségü, gyönyörű vállat, gömbölyü karokat és remek termetet, pedig mind csupa uj felfedezésként látszott szemlélni főispánunk. És még a lélek! "Nem azt értem ez alatt, mondá nővérének főispánunk, - hogy valaki dühös legyen azon elvek vitatásában, melyeket én karzati véleménynek nevezek. Igaz, hogy Virginia ehhez is vonzalommal van, mit ugyan inkább hibája mint érdeme gyanánt jegyzek meg; mindenesetre azonban még erre vonatkozó szavait is valami rendkivüli érdek hallgatnom. Nem azon tulajdonát értem a léleknek, melyet tanulással lehet megszerezni, hanem annak eredeti, önálló lényegét. Nem mit a lélek felvett, hanem saját hajlamát, irányát. Nem mit a fej megtanult, hanem mit a lélek érez, mi az emberből magából fejlődik. Az engem nem ragad el, sőt inkább visszataszítónak találom, ha valamely nő nagy olvasottsági és tudományos követeléssel beszél a csillagászatról; beszél németül, francziául, angolul. spanyolul, görögül, és az ilyen esetben rendesen: magyarul nagyon roszul; ügyesen vitatkozik a hölgyek emancipatiojáról, - holott titeket a természet az emberiség nagy deleji viszonyában az egészhez szükséges negativ szerepre alakitott, - bátran lovagol, vitézül szivaroz, és lő." "Ezek igen piquant tulajdonok lehetnek a párisi hölgyek bizonyos osztályában; de oly hölgyben, ki iránt nemesebb vonzalomra gerjedünk, nagyon kellemetlenek, mert ki azokkal bir, abban aztán rendesen hiányzik a nemesebb gyöngédség, a valódí nőiség. Fél férfiakba pedig csak nem fogok bele szeretni!" És bár főispánunk világosan nagyon szigorú volt ezen véleményében, nővére, ki pedig néha, kivált fiatalabb korában, maga is szokott lovagolni, és soha sem is állott együgyüségi hirben, egészben véve tökeletesen helyeselte véleményét. "Szereted, mondá a főispánnak nővére, - és akkor az ember dicsfényben lát." Nőttön nőtt figyelméből és érdekéből főispánuknak valóságos érzelem fejlődvén ki, az anya számitása szerint, és belevezetése folytán nyiltan kitünt, hogy főispánunk kérőként szándékozik föllépni. Bármennyire örvendettek is ezen mind, András ur mind neje, különben sem lévén titok Virginia érzelme Béla iránt a főispán előtt, a legnagyobb elővigyázatot ajánlották ennek eljárásában, hogy fokonként igyekezzék maga iránt megnyerni leányukat, mire mostanában még, őszintén megvallották, semmi kilátásuk sincs. Főispánunk okos ember levén átlátta, hogy oly mély érzelmet kioltani valóban nem lehet néhány nap műve; de mivel azt Béla nem viszonozta, a barátságban, melyet sokszor kifejezett iránta Virginia, biztos zálogát hitte a vég sikernek. "Nem lesz az érzelem, igy gondolkodott magában, - melylyel végre Virginia irántam viseltetni fog, a pillanatnyi felhevűlés és elragodtatás következménye, mit egyáltalában nem is sajnálok. Sokkal komolyabb, és nagyobb tartósságot igérő alapon fog az emelkedni: a meggyőződés és becsülés alapján. A szerelem, mely barátságon kezdődik, hű társunk marad a sírig. Várni fogok akár meddig; várni szakadatlanul, mig elérkezik az idöpont, midőn Virginia beleegyezik." A megállapodás szülei és a főispán között már tökéletesen meg volt e részben, midőn Virginiának még legtávolabbról sem jutott eszébe csak gondolni is ezen eszmére. Szerelme, mely nyilt volt Béla irányában, teljesen szótlan maradt mások előtt. Kimondhatlanul alá sülyeszteni vélte volna ezen szent, érzelmét, ha akárki előtt nyilatkozik arról; mert meg volt győződve, hogy azt senki sem képes eléggé felfogni. De épen ezen mélysége, és magasztaltsága érzelmének, melynél fogva oly tartózkodó volt szavakban, nyitott könyvvé tette az egész egyéniséget, melyből világosan ki lehetett azt olvasni. Komoly fájdalom volt az, mi Béla elmaradásával Virginia keblét eltöltötte; és épen ennek nagy hatására számitottak szülei és a főispán, hogy végre ki fogja magát meríteni, és uj érzelemnek fogja a tért átengedni, melynek alapját előre jól elkésziti a gondos és hű barátság. Minél tompitóbbnak, minél mindent felemésztőbbnek látszott ezen fájdalom, annál biztosabban véltek számithatni szülék és a főispán a jövőre. Virginia szegény sokat szenvedett kedélyében; nem is más, mint csupán egy nagy vérző seb volt már az; annál fájdalmasabb, mert Virginia gondosan igyekezett annak vércseppeit a világ elől elrejteni. Nem enyhitette szenvedését panasz, és szavakban való kifejezés, melyben a kebel rendesen kiönteni szokta keserveit. Mind magába fojtotta ő azt, és keble sokszor a legnagyobb veszedelemig feldagadt keservében. Mit azonban sebe kifelé vérzésének elfojtásával, minden legkisebb panasz, és szavakban való kifejezés elkerülésével enyhiteni elmulasztott, keservének veszedelemmel fenyegető feldagadt áradatát még is eloszlatni kelletvén néha, gyakran félrevonult szobájába, szabad folyást engedni záporként omló könyeinek; sírni a kegyetlen sors végzetén, mely szive imádottját anyja iránt . . . de ezen szót: szerelemre, soha sem mondta ki egészen, - atyja iránt pedig ellenségeskedésbe, és maga iránt idegenségbe, egykedvüségbe bonyolitotta. És könyező szemeinek ezüst fátyolán át nagy buzgósággal, nagy elragadtatással tekintett az ég felé, hogy csak egyszer, - nem többet, csak egyszer hozza őt még neki vissza az életben! És hite, bár koronként ugyszólván egészen elmosódott, varázs hangján a fölemelkedett lélek sejtelmének, néha ünnepélyesen megigérte azt; - de mindannyiszor valami iszonyu, megdöbbentő érzés kisérte ezen hangját a sejtelemnek; nem tudni honnan jött, miből keletkezett, hanem mint része a sejtelemnek, mindannyiszor megrázta az Virginiát lelkében. Mi az a varázs hang, mely, mint a fölemelkedett, fölmagasztalt lélek sejtelme, néha oly érezhetően megcsendül bennünk; mely egész valónkat eltölti, megrázza, és még is valami oly csodálatos, megfoghatlan módon homályban maradunk az iránt, hogy értelmünk mindig elvitatja attól az engedelmességet!? A sejtelem azt mondá Caesarnk, hogy ne menjen a tanácsba, mert ott megölik; és még is elment, és meg is ölték. Akarata és értelme ellene kelt érzésének. Mert bár az értelem mindig elvitatja a sejtelemtől az engedelmességet, - és csak ezen önálló cselekvő erő hiányában sejtelem, különben szeszély, makacsság az,- még is minden engedetlenség, és a korülmények minden látszó iránya daczára sorsa betöltésére vezeti a sejtelem az embert. És mi tehát az a varázs hang, mely megcsendül bennünk, és int, és nem akarunk annak engedelmeskedni; de még is soha sem vagyunk képesek annak jóslatát kikerülni, . . . mi az a sejtelem!? Deleji érzése, tisztalátása az a magasztalt, minden anyagi salakjától megtisztult léleknek, mely - ámbár tökéletesen és részletesen felfogni és kimutatni nem tudjuk, és eléggé nem értjük,- minden kétségen kivül létezik, érezzük azt, és nem is nagyon ritka ember bir azzal. Ezen érzés a lélek működése, maga a lélek, az isteni örök szellem kifolyása és szikrája bennünk. Minden magasabb, mire az ember képes, ebből származik. Az önálló, a becsületes jellem, a vitézség, a vállalkozó szeilem, a derék, a nagy férfi, a vallásos igazság-, erkölcsi és könyör-érzettel biró ember, a nagy szónok, nagy költő, kik nemzetöknek lelkéhez tudnak szólani, és azt megragadják, . . . mindnyájan a lélek érzésén emelkednek fel. Az érzés nem tökéletlenebb, nyersebb, nemtelenebb, csekélyebb része az emberi tehetségnek, hanem legfensőbb foka annak; emelkedettebb, mélyebb, nemesebb belátó tehetség mint okoskodásunk, mely a világi tekintetek és érdekek, szóval: az önzés fontolgatása és számitása. A betű megöl, és lélek elevenit, mondja az irás is. És az eszére és ennek kizárólagos kormányára annyira büszke férfi is temérdek esetben, . . . az élet legfontosabb, legnevezetesebb, legnagyszerübb eseteiben, . . . kénytelen érzése: becsületérzése szavát, lelke ösztönét követni, vagy különben önmaga előtt is alásülyed. Ha nemes, magasztos, lélekemelő, becsületes, szép, nagy tettek történnek még a világon, oka, mert az emberekben ezen isteni szikra van; ha ez nem volna, a világnak a legnagyobb aljasságba, a legvastagabb önzésbe, a kizáró anyagi érdekek legundokabb rabságába, . . . az emberiségnek a legnagyobb förtelembe kellene sülyedni. Az érzés fensőségénél fogva birnak a nők és a tömegekn, - mert ezek különösebb, nagyobb mértékben látszanak azzal felruházva lenni, - a legnagyobb, legnehezebb pillanatokban ismeretes magasztos tulajdonukkal, melynél fogva egyszerre eltalálják az igazat, a helyeset, a nemest, midőn a könyvek és okiratok közé temetkezett és azokból okoskodó tudós egyáltalában nem tud magával tisztába jőni. Ha a férfiúi egyéniségben, annak tulnyomó gondolkodó eszével, a hölgykebel nemes, magasztalt, ihletett, jós érzése is együtt volna, az emberiség kétségtelenül magasabb fokán állana, már a müveltségnek. És valami oly rejtelmes, olly kellemetlen sőt idegenitő, negdöbbentő, iszonyu, borzasztó része is volt Virginia azon sejtelmének, mely megigérte, miszerint még vissza fog hozzá jőni Béla a távolból, nagyon messziről, - hogy mintegy megzavarodott azon, és semmikép sem látszott vigasztalást nyerni az igéretböl. Homályos, ellenállhatlan ösztöne kezdte ekkor eltölteni Virginiát a végzetszerüségnek, mely ezentul állandóan is uralkodó lőn kedélyében. Mindinkább fogyatkozott akaratereje; szótlanabb, arcza halványabb, társalgása egyhangubb lett. Csak szemei nyertek elevenségben. Valami sötét, csüggesztő, testre lélekre egyaránt ható őszinte, mély hit foglalta el, hogy számára e földön nincs, szerencse és boldogság határozva. És ezen kedélylyel vizsgálva minden világi ügyet, szánalom támadt benne az egész emberiség iránt. Csodálkozott, hogy sokan annyira dicsekszenek és zajongnak örömükben, midőn nemcsak ő maga, hanem mindenki is oly szerencsétlen és boldogtalan az életben. "Istenem - gondolá egykor magában - valóban én nem tekintem az Ádám és Éva történetét mesének; nekem igazán ugy tünik fel: az ember meg van átkozva! . . . Ugyan hogy is tudnak az emberek valaha vidámak lenni!? Csodálom, hogy mindennap lehet valahol vidám arczokat látni. Boldogtalan ember, mit örvendesz!? Ma talán egy kivánságod teljesült? De hány nem teljesült már, és hány nem fog még teljesedni ezután!? Mindenek felett pedig arra légy készen, nem fog teljesedni a legnagyobb, melyet leginkább szeretnél; ha teljesedik is egy részben, oly következéssel lesz összekötve, mely keserübbé teszi azt, mintha egészen elmaradt volna." Ekkor könyekben tört ki; és nem tudta okoskodásával kitalálni okát, de ellenállhatlanul hangos zokogásig fejlődött érzése. "Oh istenem, mondá, - minek is vagyunk mi e világon; miért is létezünk mi elátkozott faj!" És ujra keserves zokogás kisérte e szavakat. "Kapornaky szomszédságában volt szállásolva bizonyos dunántuli követ, kinek egészséges piros pozsgás leánya első alkalommal feltünőnek találván Virginia csinosságát, legjobb barátné gyanánt nézte ki őt magának. De a piros pozsgás egészséges, mindenek felett pedig egykedvüségében boldog kisasszony mindinkább nagy csalódásnak tekinté későbben ezen számitását. E napokban kérdezvén anyja, hogy miért honyagolja el Virginia barátnéját, a meghíusult reményből keletkezett ingerültség gúnyos hangján igy felelt: "Hiszen anyám nagyon beteg az. Betegebb annak a lelke, mint akármely beteg ember lehet a világon!" Megvetés volt e szavakban szembetünően. Még okos és tapasztalt emberek is, kik részvétre indulnak annak látására, ha valaki ujját megvágja, gyakran megvetéssel nyiltatkoznak a kedélybetegekről, mikép lehetett volna tehát várni, hogy a boldog piros pozsgáskisasszony, ki egyáltalában nem birt különös finom érzékenységgel, melylyel egyébiránt nem birni sem érdem sem hiba, hanem csak - szerencse; . . . ki otthon minden libát, pulykát és csirkét szinről szinre ismert a háznál; ki ugy szidta a cselédeket, mint valamely zöld katona, méltányolhassa Virginia sorsát!? Ezen kisasszonynak nem volt: érzéke a mély lelki baj felfogására. Az életben temérdek alakban látjuk ezen hiányt feltűnni. Látunk néha igen értelmes és okos embereket, kik egy vagy más tárgy körül meglepő gyöngeséget árulnak el; példaul a történeti adatokat mindig iszonyuan összezavarják, társaságban mindig igyekezetök mellett sem tudnak gyöngédek lenni, számadást egyáltalában nem tudnak vinni stb . . . a megállapitott helyes itélet rólok ez: nincs ahhoz érzékük! . . . Ekkép van a világ által is közönségesen elismerve, hogy az érzés önálló, fenső belátó tehetség. "Félti a gazdag főispánt; mindig is mellette kell annak ülni; még sétálni sem, igen jár többé," mondá Virginiáról egy másik ismerőse, bizonyos követné, ki kaczérságáról volt ismeretes, és sokat tartott gyakorlati belátására. És még sok ily elmés és gonosz észrevételt mondott "a világ" Virginiáról, kitől lassanként többnyire el is maradtak "a barátnék," mi által mindinkább elszigetelt helyzetbe jövén, ugyszólván tökéletesen mély fájdalma és keservei martalékává lett; ezen helyzetében azonban folyvást hű és gondos barátja maradt a főispán. Irinyi József: Béla, tartalomjegyzék Irinyi József: Béla, második kötet, II. fejezet