kezdőoldal  kezdőoldal  Az Irinyi család története  Irinyi családfák  Irinyi nemesi kellékek  Egy kis földrajz  Az Irinyi család tagjai ma  Irinyi galéria  Hires Irinyiek  Irinyi források

éla - regény két kötetben

írta Irinyi József
(Második kötet. Pest, 1853.)

II. Ártatlan csalási tréfák


ár a követválasztás után Pestre költözvén Béla, itt talájuk őt jelenleg, unatkozottságra hajlandó kedélyének szórakozást akartván szerezni, és szenvedő szereppel átadva magát a világ zajának, az "Angol királyné" fogadóban kényelmesen megtelepedve. Legelőször is mostoha anyját látogatta meg.

Ennek sógora a magas hivatalnok, az özvegy Alapiné Pestre érkeztével már nem élt többé; testvére is, annak neje, elköltözött a fővárosból; és igy az özvegy Pesten egészen idegen volt megtelepedésekor.

És különös, egy tekintetre az ember nem gondolná, de ugy van: sokaknak a fővárosi élet az elparlagosodás szinhelye.

Mig Alapiné a Tisza mellett lakott értelmes férjével, hol oly uriházat tartottak, mely emberemlékezet óta mindig beszálló helye volt az átkelő megyei küldöttségeknek, alispánoknak, szolgabiráknak, és a többi számtalan jó ismerősnek, és férje is mindig bejárt a gyűlésekre, honnan hireket hozott haza, és hirlapokat is járattak: Ida sokkal inkább lépést tartott a világgal, mint mióta a fővárosban bár, de ugyszólván társaságon kivül élt.

Háromezer pengő forint évpénzével ugyan itt is csinosan és urilag élhetett volna; de Alapiné oly valami különös ügyetlenséggel rendezte dolgait, és oly szerencsétlenül alakitott magának társaságot, hogy örökös pénzzavarban tengődött, és egészen elparlagosodott.

Midőn felköltözött, életében először állván magára hagyva az életben, nem birt helyzetének kellő felfogásával. Azt gondolta, három ezer pengő forint bizonyos évi jövedelemmel semmi sincs lehetlen. Lovakat kezdett tartani. Nem sokára ugyan átlátta, hogy ez még sem; áll helyes arányban annyi jövedelemhez, és szerencséjére még elég korán tul adott azokon; de az árkülönbség az eladásban, és a tartási költségek nagyon sokáig érezhető veszteséget hagytak hátra.

Azután páholyt bérlett a nemzeti szinházban. Arra is rá jött, hogy zártszék is elég lesz; de ismét uj veszteség származott tanulásából. És még e közben is mindinkább szembetünően elmaradt a világtól társasági élete hiányában; miután azonban későbben adósságokkal terhelve, de folyvást sok haszontalan költséget téve, még inkább öszevonta magát, annyival nagyobb mértékben kellett elparlagosodnia.

Igaz, hogy Pesten lakása óta ruhatára gazdagabb, és bárha távol volt, mit soha sem is volt képes elérni, hogy izletes legyen, mindenesetre e részben is sokkal különb volt, mint hajdan. De költött is erre eleget, és oly nagy fejdíszekkel, és czifra ruhákban járt a szinházba, mintha valami udvari bálba ment volna; miért is sokan, csupa mulatságból különös figyelemmel voltak öltözetei iránt, midőn valamely nyilvános helyen megjelent. Hanem ez nagyon csekély külfény volt, a belszegényedés mellett.

Pestre jövén Alapiné, és itt semmi ismeretséget sem találván, miután nem is volt ösztöne, vágya előkelőbb társasági köröket keresni, ismeretségeket szerzett a puszta véletlen által, a mint magoktól jöttek. Megismerkedett először is bizonyos szegény ügyvédnével, ki azon házban lakott, hol ő is szállást fogadott magának. Az ügyvéd a harmad vagy negyed rendüek egyike, inkább alkusz, mint ügyvéd, igen közönséges müveltségü egyén, de nejéhez képest, kinek atyja alig tengődő szatócs volt egyik külvárosban, ki tehát annálfogva semmi nevelést sem adathatott leányának, valóságos Solonként tündöklött.

Többi ismerősei az ügyvédné révén kerültek; és egy év mulva, hogy özvegyünk Pestre került, vasárnaponként rendesen összegyültek nála kávéra minden ismerősei: az ügyvédné, két kisebb kereskedőné, egy gyógyszerészné, és egy özvegy nyugalmazott katonatisztné. A férfiak is igen igénytelenek voltak ezen társaságban; de voltak elegendően, mert kisebb nagyobb mértékben mindenik nőnek volt a társaságban udvarlója. Hirlapok, könyvek nem birtak a házhoz bejárással. Szóval, mióta Alapiné Pestre költözött, és a távolban, a Tisza mellett némelyek bámulták és irigyelték, hogy bizonyosan milyen nagy dáma ő eddig a fővárosban, valósággal és a szó szoros értelmében folyvást mindinkább parlagosodott.

Szinházba ugyan, bárha nem annyit, mint hajdan, most is eljárt néha, mely költekezéseért, emlitett ismerősei is valóban igen nagy dámának tartották őt magok között; de néhány évi fővárosi lakása után is csak annyira haladt művészeti izlése, felfogása és észjárása, hogy midőn egykor kávé mellett, valamelyik legközelebb látott színi előadás csodáiról mesélt barátnéinak, végül ezt tevé hozzá:

"Óh lelkeim, bárcsak olyan darabot csinyálnának már egyszer, hogy abban mind Hollósyt, mind Lendvaynét, valamennyi jobb operistát és szinészt együtt lehetne látni."

"Igen, nagysád, mondá egyik férfi tagja a társaságnak, egy orvos-növendék, - de az nem szokás."

"Hiszen, épen az a hiba, mondá a hází aszszony, - hogy nem szokás. Miért nem próbálják meg; tudom istenem, hogy mindig tele volna akkor a szinház."

"De az épen olyan volna, mondá az orvosnövendék, - mintha tragédiát és vigjátékot adnának egyszerre."

"Most jut eszembe, igazság, mondá a gyógyszerészné, - 'ugyan kérem, beszélje el nagysád, mi lett aztán Istvánból!?"

"Jaj lelkeim, mondá Alapiné, - csupa mulatság volt, mennyire kétségbeesett. Soha sem nevettem annyit életemben. Na, az igaz, csak magamban nevettem, mert ha észreveszi, hogy csúfolják, talán még fejünkhöz is vág valamit."

"Hát mi történt, mondá egyik kereskedőné, - mi történt; én semmit sem tudok?"

"Nem tudja? Jaj, hát ugy igazán semmit sem tud, mondá Alapiné. - Hát lelkeim, az egész dolog abból áll . . . Igazán, nagyon jó tréfa volt, sokért nem adnám . . . De előbb elbeszélem, nem mondom meg előre a végét . . . Most is olyan jóizűt nevethetném, ha rá gondolok . . . Hát ugy volt; hát lelkeim a szobaleánynyal összebeszélve, szépen megcsaltam Istvánt . . . Tudják azt a kiszolgált katona Istvánt, azt a szerencsétlen embert; szegény ügyefogyott ember volt az istenadta, ugy tartottam vízet és fát hordatni fel vele. Egész életében mindig szerencsétlen és örökké szomorú, kétségbeesett volt az istenadta; szünetlenül keservesen panaszkodott, hogy nem tudom én mi történt a feleségével az istenadtának, és hogy őt a sors is üldözi. Csak olyan kegyelem-kenyér forma volt egész szolgálata. Hát lelkeim, hogy messze ne térjünk, olyan szépen megcsaltuk ezt az Istvánt, csupa gyönyörűség volt nézni."

"Hogyhogy?" mondá egy pár vendég.

"Hát lelkeim, mondá Alapiné, - az a szerencsétlen István mindig rakott, tudják lelkeim: a kis lutriba. Egyszer összebeszéltünk, és a szobaleány megleste czéduláját, melyet mindig dugdosni szokott, hogy megtudhassuk, minő számokat tett be az öreg. Mikor aztán lelkeim a huzás napja eljött, a szobaleány a városból haza térvén, ujdonságai között ebeszélte, sőt egy czéduláról fel is olvasta, mely számok jöttek ki a legutóbbi huzásban."

"Érteni kezdem," mondá a kereskedőné. "Biz igen a; folytatá Ida. - És hát a felolvasott számok között, melyeket előre elkészitettünk, ott volt az öreg István mind a három száma is.

"Micsoda számok jöttek ki?" kérdte ekkor nagy tűzzel az öreg István a szobaleánytól. És hát lelkeim, a szobaleány ujra felolvasta a számokat. Ekkor az a vén bolond. - Hahaha! most is majd megfúlok nevettemben, ha rá gondolok. A vén bolond tehát lelkeim, egészen kikelt képéből. Elbámult, eltátotta száját. Bámulását ájtatosság váltotta fel. Térdre esett, felemelte szemeit, és elragadtatva fel - kiáltott: "Nagy isten, én istenem! tehát megváltottad hű szolgádat az átokból; kiemeltél a szerencsétlenségből!" - Én lelkeim, majd megpukkadtam elfojtott nevetésemben."

És az egész uri, müvelt társaság nagyon ügyes, szellemdús tréfának tartván ezen istentelen barbarságot, jóizű nevetésben tört ki az elbeszélő háziasszonynyal együtt.

"De talán még sem kellene nevetnünk, édes lelkeim, mondá Alapiné, - mert egy kis komoly oldala is van a dolognak. Na de nem mondom meg elöre. Elég az hozzá, . . . nem hagyok ki semmit a dologból, egészen elbeszélem, . . . az ájtatosságot kitörő öröm követte. Földhöz vágta kalapját elragadtatásában; ugrált, nevetett, sirt örömében; azután hozzám fordult, és igy szólott: "Köszönöm nagysárgos asszonynak hozzám kitüntetett kegyességét. Ugy áldja meg érte az isten. Én életemet is oda adnám nagyságodért, hogy nekem kenyeret adott, míg nem volt; de most már hála istennek van, többet nem szolgálok!" És nagy sebbel lobbal sietett a lutri-hivatalba."

"Igazán derék!" mondá egyik kereskedőné. "Halljuk csak!" mondá a nyugalmazott tisztné.

"Lizi mindenütt nyomban követte őt, folytatá Alapiné, - de Istvánnak legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy hátra tekintsen. Elég az hozzá, István végre a bolthoz ér; itt egy pillanatot vet a kijött számokra, és a mint a magáéit nem látja, egy futó perczre megütődik ugyan de már annyira, betöltötte lelkét a nyerés eszméje, hogy nem hitt szemeinek. Nagy tűzzel kinyitja tehát az ajtót, és czéduláját az asztalra tevén, bátran felkiált: "Itt van: ternó, fizessenek ki!" A lutri-szedő lelkeim, hidegen felveszi az István czéduláját, megnézi számait, és egyik kezét megrázva, ezt mondja:

"Itt nincs ternó, nem ezek a számok jöttek ki."

"Erre lelkeim, István megriadva, lassu és megváltozott hangon csak ezt képes mondani: "Nem ezek a számok!?"

"Nem bizony", ismétlé a boltos. És ezzel felolvasta egy előtte álló jegyzékről a valóban kijött számokat. "Hiszen már oda künn is láthatta volna a táblán", mondá a boltos.

"Ekkor lelkeim, igy folytatá elbeszélését Alapiné, - az istenadta, különben is mindig levert, kétségbeesett és örökös szerencsétlenségében teljesen meggyőződött István annyival nagyobb mélységbe zuhant le ismét, hogy kis időre föl volt emelkedve. Ehhez aztán még az is járulván, hogy szégyen, zavarodás fogta el, borzasztó hangon felkiáltott: "Tehát megcsaltak!"

"És lelkeim, nem is tudom, mikép fejezzem ki magamat."

"Hát mi történt az istenért," mondá a korábban szólott kereskedőné.

"Bizony lelkeim, mondá Alapiné, - elég az hozzá, szegény István olyan roszul lett, hogy kórházba kellett vinni."

"Szegény István!" mondá a kereskedőné bús egyhangusággal,

"De az még semmi, mondá Alapiné, - hanem azt mondják, hogy mind e mai napig félre beszél."

"Jaj istenem! kiáltott fel meglepetéssel a kereskedőné, - tehát megőrült!"

"Nem jó dolog az megcsalni valakit lelkében. Nagyon veszedelmes dolog az, mondá a nyugalmazott tisztné. Megcsalni valakit pénz-érdekben, megcsalni a zsebet: nagy bünnek tartják, pedig sokkal veszedelmesebb dolog megcsalni valakit lelkében. Én is tudok egy különös esetet - "

"De igaz történet-e, mondá a kereskedőné, - mert mit ér, ha mese."

"Bocsánatot kérek, mondá egy fiatal ember, ki nem volt ezen társaság rendes tagja, és ez uttal először volt ebben jelen, - ha költemény volna is, mihelyt egyszer valószinűen, lehetőleg van kifejtve az elbeszélésben, tökéletesen egyre megy. Mert ámbár a különös lélektani érdekkel biró esetek nem oly ritkák az életben mint némely prózai lelkek hiszik, kiknek elég volna csak szomszédjaik történeteit megtekinteni, mindenesetre még sem oly gyakoriak, mint más még prózaibb lelkeknek szükségök volna rá, hogy elhigyjék, miszerint az emberek nemcsak egyszerüen születnek, esznek és meghalnak, hanem azonkivül igen gyakran rendkivül érdekes és lélektanilag érdekes dolgokon is mennek keresztül. - Épen ebben áll a költészet magasztos oldala, hogy e részben, egyik szabályához a valószinüséghez természetesen hiven ragaszkodva, szintoly tanulságos és épületes lehet, mint bárminő valóságos történet."

"Csak igaz legyen az elbeszélésben; értem, hogy a kifejtés, okadatolás lélektanilag helyes, természetes, lehető, tehát igaz legyen, ha különben nem valódi is a történet; legyen igaz, az erkölcsi rész, a lélektani ok, ha az anyagi rész nem valódi, azaz nem történt is meg az tökéletesen mindegy. Mert ha megtörtént is valamely különös tanulságos eset, ugy sem történik az meg ismét épen minden lépten nyomon az életben; és ha bár költve van is, de valószinüen, lehetően van kifejtve, ugy is valósággal megtörténhetik az. Tehát kérem nagysádat, mondá a fiatal ember a nyugalmazott tisztnéhez fordulva, - beszélje el nekünk azon esetet."

"De én arról jót is állok, mondá a nyugalmazott tisztné, - hogy ez valósággal megtörtént."

"Azzal ugyan semmivel sem jobb, mondá ugyanazon fiatal ember, - de mindenesetre nagyobb sikerre számithat a tanulság, mert az emberek anyagi felfogásuk és balitéletök folytán még a lélektan mezején is nagy fontosságot tulajdonitanak a tényeknek, holott pedig világos, hogy nemcsak a tény lehet "igaz."

"De csakugyan valósággal is megtörtént, mondá a nyugalmazott tisztné, - azon eset, melyet elakarok beszélni."

"Halljuk tehát kérem nagyságtokat, mondá az előbbi fiatal ember. - Óh valóban jól tudom, hogy temérdek regényt lehetne irni, melyekben a cselekvények egyenként mind valósággal megtörtént tények, és csupán nem együtt, egy folytában történtek meg ugy amint össze vannak fűzve. És a regény, menynyiben ily "igazságokat" tart szem előtt: az élet tükre; és igazán az fog lenni, minek Ciceró hires mondata szerint a históriának lennie kellene: az élet mestere. Ugy is eleget tapasztalhatjuk a folyó történetben mindennap, mily különboző az emberek felfogása; hányféleképen adják elő azon tényeket, melyeket magunk látunk történni. És ezen itéleti és előadási különféleség egyáltalában nem igen alkalmas a könyvekben talált régi torténetek hitelét emelni előttünk. A nagy komoly képpel előadott történet, - mi az? Regény. Csakhogy valóság gyanánt adják előnkbe; valamint hogy a regény is, egy lapja a mult vagy folyó történetnek . . . "

"Lembergben történt, kezdé közbeszólva a nyugalmazott tisztné. - Ugyanazon ezrednél, melynél szegény boldogult férjem, . . . az isten nyugasztalja meg, . . . szolgált, én is jól ismertem, volt többek között egy fiatal, csinos kis termetü, fekete szemü, koromfekete haju alhadnagy. Alhadnagyunk szegény levén, nem igen vehetett részt a többi tisztek mulatságaiban; és igy történt, hogy télen legtöbb idejét a főőrhelyi tiszti szobába ment tölteni, hol mégis olcsóbb időtöltése volt, mintha csak valamely kávéházba ment volna is melegedni, mert a városban levén elszállásolva, nagyon gazdálkodott a fával, és inkább szerette járulékát eladni, mint felhasználni. Egyszer a mint igy sütkérezik a kemencze előtt, megszólitja egy pajtása, előkelő családbeli, lengyel és gazdag:

"Te ügyes ember vagy, kár itt vesztegetni idődet; én majd elvezetlek valahova. Itt van példaul N grófné, gazdag özvegy, egyébiránt már nagyon idős, nem igen lesz ugyan veszedelmes; de mivel szereti a társaságot, különösen pedig nagyon szeret esténként wistezni, jó lesz oda eljárnod; az egész vacsora körüli időszak jól el fog telni."

"Hát aztán, mondá az orvosnövendék, - ugy-e bár elment? Lám milyen szerencsés volt az a hadnagy."

"Ne szakaszszuk félbe, mondá a gyógyszerészné, halljuk csak mi lesz belőle."

"A hadnagy, folytatá a nyugalmazott tisztné, természetesen elment. És pár nap mulva mindennapos vendég lett a haznál. A grófné nagyon szeretett wistezni; rendes társai voltak egy rokona, ki a háznál lakott, és egy öreg lelkész, ki emberemlékezet óta mindennapos volt a háznál. Néha jöttek látogatók, mert a grófné bár ritkán, nagy ebédeket és estélyeket is szokott adni, melyekre ezen látogatásokkal meghivást könyörögtek magoknak a nagy világ emberei, és ezek közül gyakran kitelt a negyedik társ is: de mivel a grófné rendes negyedik játszótársat szeretett volna, megkérdezte a hadnagyot, hogy van-e sok dolga, jár-e sok helyre, és azután egyszer mindenkorra mindennapos vendégnek hivta meg a wist kiegészitésére."

"Eddig még nagyon mindennapos dolog ez a mindennapos vendég története," mondá az ügyvédné.

"Várjon csak szentem" mondá a nyugalmazott tisztné, - ne legyen oly türeletlen mindjárt jő a java; de csak nem lehet rögtön ajtóstól betörni."

"Jaj be sok beszéddel is járnak az asszonyok, bátorkodék egy fiatal ember megjegyezni ezen nem igen bizalmas szellemü, nem igen könynyed modoru társaságban, - ugy soha sem érünk végéhez, ha mindig . . . "

"Soha bizony! mondá az ügyvédné hévvel, - nincs a férfiaknál nagyobb pletyka, ha egyszer hozzá fognak."

"Halljuk már; halljuk csak a történetet!" mondák többen.

"A mint mondám, folytatá a nyugalmazott tisztné, a grófnénak egy rokona lakott a háznál."

"Értem, mondá a gyógyszerészné, - valami csinos, fiata1 ember."

"Nem, mondá a nyugalmazott tisztné, - hanem szép, fiatal, és különösen igen jó lelkü, ártatlan, angyali szelid leány."

"Leány!?" mondák egyszerre a megcsalatott remény búsan éneklő hangján a gyógyszerészné és ügyvédné.

"Igen, leány, folytatá a nyugalmazott tisztné, - de már többet csakugyan ne szakasszanak félbe, mert különben félbe hagyom . . . Tehát a rokon: leány volt; de nagyon szegény, ki a látogatók részéről épen ezért nem is igen részesült figyelemben. Egész eddigi életében legnagyobb figyelmet tanusitott még iránta a wist társaságnak emlitett negyedik rendes tagja, ki nagy szerencsének tartván ezen házba járhatását, egészen más fényben látta annak minden hozzá tartozandóit, mint a nagy világ szeles emberei. Végre hogy, hogy nem, tudják szenteim elég az hozzá, a két ifju bizony szerelmes lesz egymásba . . . De mit tegyenek!? Sem a hadnagynak sem a leánynak nem volt egy krajczárja sem biztositékra való, melyet pedig a katonai szabályok mulhatlanul megkivánnak. Végre mit cselekesznek!? Rendkivül szerették egymást, kivált Vilma szegény; - de a férfi is nagyon szerette a leányt."

"Mi érdekből óhajtotta volna különben annyira, hogy a leánynyal összekelhessen! Egyszer tehát csak megjelennek egymás karján a grófné előtt, és szépen kérik őt, hogy tegye le érettök a biztositékot. A grófné figyelmesen rájok néz, és végre igen jó indulatu kifejezésével arczának, melynek a szegény leány, mint bizonyos előjelnek, hogy forr kérésök teljesittetni fog, nagyon megörvendett, igy szól a férfihoz."

"Miért kér ön tőlem biztositékot? Vegyen el engem; birni fogja egész vagyonomat!"

"A szegény 1eány folytatá a nyugalmazott tisztné, - nagyon meg volt ugyan lepve e szavak által, de egyáltalában nem is képzelte sem komolyabb értelmét, sem pedig különösen komolyabb következését azoknak. De midőn egyszerre csak le bocsátkozni érzi vőlegénye kezét karjából, mintha villám sujtotta volna meg, elvesztette eszméletét. Épen akkor jött magához, midőn a férfi rövid idei habozása után, mely még kezének lebocsátkozására következett, csakugyan elfogadta az ajánlatot. Es el is vette a gazdag grófnét; a szegény rokon pedig oly iszonyu és hosszas betegségbe esett, hogy egyaránt féltették mind elméjét, mind életét."

"Szegény Vilma!" mondák az ügyvédné, és gyógyszerészné. "Bizony pedig szenteim, mondá a nyugalmazott tisztné, - ez valósággal megtörtént."

"Én nem is látok benne semmi különöst, mondá Alapiné, - minden férfi épen ugy tenne hásonló esetben."

"Az még is sok valakivel oly rútul bánni," mondá az orvosnövendék szenteskedő képpel. "Szegény leány!" mondá egyik kereskedőné.

"De legalább meglakolt érte, mondá a gyógyszerészné, - későbben a vén boszorkány, reménylem."

"Az valóban bekövetkezett, mondá a nyugalmazott tisztné, - a grófné semmi boldogságot sem talált második házasságában. Férje nagyon roszul bánt vele."

"Nem is érdemlett egyebet", mondá az orvosi növendék. "És hát a szegény Vilmából mi lett?" mondá a gyógyszerészné.

"Végre aztán, mondá a nyugalmazott tisztné, - még elég szerencsésen járt. Haza jött Magyarországba, - mert szenteim, Vilma magyar volt. Itt szülei, nem tudom minő iszonyu nagy pert nyervén meg, egyszerre igen gazdagok lettek; és Vilma valami Ligety báróhoz ment férhez . . . Már régen nem hallottam rólok semmit; azt sem tudom élnek-e még."


*
*                 *

Béla csak egyszer volt ezen társaságban; de azonnal kiismerve a parlagi, érzéketlen, együgyü, üres fecsegésü szellemet, mely ezen társaságban uralkodott, minden kedvét elvesztette attól; nem találhatott abban kielégitést, szórakozást és érdeket, mely kedélyét felelevenitette volna. És pedig ugy látszott, ösztönszerüleg nagy szükségét érezte annak.

"Ez a társaság nem nekem való," mondá szállására térvén, és kedvetlenül vetette magát a pamlagra.

"Kerese mást; végig megyek ha kell, mindenféle pesti társaságon, gondolá magában, - végre aztán csak fogok valamely engem érdeklőt találni."


Irinyi József: Béla, tartalomjegyzékIrinyi József: Béla, második kötet, III. fejezet