éla - regény két kötetben írta Irinyi József (Második kötet. Pest, 1853.) III. Színpadi kaland éhány nap mulva Béla feljövetele után Csetneky is Pestre érkezett, és Pozsonyba menetele előtt, néhány vidám napot akart itt tölteni. Különösen midőn észrevette, hogy Bélában unatkozottsági hajlamok mutatkoznak, komolyan feltette magában, mindent megkisérteni annak meggyógyitására. "Tudod mit, mondá másnap Csetneky, reggeli pongyolában belépve Bélához, ki szomszédságában volt szállva az "Angol királynénál", - mulassunk magunkat; én ma estélyt fogok adni, melyre természetesen ezennel téged is meghivlak. Lesz czigány is; Sárkozy Imre, egyik tagja a zenetársaságnak, majd cancant fog tánczolni a társaság mulattatására; meglátod, mily felségesen járja!" "Nem bánom, mondá Béla, - haza fogok jöni vacsorára; bárha valami különös mulatságot nem igen reménylek az efféle champagne-i vesztegetésből." "De nem a közteremben fog ám lenni, hanem az én szobámban. Saját meghivott társaság lesz; és pedíg nem csupán férfiakból fog az állani." "Nem csupán féríakból! ?" mondá Béla csodá1kozva. "Nem bizony!" mondá Csetneky büszkén. "Hát miféle nő fog jelen lenni?" kérdezé Béla. "Soha se csinálj oly komoly képeket, mondá Csetneky, - azon föltétel alatt, hogy igen solid társaság fog együtt lenni, egy igen nagy reményü, jeles szinésznő, ki és pedig egyedül művészet iránti elragadtatásból, csak rövid idő előtt adta magát ezen pá|yára, tegnap este elfogadta meghivásomat. Jelenleg Komáromból jő, és csak átmenőben van Pesten. Gyönyörű története volt Komáromban ; egész regény az, mely őt bizonyosan nevezetessé teendi. Elbeszélem, ha akarod." "Nem bánom", mondá Béla egykedvüleg. "Volt Pesten, igy kezdé Csetneky, - bizonyos fiatal ügyvéd, kinek az ország valamelyik szegletéből ide származása után, a világ káprázattal töltötte el szemeit; . . . és meg is unván talán az alkusz és uzsorás üzleteket, mellyek mai nap ugyszólván kirekesztőleg nyujtanak az úgyvédek nagy részének foglalkozást, - elragadtatván a szinpadi dicsőségek által, - sőt hazafiúi érzelmének valami különös nyilvánulását is hivén ezen eszmében: elhatározta magát, hogy szinész lesz. Élősdi ügyvéd ur, . . . tulajdonképen csak segéd, bizonyos hires ügyvédnél, nagy véleménynyel volt szépségéről is. Téglaszinü puffadt képével, rövid nyakával, zömök termetével kurta kezeivel meg volt győződve, hogy hivatása van a világban valami kitünő szerencsét csinálni szépségével. És e czélra, miután a vácziutczai sétálásnak nem találta elegendő sikerét, legalkalmasabb térnek tekintette a szinpadot. "Darabig csak az által kin feltartva szándéka valósitásában, mert nem tudott megállapodni, ha valjon rögtön a pesti nemzeti szinház rendezőségénél jelentse-e magát, hogy Hamlettől Paprika Jancsiig bármely szerepben kész föllépni, vagy pedig előbb valamely vidéki szinész-társaságnál szerezzen magának egy kis gyakorlatot. "Hogy jó leszek, okoskodott magában, arról semmi kétség; de ezek a pesti szinészek azonnal irigyeim fognak lenni, ha itt lépek fel; sőt meglehet, hogy csupa irigységből meg is akadályoznak a felléphetésben. Mindenesetre azonban nem csekély utánjárásba és szorgalmazásba fogna az itt kerülni. Legjobb lesz tehát vidéken kezdeni. Mit is kérjem én ezen napszámos szinészeket, kikben hozzám képest, semmi valódi lélek-, semmi magasabb művészi képesség sincs, és kiket tegfölebb egy pár év alatt mind messze túl fogok haladni!? "És ezzel, folytatá Csetneky, emberünk elhatározta, hogy nem fogja magát Pesten jelenteni föllépés végett. Egy évig, vagy legfölebb másfél évig, mondá magában emberünk, vidéken fogok játszani; ez alatt eltelik nevem hirével az egész ország, és a pestiek szerencséjöknek fogják tartani, ha engem megnyerhetnek. "És a mint mondá, ugy cselekedett; Komáromba ment, hol mai vendégem, Adél, épen az első szerepeket játszotta. Bekopogott a társaság igazgatójának ajtaján, és egyenesen felajánlotta magát az első szerelmes szerepek vitelére szinésznek. "Előadá az igazgatónak mindazon czifra szavakat, melyeket e téren használni szoktak, hogy véleménye szerint a művészet hajnala elvégre szép hazánkban is felderült; immár méltányolják azt; az ország hivatalnokainak tekintik annak tagjait, - nem tudom kik. Előadá ennek örvendetes jelét, hogy már jól is fizetik; ő azonban részéről legalább az első hónapra semmi fizetést sem kiván. A müvészet oda jutott már hazánkban, hogy tisztességes házak fiai is reá adják magokat. O maga, ki pesti táblai ügyvéd, példa erre. Neki tulajdonképen későbben sem igen lesz azon egypár forintra szüksége, mit a szinpadon meg fog érdemelni; de mivel csakugyan megérdemli, mikép Széchenyi a munkáiért járó irói díjat, ő is természetesen el fogja a fizetést fogadni. "A kiszolgált huszár káplár igazgató, ki eddig maga vitte az első szerelmes szerepeket, de katona korában kapott sebe miatt egyik karját nem hajthatá kedve szerint, és ez által rendesen megszokta nevettetni legpatheticusabb jeleneteiben a közönséget, - nagyon örvendett, hogy segédre, és pedig épen ilyen segédre tehetett szert kővágó munkájában, ki nem a korhelység utolsó fokozatán szánta el magát a művészetre, hanem valóságos, vagyonos táblai ügyvédből, csupa müvészi lelkesedés folytán lesz szinészszé, és annálfogva még fizetésre is alig látszik vágyni, és Élősdi azonnal tagja lőn a nemes müvész társaságnak. "Jaj, de az ember soha sem tudja, mit hoz a következő percz. "Emberünk, ki oly büszkén lépett fel, kevés idő mulva egészen odavolt; mert halálosan szerelmes, boldogtalan szerelmes lett Adélbe, ki rá sem nézett a "komédia" mezején működő országos hivatalnokra. "Adél épen akkor tájban tért a társasággal, Balaton-Füredről téli szállásra. És, mondá Csetneky mosolyogva, - kétségtelenül egyedül az ottani sok játékt folytán, oly kegyetlenül kimerülve látszott lenni a nyári saison után, hogy emberünkre egyáltalában nem vetett oly kegyes pillantásokat, minőket az ujdonsült első szerelmes, urfi létére igénylett. "A mellőzés első pillanatra is nagyon sebzé ugyan emberünk szivét; későbben azonban miután mindenkép, de siker nélkül, igyekezett Adél kegyeibe jutni, fájdalmában egészen kétségbeesett. "A megsértett hiuság érzete, a mellőzés, ellenállás, hol csaknem kinálkozó szerelemre számolt, rendkivül fe1izgatá müveletlen lelkü emberünket. "Birnom kell őt!" kiáltott fel magánkivüli dühvel, de még mindig nagy mértékü kifejezésével a hiuságnak, mely pillanatokra nem hagyta kételkedni a győzelmen. "Azonban napok multak, és a győzelem reménye mindinkább kétes kezdett lenni. De a mint a remény mindig bizonytalanabb lett, azon arányban növekedett emberünk vágya és izgatottsága. "Mikép müveletlen, kislelkü, és az élvezet világában tapasztalatlan, ügyetlen embereknél szokás, első szerelmesünk szenvedélye lassanként tökéletesen eszeveszett állapotra ment át. "Tökéletes eszeveszett állapotban van a szerelmes, hova egyébiránt némelyik nemcsak későbben jut, hanem rögtön ott kezdi, midőn a szánakozás utján akar magának viszonszerelmet kivívni. Ha a férfi alárendelt, negatio szerepre adja magát, menthetlenül elveszett. Mi levén a teremtés urai, positio szerepre vagyunk hivatva; ellenkező szerepet vinnünk természetellenes, - egyébiránt ezért lehetünk, sőt kell is hogy legyünk udvariasak a gyöngédebb nem iránt. "A müvelt lelkü és ügyes ember, ha viszonszerelem nélkül szeret valakit, kétségtelenül hasonlóan ingerelve és növekedve érezheti ugyan indulatát; de vagy épen magába fojtja azt, vagy ha ezt nem képes is tenni, legalább soha sem igyekszik, szánakozás utján nyerni meg a viszonszerelmet. Soha sem fogja azt koldulni. Ki ezt teszi, kislelket árul el, mely minden más téren is, örökké csak az fogna lenni. "Az ilyenek megalázzák magokat az előtt, szerelmét nem tudták megnyerni; lealacsonyitják magokat a császásmászásig; . . . és nem értik a viselet értelmét, sőt még a világos szavakat sem; megvárják, hogy kidobassanak. Ez pedig nagy eszeveszettség, mert ekkép egyáltalában nem lehet szerelmet nyerni; a lealacsonyodott lélekhez nem vonzódik a szerelem. Ha korábban birta volna is az ilyen ember, elvesztené ezt." "Én is igy hiszem, mondá Béla, - de csak nemes lelkü hölgyeknél." "Hiszen, édes barátom, mondá Csetneky, - az olyan hölgynek már épen nagyon megszorultnak kell lenni, ki az ilyen kolduló diákban, csak kitartást lát, és az által elragadtatik! . . . De hogy történetem fonalát el ne ejtsem, folytatom. Ekkép kevés, idő mulva játékszerévé lőn Ádélnek a hajdani hős, ki annyit dicsekedett fővárosi győjzelmeivel, és ebből gyanithatjuk, mennyi igaz lehetett azon dicsekvésekben. "Adél kisaszony Lajoskát felfricskázhatta, szemeit gúnyosan rá mereszthette, nyelvét kinyujthatta, általában a szinfalak megett divatos prózai fogásokat mind alkalmazhatta reá, és a jámbor udvarló örvendve mosolygott a kitüntetett figyelem ezen jelein, és szerencséjének tartotta, hogy valamiben kedvére lehet szépének. "Gyakran azonban nem elégelte meg ezen örömet, hanem a szinpadi élethez mért költői hévvel lábaihoz vetette magát Adélnek, sirt, orditott, rimányliodott, hogy szeresse őt; . . . de, mind hasztalan. "Végre a legvégsőre szánta el magát. "Épen Lignerolles Luizt adták. Henry szerepét Lajos, Luizét Adél játszá. A darabban tetszése szerint meresztgette magát, és feszitette tagjait Lajos a szerepében előjövő hazudozások előadása mellett, és egyszerre csak halkan ezt sugta Adélnek: Ma, vagy soha többé! "Adél nevetett, és a következő perczben elfeledte Lajos szavait. "Játék végével alig telt el fél óra, az "arany sas" fogadóban szerényen kopogtattak Adél ajtaján. "Ki az?" kérdé Adél a zárt ajtó megett, egészen megfeledkezve imádója szavairól. "Én vagyok, sugá telhetőleg édes hangon, a kulcslyukra illesztve száját, Lajoska. Szeretnék kegyeddel egy kicsit beszélgetni. Eresszen be angyalom, Adélem, mert mindjárt meghalok itt." "Meghal maga a pokolban! . . . Menjen dolgára; mit akar itt ? Na lássa az ember, mi féle kivánságai vannak!" mondá Adél, szembetűnő haragos kifejezéssel; azonban még sokkal inkább unta a dolgot, mint haragudott érette. "Eresszen be, angyalom Adélem; eresszen be kérem igen szépen," szólott ismét Lajoska, ezuttal kétségbeesett kifejezéssel. "Az isten verje meg magát, lőn a felelet, szilárdabb hangon, - mit akar már itt; kell az ördögnek, menjen pokolba!" "Nem eresztesz be, tört ki ekkor a kétségbeesett szerelmes, - te czudar!" "Azt mondom menjen dolgára, mondá a nő, eléggé nyugodt hangon, - mert bizony mindjárt leöntöm ezzel . . . az üveg vizzel." "Lajoskának e fenyegetésre reménye kezdett ébredni. Eszeveszett állapotában legkevésbbé sem tartott a leöntetés kellemetlenségétől; nem gondolt annak gyalázatával. A folyósóra a szobának csak ajtaja volt, és következőleg, ha imádottja valamivel leakarja önteni, szükségkép fel kell az ajtót nyitnia, és ekkor reménye volt a kinyilandó ajtó isméti bezáratását megakadályozni. "Nem bánom én, mondá tehát, - akár mit csinál, én innen nem távozom." "Bánom is én, mondá Adél, - ha reggelig ott, strázsál is, csak ne lármázzon, hogy alhassam." "Darab ideig csend volt. "Ugyan hagyjon már békét; takarodjék onnan, mondá Adél, szünet után, - ne dörömbözzön ugy ajtómon, az egész szomszédság össze fog futni." "Adél mint szinésznő, ismerte a hangok változatait, és jónak látta ezen szavakat félig meddig kérőleg ejteni ki. "Lajoska, mint minden kislelkü ember, a legnagyotb örömmel kapott minden fű-szálhoz. Csak a kisujját ragadhassam meg, gondolják azok, az egész enyém fog lenni. A kérőleg kiejtett szavak egészen eláztatták Lajoskát elérzékenyülésében, és rögtön így szólalt meg: "Óh Adél! ön istennőm, ki sorsomon uralkodik! Csak egy pillantásra érdemesitsen! . . . Csak annyira nyissa ki az ajtót, hogy a fejem beférjen önt látni!." "Menjen, haszontalan! mondá Adél haragos hangon, - nem nyitom biz én, ha lelkét ki teszi is." "Nem nyitod!?," dörgött ismét hévvel Lajoska, és megbánva, hogy másik szavában istenité, kit előbb czudarnak nevezett, ujolag ezen stylhez akart visszatérni. De még is ugy gondolta, hogy miután mát azt megkisérté, és akkor sem használt, most ismét más módot kell elővennie. "Nem nyitja ki ön? ismétlé szünet után szelidebben, - csakugyan"? "Bizony nem én lelkem, mondá Adél egykedvüleg, - ha ott meggebbed sem." "Na tehát legyen, mondá Lajoska, nagy pathost kifejező hangon, - átkos hölgy, lelkem gyilkosa; ön legyen érte a más világon felelős! Én itt fogok meghalni!!" "És ezzel gyorsan szobájába futván, leemelt e szegről; egy rozsdás flintát, és ezzel ismét megjelent Adél ajtajánál. "Már itt vagyok, mondá, - puskát hoztam. Hallja?" "És ekkor a kulcslyukhoz közel tartván a fegyvert, felhuzta annak sárkányát. "Akármi legyek, mondá, - ha meg nem ölöm magamat - " "Lajoska kissé meg állott. Hatásra számitott; de semmi jelét sem vette annak észre. "Ha be nem ereszt, mondá szünet után Lajoska, - megölöm magamat." "Adélnek legtávolabbról sem jutott eszébe ezen sorstól félteni hősét; sőt Lajoskának minden igyekezete mellett sem hallván a sárkány perczegését, még puska jelenlétét sem hitte, és ennél fogva minden beszámitható bűnre ösztönzés és ingerlés nélkül, igy válaszolt: "Van is magának annyi bátorsága!" "Azt hiszi, hogy nincs? mondá Lajoska. - Tehát jól van; ám legyen; . . . te akarád ugy kegyetlen hölgy!" "Szünet. "De még egyszer, folytatá Lajoska, - angyalom, lelkem Adélem, nem könyörül rajtam, nem szán meg engem!?" "Menjen már pokolba, vad szamár!" kiáltott Adél őszintén, csömörletig megundorodva a porban csúszó hizelgésektől. "Tehát jó! mondá Lajoska ünnepélyes hangon. - Én nem vagyok oka. Im lásson tehát lábainál meghalni!" "És ekkor gondosan jól félre tartva a puska csövet, eldurrantotta azt a levegőben, és azon perczben földhoz vágta magát az ajtó előtt. "Adél a lövés zajára megrettent. Nem tudta mire vélni a dolgot; de midőn Lajoska szava helyett csak annak zuhanását hallotta, anynyira megzavarodott, hogy hamarjában az elfutásnál nem volt jobb gondolata. "Kinyitja tehát az ajtót, hogy segitséget hivni, vagy maga sem tudja igazán miért, elfusson, és Lajoskát küszöbe előtt elterülve, találja. "Csak most győződött meg igazán a helyzet borzasztóságáról. Rettenete rendkivül fel lőn fokozva; eszméletlenül sietett futni, és lépett keresztül a hullán, hogy minél elébb felkeressen valakit ezen elátkozott fogadóban, hol még lövésre sem jő elő senki, hát csöngetésre hogy jőne!? "Azon perczben azonban midőn rajta keresztül lépett, megragadta Lajoska Adélnek egyik lábát, és ha Adél a folyosó oszlopához nem vágja magát két tenyerével, azonnal elterül. "Erre Adél mint eleven, tűzröl pattant szinésznö, azonnal összeszedi magát, és egész erejével vissza rugva, ugy találta Lajoskát képen, hogy ennek mindjárt betört két foga. "Ennek következtében aztán Lajoska még azon éjjel megszökött Komáromból." Csetneky pillanatra megállott a történet elbeszélése után. "Hogy tetszik a történet?" mondá szünet, után Bélának. "A hősné ugyan talán nem igen valami különös példány, mondá Béla, - de a történet nem is érdektelen, nem is tanulságtalan." "Ugyan siettek Kapornakyék Pozsonyban mondá Csetneky egyszerre eltérve a beszélgetés fonalától, mint az megszokott történni, ha az embernek véletlenül hirtelen eszébe jut valami, - az egész család tele van a legszebb reményekkel. Az öreg saját előmeneteléről gondolkodik, az asszony pedig el van határozva valamely fényes partie-t szerezní leányának." Béla komoly figyelemmel tekintett Rudolfra. "Tehát estére, mondá Béla, - megfogjuk látni a komáromi hősnét, ki fügét mutat a világnak?" "És gondolom, megfogod irányában véleményedet változtatni, mintha nem volna valami különös példány. Meglehet, hogy nem nagy szinésznő - értem a szinpadon; de az bizonyos, hogy igen csinos, ügyes és nem érdektelen nő a la, camera," mondá Csetneky mosolyogva. A nevetés ragadós levén, Csetneky mosolygására Béla is elmosolyodott. Béla már látatlanban is érdekesnek tartotta Adélt. "Ha jól emlékszem a bécsi időkre, mondá Csetneky, - te nem igen vagy érzéketlen a szinpad istennői iránt!?" ",Édes Rudolf barátom, mondá Béla mosolyogva, - azok valóságos hatmis istennök." "Nagyon jó, mondá Csetneky mosolyogva, - ez a "hamis" szó nagyon sikerült!" "Szőke vagy barna!?" mondá Béla. "A legszebb sötétkék szem! mondá Rudolf hévvel. - Este, gyertyánál feketének látszik. Általában mondhatom - " "Termete!?" "Termete, mondá Csetneky, kozép és teljes. Oh azt hiszem, nagyon fog neked tetszeni." "Bár ugy lenne, gondolá magában Béla, legalább elfoglalna valami." "Tehát estére látlak?" mondá Csetneky. "Bizonyosan édes barátom," mondá Béla, és kezet nyujtott köszönetképen gróf Csetnekynek. "Parbleu! mondá Csetneky, - itt nem vagyunk többé a hottentottáknál, vagy Chinában, mint a Tisza mellett!" "És hát te csakugyan nem szereted ezen nemzeti folyónk vidékét, mely kirekesztőleg a miénk!?" mondá Béla. Csetneky hallgatott. "A chinaiakat pedig hadd el, mondá Béla szünet után és mosolyogva, nekem némi előszeretetem van irántok; azoknál, legalább még valami eredetit láthatna az ember." "Classisch! mondá Csetneky, - tehát téged a chinai eredetiségek érdekelnek!? Itt is láthatsz eleget. Egyébiránt, ezt az izlést nem irigylem." "A chinai eredetiséget a társadalmi megállapitott szokások körül itt nálunk, mondá Béla, - azt nem értettem. De hol az öszszefüggésben áll egy nagy egészszel, a társadalomban mindennel, az egész társadalommal: azt szeretném látni, Ez a mi örökös, egyenlő, mindennapi, változatlan simaságunk untatni kezd" "Majd látsz estére, mondá Csetneky, - gondolom némi változatosságot; és ha abban sem találsz érdeket, csak magad fogsz oka lenni." Még néhány perczig beszélgettek együtt Csetneky és Béla. "A la voir, mondá végre Csetneky, - tehát estére megfogod őt látni," és ezzel kezet szoritva egymással, Rudolf eltávozott. Irinyi József: Béla, tartalomjegyzék Irinyi József: Béla, második kötet, IV. fejezet