 éla - regény két kötetbenírta Irinyi József (Második kötet. Pest, 1853.) V. Egy nagy kaczér nő  e hősünk sem volt angyal avagy gyermek; ő is néha követő és nem mindig példány volt.
Az 1847-i év, . . . időszakának utolsó éve, . . . lefoly. Senki sem sajnálta, . . . a lefolyt éveket nem szokták az emberek sajnálni; az uj év iránti kiváncsiság elfojtja az ő irántí részvétet. Az uj év most is várakozást, reményt, kiváncsiságot ébresztett: Valljon mit fog az hozni!? Mint mindig, az emberek legnagyobb része jelenleg is különös jót, különös szerencsét, mindenestre pedig legalább valami igen érdekes ujat reménylett az uj évtől. Egyik feltette magában: Ez uj évben jobban gazdálkodom. A másik arra számolt: Ez uj évben megházasodom. A harmadik halkan reménylette: Ez uj évben örökséget csinálok. A negyedik nagy utazásra készült az év folytában. Kik pedig a közügyekkel foglalkoztak, épen a legtarkább szinvegyületü reményekkel kecsegtették magokat. És ezen reményekből, és ezen remények embereiből sokan nem élték tul ezen évet. Béla tétlenül, rideg egyhanguságban, csaknem az unatkozottság kellő közepébe jutva, töltötte be az l847-i évet. Virginia sokszor igen gyakran feltünt emlékezetében, de a nélkül hogy maga is világosan tudná, minő fokozata az érzelem, melylyel lelke mélyében iránta viseltetik. Körülményei mellett, melyek nem nyujtottak elegendő tért tett-erejének, főleg azon nyugtalanság és izgalom hajtotta őt a fővárosba is szórakozást keresni, mely Virginia iránti érzelmének gerjedezéséből, . . . de ez iránt önmaga előtt bizonytalanságban volt; . . . természetesen következett. Mert ha épen semmi érzelemmel sem lett volna iránta, igen hihetően elegendő tért talál tett-erejének élete eddigi nemében is, és Pesten sem csupán azon szenvedő szerepre törekvés foglalja el lelkét, hogy szórakozást szerezzen magának. De bárha, azon érzelem még benne ki nem feklődvén, nem birt is ő annak világos tudatával; sőt még mindig ugy vélte tudni, hogy semmi olyan nincsen is benne: a deleji hatás kölcsnösségénél fogva kezdet óta létezett az; hanem még oly alant fokán állott a fejlődésnek, melyet alig, de még is legalább valamennyire, és sokkal hamarabb érezünk, mi előtt tudatával is birnánk annak. Szórakozás - hajhászásában, többek között megismerkedett Béla báró Ligetynével. Ligetyné harminczadik évéhez közeledvén, legérdekesebb, legigézőbb, legveszedelmesebb volt. Hat vagy hét év előtt, ez volt az értesités, melyet Béla Ligetynéről legelőször hallott, - özvegyen maradt, és megfosztva férjétől, kit egyénisége hevében igazán és forrón szeretett, soká és őszintén gyászolta, és még tovább sajnálta őt. De a holtak nem jőnek vissza; sőt egy hires franczía mondat szerint épen "csak a holtak nem jőnek vissza," és a szép Vilma, ki lelkében és érzelmében is soká özvegy maradott, végre nem kerülhette ki a sors végzését, mely előtt minden pompás, nagyszerű és büszke szavak daczára, minden ember meghajol; - és annál fogva e részben nemcsak érdem, vagy hiba, de jóság vagy roszaság sincs, mert tulajdonképen tesz minden ember csak az őt előre ösztönzó benső okok szerint, mikép épen mulhatlanul, ellenállhatlanul tennie kell. Az akarat igen ritkán határoz. Ha a benső okot legyőzte az akarat, talán nem is mindig oly nagy az érdem, mint mondani szokták, mert bizonyosan a benső ok nem volt elég erős; ha nagyon erős, nem győzi azt le semmi akarat. A természeti hajlamok, ha kifejlettek, erősebbek minden akaratnál. Röviden Vilmáról sok szerelmet regélt a világ, melyek természetesen felényire sem voltak igazak; . . . a világ rendesen igaztalan hirekkel foglalkozik; megfogjuk látni, hogy még a báróné özvegysége sem ugy áll, mikép Bélának nem tudom ki mesélte. Vilma nem volt oly szabályos szépség, minőt kivált igen fiatal emberek magoknak eszmény-képül alkotnak. Szép fekete haja, szabályos deli termete, és különösen szemei, pillantása semmi kivánni valót sem hagytak ugyan hátra a képzeletnek; de szája nem igen volt szép, - és igy tovább sok szembetűnő hiányát lehetne elszámlálni, melyek sok ifjonczot vissza riasztottak volna talán; azonban ki szerelmét megnyerte, nem lankadó, hanem mindig növekvő fiatal hévvel, és a becset méltányolni tudó férfiui érzelemmel szerette őt oly forrón, oly elragadtatással, annyira megbűvölve, annyira megigézve, hogy a halál csekély ellensúlynak tetszett volna ennyi boldogságért annak pillanatában. Valami démoni, valami rendkivüli varázserő volt Vilmában, mely nagy ellentétben van a nyugalmazott tisztnétől róla hallott jellemzéssel, és mely, különösen bizonyos iskola tulélésével, sokkal igézőbb, sokkal elragadóbb, sokkal lebilincselőbb a férfiakra nézve, mint bárminő angyali szendeség. Vilmának igen gyakran voltak komoly pillanatai, midőn kedvetlenség árnyalja be a homlokot, keserű érzés tűnik ki a szemekből, unatkozottság borong a kedélyben; és ilyenkor rendesen visszavonult a társaságtól, . . . és a bölcs, elfogulatlan, igazságos világ megelégelte azt mondani: Ligety bárónénak ma ismét szaggatásai vannak fejében, migraine-ben szenved; de rendesen vidám, . . . nagyon vidám, . . . lazas hévvel vidám és beszédes volt társaságokban; keble habozott, orrczimpái mozogtak, szemei égtek, és mint tiz millió kigyó egy fészekben forogtak nyugtalanul. Társalgása élénk, pajkos, szikrázó és ellenkedő volt a férfiakkal, kiknek társaságát, . . . minden további gyanúsitás nélkül legyen mondva, inkább szerette a nőkénél. "Nem adnék egy férfit száz asszonyért mondá néha, gyönyörködve a tréfás nagyitásokban, - unom én a ruhákról, és nem tudom miféle szelid tárgyakról való beszélgetést; . . . a férfiakat legalább jól meg lehet kinozni!" tevé hozzá jó izüen nevetve. Mert e részben különösen nagy mester volt; nem mosoly, örök nevetés, valóságos kaczaj ült arczán; és a kaczagó nők mindig sokkal inkább férfi- mint nőtársalgással birnak, és gyakran nagyon tudják a férfiakat boszantani. Időszakonként sokat olvasott; de szerencsére elegendő szelesség, gondatlanság és könnyelmüség levén benne egyensúlyozás végett, nem lett unalmas, visszataszitó, rideg és szálkás társalgásu "tudós hölgy." A világ ugyan mindenesetre nem mondott igazat, hogy már annyit és annyit szeretett, és szeret mindig egyszerre; meglehetős biztossággal mondhatjuk, hogy egész életében nem szeretett többet-nyolcznál; de hiúság és kaczérság elegendő volt benn azt kivánni, hogy minden férfi, ki vele társalkodik, szerelemre lobbanjon egy kicsit, vagy ha lehet nagyon is iránta. Bélának ezen egyéniség nagyon feltünt; első alkalommal, midőn vele megismerkedett, nyiltan bevallotta magának: "Ez már érdekes nő!" - mindenek felett azonban ugy látszott öntudatlanul, és valami különös varázs-erővel vonzódott Vilmához. Vilma épen egy hosszabb szerelme végén állott, . . . ujabb csalódás keseritette; és ennél fogva gyakrabban foglalta el komolyság és kedvetlenség, mint rendesen. Vilma nagy egykedvüséget tüntetett fel Béla irányában, midőn vele először beszélt, és midőn ez annyira elragadtatott Vilma által. Talán először történt Vilmával, hogy épen legkevésbbé sem akart valamely férfinek tetszeni, mert csakugyan legkisebb ily szándokot sem árult el Béla irányában; és meglehet, épen az zavarta meg ennek fejét annyira. Valami különös vérhábort, zaklatő ingert érzett magában Béla ezen démon irányában; de minden alkalommal teljes észrevétlenségé tapasztalván érzelmének Vilma részéről midőn nála látogatást tőn, az okosság hallgatást parancsolt. Végre elkövetkezett az l848-ik évi farsang; mely Pesten, a mulatsági vágy és élni siető öröm rendkivüli felgerjedése mellett, mely szüntelen élv-mámort keresett, felettébb zajos és különösen nagyon vidám volt. Álarczos bál van. Az utolsó év ez, melyben Pest város pompás, márványzott termeiben bálok vannak. Béla egykedvüen járkál tizenegy óra tájban a teremben. A legérdekesebb személy, kit eddig a bálban talált, - egv férfi volt, Domonyi Marczel, kinek sajátságos, érdekes, elmés társadalmi nézeteit nagyon szerette hallgatni; és most is közepette a zajnak, zsibongásnak, harsogó zenének, szerelmi suttogások, és más ily igényű cseleknek, melyek zürzavarában egyszer egyik, aztán másit oldalról taszigálták őket minduntalan, és alig hallhatták egymás szavait, komolyan okoskodnak az ajtóvat szemben állva, ha valljon Francziaország félszázadon túl terjedő hányattatása után jelenleg boldogabb-e avagy boldogtalanabb? . . . Ha valljon korábbi állapota volt-e roszabb, vagy a mostani, mely bár egyenlőséget állit fel, a verseny elvéből folyó pénz-aristokratia fejlődésével ismét tul-jogos osztályt idéz elő? Ha valljon - és ekkor lassu, vontatott léptekkel két fekete, arany rojtos csuklyáju dominót lát Béla belépni, kiknek egyike, a magasabb, a közönségesnél valamivel figyelmesebb és hosszabb pillanatot vetett reá, és ezzel mindketten egyenesen a nagy terem alsó végén levő virágdiszitmények felé indultak, melyek még az utolsó Kör-bálból maradtak meg. A teljes kék szemek sürü lövellése elegendő volt Bélának, hogy Vilmára azonnal ráismerjen. Rögtön odahagyta tehát a társadalmi bölcsészetet, és sietve a két álarczos elé került. Hiresek az álarczosak szellem-szegény mondatai. Az egyik ezen felfedezést mondja: "Ismerlek!" A másik talán nem lát, mert ezt kérdi: "Te is itt vagy?" A harmadik igy világosit fel: "Valaki van itt, ki szerelmes beléd." "És ki az?" kérdi ekkor a jámbor hallgató. "Minek nevezzem meg, mondja a szellemdus álarczos, - jól tudod te ki az." Azonban nem is nagyon csoda, hogy ily álarczosak vannak, mert a férfiak meglehetős durva viseletökkel mindent elkövetnek, minél szükebb korlátok közé szoritani az álarczosak osztályát. És ha nyilt gorombaságokkal nem sértik is őket, azontul épen semmi figyelemmel sincsenek irántok; alig van felfogása a legtöbbnek, hogy az álarczos bálok szabadsága tulajdonképen az álarczosakat illeti; és ezek nem azért jőnek, hogy mindenki unalomig alkalmatlankodjék nekik, hanem hogy ők szólithassanak meg tetszésök szerint akárkit. Béla a tömegben eltévesztette a két dominót; egyszerre azonban legyező érinti meg háta megől bal karját, . . . visszanéz, és arany rojtos csuklyáju dominóira mosolyog. "Vezess minket az emelvényre, a virágok közé, mondá a kisebb álarczos, kit Béla nem is gondolt, ki lehet, - nem tudunk keresztül hatni a tömegen." Béla készségét nyilvánitá, és az álarczosak karjaiba öltvén két felől magokat, sok küzdés után feljutottak az emelvényre. Az emelvényen ]evő üres székeken mind a hárman leülvén, figyelmesen szemébe nézett Béla a magasabb álarczosnak, kit Vilmának, gondolt. Erre a magasabb kihivólag forditja Béla felé arczát, és ráfüggesztve nagy, teljes kék szemeit, azon pillanatban halk nevetést hangoztatott a selyem álarcz száj-függönye alól. Béla mosolyog. "Ismersz minket?" mondá a kisebb álarczos. "Téged még nem, mondá Béla, de társadat igen." A magasabb álarczos megrázta fejét. "De ismerlek, mondá Béla, nagyon bizonyosan ismerlek. Lelkem érzi; a mint beléptél, mindjárt érezte, hogy te vagy." Szünet lőn. A magasabb álarczos nem akarva szólani vállat vonitott a hizelgésre. Hanem egyszersmind folyvást kihivó fejtartással nézett Bélára tovább is. "Nem tud magyarul," mondá a kisebb álarczos alig tarthatva nevetését. Béla németül szólott a magasabb álarczoshoz. Ez folyvást vizsgálta őt, és várni látszott, mit fog Béla tenni; de még mindig szótlan maradt. "Németül sem tud," mondá a kisebb álarczos. Béla francziául szólitotta meg. "Francziául sem tud"; mondá jó kedvel a kisebbik. "Hát semmit sem tud már! mondá Béla tréfás komoly hangon, - Pedig nekem ugy tetszik, nagyon is sokat tud." "Kisértsd meg olaszul," mondá a kisebb álarcos. "Igen, olaszul, mondá Béla ezen nyelven, - az legalkalmasabb ily szelid kiadásu Borgia Lucretiához szólani." "Goromba! mondá a magasabb álarczos tiszta magyarsággal, és pillanatra félre forditván fejét, legyezőjével kezére ütött Bélának, és folytatá: - aztán mit tudod te; fiam vagy talán, vagy szerettelek valaha?" "Fájdalom nem, mondá Béla, - de én igen - " "De bolondok azok a férfiak, mondá nevetve a magasabb álarczos, - egyszer meg egy udvarlóm vad grácziának nevezett." A magasabb álarczos folyvást nevetett, a kisebbik hasonlóan, és végre Béla is. Ezután ismét elindultak a teremben sétálni. Béla folyvást karjain hordta az aranyrojtos, csuklyásokat, vagy legalább a kisebbiket, midőn a magasabb néha igy szólott: "Bocsáss csak egy kicsit, beszédem van ezzel." "De csak egy kicsit aztán" mondá Béla tréfás intéssel. "Igen, igen, mondá a magasabb álarczos, - de nem nagyon kicsit", és ezzel gyorsan megszólitotta a kitüzött egyént. A magasabb álarczos nem tüntetett ugyan ki nagy figyelmet Béla iránt most sem; de ugy tetszett neki, hogy ezuttal mégis inkább részesül figyelmében mint eddig tapasztalta. "Istenem, mondá pár órai sétálás után Béla, - ha csak felényire tüdnám is kimondani, menyire imádlak! . . . " "Én is érdekesnek tartalak", mondá a magasabb álarczos, figyelemmel nézve Béláral; de Béla a hangot nem találta eléggé érzékenynek a szavakhoz. "Már késő van", mondá a kisebb álarczos a magasabbhoz. "Igaz, mondá ez. - Béla! igazán ismer ön!?." "Vilma", - mondá Béla. "Jól van, mondá a magasabb álarczos. - Akar hozzám jőni vacsorára?" "Nagyon szivesen," mondá Béla örömmel. "Vigyázzon! mondá a báróné, - nem szükség, hogy az emberek hallják", és ezzel jóizüen nevetett. Ezután Béla és a két álarczis az ajtó felé mentek, és a báróné künn váró inasa parancsot kapott bizonyos hideg étkek vásárlására. Kevés idő mulva az inas vissza térvén jelenté, hogy már minden az alant váró kocsira van téve. "Ne jőjön ki velünk, mondá a báróné Bélának, - sokan megismertek engem; holnap tele lenne a város pletykával. Csak későbben jőjjön ki." * * "Nina! mondá a báróné szállására térve komornájának, - készitsen meleg vizet theához. Itt van, kész vacsorát hoztam; teritsen csak itt a salonban, a kandalló mellett. Aztán, nézze meg a pinczében, még kell ott champagne-inak lenni." És ezzel csillogó szemekkel, és az álarcztól rendkivül felhevült, verhenyeges képpel fordult, és mosolygott Bélára és álarczos társára, ki hajdani komornája és jelenleg valami kisebb hivatalnok neje volt Budán. "Magát nem küldöm már haza, Betti, mondá a báróné, - vacsoráljon velünk, minek menne haza." Ezután a báróné mosolyogva nyujtá Bélának kezét, ki hévvel, de mégis némileg savanyodott arczczal ragadta azt meg, és nyomta ajkaihoz. E közben Nina is készen volt az asztallal, és a társaság vacsorálni kezdett. Az ennivalóról és theáról nem érdemes sokat beszélni, elég az hozzá, hogy a champagne-is poharak egymás után ürültek. "Jaj istenem, mondá a báróné nevetve és szédelgő fejjel,- már egészen spitzes vagyok!" "Dehogy az a báróné, mondá Béla, - csak teszi magát. Hogy mulatott a bálban? Jól? Tehát a bál emlékére üritse ki velem ezt a fél pohárkát." "Fél pohár hát, mondá a báróné, - hiszen alig hiányzik belőle valami." "Nem tesz semmit, mondá Béla, - annál jobb." "Le akar itatni, mondá a báróné, - rosz ember!" "Dehogy akarom, mondá Béla nevetve, - hiszen ez a kis bor bizony meg nem árthat." "Na, de igyék Betti is, mondá a báróné, - magam nem iszom." "Igyék velünk, kérem", mondá Béla Bettinek. "Szivesen, mondá Betti, - de mit mond ön rólunk, tevé hozzá szemérmeteskedve,. . . hogy igy borozunk?" "Mit mondanék!? viszonzá Béla, - semmit . . . Rendkivüli farsangi mulatság az egész." "Az isten éltesse, mondá Bélához intézve szavait a báróné, és poharát felemelvén, - vagy igaz, ezt a báli mulatság emlékére iszszuk." És ezzel mind a hárman felhajtották poharaikat. "Majd most fog jönni a báróne inditványa, mondá Béla, - az én egészségemért inni." "Még az enyimért sem ittunk", mondá Betti." "Igazság, mondá Béla, - értem majd csak azután igyunk." "Rosz emberek, mondá a báróné, apróra összevonván csillogó szemeit mosolygásában, - hát maga is összeesküszik Betti ezen gonosz emberrel?" Betti és Béla hangosan kaczagtak. Az asztal már a legkellemesebb rendetlenségben volt; kenyér, sült, galantine, sódor, sajt és vajdarabok, félbehagyott theás csészék hevertek felforditott sótartókkal, késekkel, villákkat és tányérokkal vegyesen, rendetlenül, szerteszét. Csupán egy szép üveg tányéron a czukor-süteményeknek nem lett semmi bántalma. Ezzel ellentétben azonban annál többet vándorolt a rhumos üveg. Magas jó kedvével járó vigyázatlanságában egypár champagne-i poharat feldöntvén a társaság, a tartalom szerte folyt, és volt hangos kaczaj az irány találgatásában. Az igazat röviden megvallva, a szólásszabadság mindinkább meglehetős széles körben terjedt ki a champagne-i fogyásával. A nevetésnek és kaczajnak nem volt vége hoszsza. "De Alapi minket kinevet, mondá a báróné egyszerre komolyan, - részeg asszonyokat csak a legalsóbb osztályban lehet látni." "Dehogy nevetem, mondá Béla mosolyogva, - szerencsémnek tartom, hogy részt vehetek a társaságban. Aztán egy kis jó kedv még nem részegség!" "Egyébiránt, mondá a báróné, - gondolom, az mindegy is", és nagy zajjal kaczagott. "Felséges társaság! mondá Béla bor és szenvedélytől hevülten, oly ragyogó kedvvel, hogy némely tiszaparti bajtársa nem ismert volna reá, - az ember csak Olaszországban, vagy Párisban vélne ilyet találhatni." A báróné Bettire nézett, és nevetett. "Csak nem fogok, mondá a báróné, - champagne-it tartani a magam parádéjára; . . . legjobb azt társaságban elfogyasztani." Béla ismételve és hévvel csókolgatta a báróné kezeit. És miért ne mondanók ki? A két nő valóban sokat talált inni. Ezt sokan nagyon illetlennek, lehetlennek tartják talán; . . . de nem tehetünk róla, néha mégis megtörténik. Roppant kaczaj közben mozogtak a nők erre arra, és dőltek egymás nyakába, vagy valamelyik karszékbe, pamlagra, és néha Bélához is . . . Béla álnok mosolylyal gyönyörködott a jeleneten, és egy vagy más szin alatt időnként folyvást kieszközölte, hogy még vagy fél pohár bort igyanak. "Ön haszontalan ember, mondá a báróné igen mulatságos arcz-kifejezéssel, - minket itat, hogy kinevessen, és maga nem iszik." "Dehogy nem iszom, mondá Béla, - de bizony iszom; mindig iszom mindkettőjökkel; de hiszen még keveset ittunk, nem látszhatik meg rajtam." "Mondja, igy szólott a báróné, alig tarthatva magát egy kényelmes karszékben, hogy le ne forduljon, - ugy-e nem vagyok . . . ittas? Inkább meghalnék!" tevé hozzá nagyon komolyan; de rögtön ismét erőt vett rajta a mámor, és rendkivül tartós kaczajban törvén ki, látszott, hogy még valamit akarna mondani; de semmit sem volt képes kaczagása miatt kieteni. "Dehogy ittas, mondá Béla vidáman, - dehogy ittas. Ki is gondolhatná azt!? Csak jó kedve van", és ezzel ismét hévvel csókolgatta a báróné kezeit. "Édes Bélám, mondá a báróné Béla arczát simogatva, - jó ember ez a Béla, ugy-e Betti?" Betti semmit sem szólott; de Béla különös biztatást érzett e szavakra, és különös biztatást érzett e szavakra, és különös bátorságot érzett magában keletkezni. "Édes kis báróném, mondá hévvel, - imádom önt; majd meghalok érte," és ezzel, minden további kérdezősködés nélkül, csókot nyomott a báróné homlokára. "Azt nem engedtem meg," mondá a báróné fölemelt szigoru hangon; de Bélának ugy tetszett, hogy a hangban még sem volt épen annyi harag, mennyit méltán várhatott volna. Ekkor Béla örömében és elragadtatásában nem csókolta ugyan meg; de megölelte Bettit is. "Ugy ugy, mondá a báróné, - gyalázatos ember, sorban ölelget mindenkit." "Csak örömem önkénytelen kifejezése volt az, mondá Béla, - becsületemre mondom, az egész világon csak önt imádom angyali kis báróném!" "Kell is nekem, mondá a báróné megvető kifejezést öltve mosolygó ajkaira, - nem hiszek én a férfiaknak." "Hát olyan sokan megcsalták már?" mondá Béla tréfás mosolylyal. "Goromba!" mondá a báróné. "De nekem, mondá Béla, hihet báróné, ön az én napom. Most is egészen olyan emberré alakultam társaságában, hogy többé magam sem ismerek magamra." A báróné ismét mértéktelenül felkaczagott. "A champagnei teszi azt, mondá, - nem én." "Nem édes báróné, mondá Béla, - imádom önt. Imádom szenvedélylyel, eszeveszetten! . . . Szerelmes a világon minden élő lény, mert ez a természet ős elve; erre teremtett az isten minden lényt; e nélkül semmivé lenne a világ; és az ön szerelmét, báróné, nem adnám a világért." "Beszéljen, beszéljen, mondá a báróné, - a férfi legszebb, mikor csalni akar . . . Szeme tűz, nyelve viz," és ismét nagyon is hosszasan kaczagott. Béla elkomolyodott. "Hát azt hiszi, mondá, - hogy én megakarom csalni!? Érzéketlen, hal-vérű lény! De az nem is lehet, hogy bennem kétségeskedjék. Az igazságnak van valami különös kinyomata, valami sajátsága a hangban, melyet nem lehet fel nem ismerni. Önnek bizonyosan van annyi belátása és ember-ismerete, hogy meglehessen győződve szavaim őszinteségéről . . . Azt hiszi, én lepke vagyok? Az magamért semn szeretek lenni, mert abban nincs boldogság és valódi gyönyör. Egyedül hűségben lehet azt feltalálni . . ." "Menjen, menjen, mondá a báróné, - mert majd nagyon is sokra megy okoskodásában, és ezzel ismét hangosan kezdett kaczagni . . . Na, édes Béla, mondá szünet után, - most már haza megy ugy-e? Istenem, mondá az órára tekintve, - már négy óra!" Bélának az "ugy-e?" marasztáskép hangzott, és egyáltalában nem készült elmenni. A bárónét azonban fejfájás kezdte bántani, és némely másod-perczben valóban komolyan unta már a társaságot. "Menjen, menjen, mondá a báróné, - már késő van. Jöjjön el inkább máskor; holnap után." "De bolond volnék, mondá Béla, - elmenni azért, hogy máskor eljöjjek, . . . mikor itt vagyok!" A báróné zajosan kaczagott. Pár perczig mind a hárman jó izűen kaczagtak. "De hiában, mondá a báróné ismét jelenkező fejfájása folytán határozottan, - el kell mennie Alapi, már aludni akarnék." "Elmenni!?" kiáltott fel Béla valóságos iszonyodással. A két nő ismét kitörő kaczagással felelt. "Igen, igen! mondá a báróné, - udvariatlan ember, hogy azt még mondatja, és ismételteti is magának!" "Különös! mondá Béla némi zavarodással; szünet után azonban, kérdő pillanatokat vetve a két nőre, határozott mozdulattal karszékbe vetette magát, és nyugodtan, hideg vérrel igy szólott: - én bizony nem megyek!" A két nő majd görcsöket kapott a mértéktelen nevetéstől. "Dehogy nem megy, mondá a báróné nagy nehezen lecsillapodva végre, - ha szépen, megkérem, tudom én, hogy elmegy." "Báróné, mondá Béla ridegen, - ön valóban démon! A legkaczérabb teremtés, kit valaha ismertem! Valóságos teljes nagy kaczér, ki gyötri, kinozza, megöli az embert! Vérszopó! Vampyr!" "Jaj istenem! mondá a báróné tréfás komolysággal, - hát még mi?" és ezzel ismét hangos kaczajban tört ki. "Tánczoljunk kissé!" mondá szünet után a báróné. Béla örömmel hallotta az inditványt, mint világos jelét a marasztásnak, és tündér-szép reményeket kötött ahhoz. Béia felpattant, és a báróné is felkelt ülő helyéről; de az utóbbi alig tudott megállani, ugy tántorgott a champagne-itól. "Istenem, mondá a báróné, - milyen spitzes vagyok." "Elragadó báróné, mondá Béla hévvel, - soha sem láttam önt ily gyönyörűnek!" És ezzel csárdást kezdtek járni. "Menjen, haszontalan ember, mondá a báróné, - hogy szorongatja az embert! . . . Na de most már komolyan mondom, tevé hozzá szünet után, - hogy távozzék. Az istenért, ez már botrány!" "Elmenni!? mondá Béla, - hogy kinevessen a báróné, és azt mondja rólam: bolond volt!" A két nő zajosabban és hosszasabban kaczagott mint valaha. "Látja Béla, mondá a báróné sok idő mulva magához térve, - hogy megakart ön engem csalni; nem szeretetből kiván maradni, hanem csak, mert fél a kinevettetéstől." "Becsületemre mondom, viszonzá Béla, - égek" "Menjen el kérem, mondá a báróné unatkozott hangon, - a fejem is fáj, roszul vagyok, talán roszabbul is leszek; a világért sem akarnám, hogy ön ugy lásson . . . Na menjen el most, tevé hozzá szünet után, - inkább megcsókolom." Béla nem látszott készülni. "Ni az utálatos, mondá a báróné, - hogy megveti csókomat!" "Én, megvetni? mondá Béla tűzbe mennék érte!" És ezzel a bárónéhoz közeledve, hozzáhajolt őt megcsókolni. "De, mondá a báróné, magát visszavonva, - azon, föltétel alatt, hogy aztán el fog menni?" "Elmenjek, ha megcsókol!?" mondá Béla csodálkozó hangon. A két nő ismét hangosan kaczagott. "Hát jól van, mondá a báróné egyszerre komoly hangot véve fel, - el fog menni csók nélkül; de aztán többet ne is jöjjön ide. Nem is akarom ismerni!" "Az, nem függ az ember akaratától", mondá Béla egykedvüen. "De nem akarom hát nálam látni többet", mondá a bároné. "Fogadja el, mondá Betti Bélának, - a mit ma ajánlanak." "Egy csók! mondá Béla, - hiszen az mennynyország! - De azon feltétel alatt, hogy elmenjek." "Különben soha sem fog kapni," mondá a báróné. "Fogadja el, mondom," ismétlé Betti. "Már most, mondá Béla, - legyen aztán okos valaki helyzetemben!" A két nő mosolygott. "Menjen már kérem, mondá a bároné halk hangon, - menjen el most, ha szépen kérem!" Bélára ezen halk hangok, melyek valami titkolózásra mutattak Betti irányában, elhatároző befolyással voltak. "Holnap eljöhetek?" kérdezé, "Holnap nem, mondá a báróné, - de holnap után theára." "Érzéketlen teremtés! mondá Béla. - Miért nem holnap." "Türelmetlen!" mondá a báróné mosolyogva. "Hát a csókot!?" mondá Béla. És a báróné fölemelte fejét, félre rázta fürteit, és rendkivül igéző pillantással nyult megadni igéretét. Béla ingerült szenvedélylyel szoritá őt magához, és hosszú csókban forrott vele össze. "Goromba! mondá a báróné elszabaditva ajkait, - az nem szabad; azt nem engedtem meg!" "Hogy tetszik ?" mondá a báróné Bettihez, midőn végre Bélát eltávolitották. "Szép ember, mondá Betti, - jól teszi a báróné, hogy szereti." "Szeretem!? mondá a báróné, - nem én bizony. Tetszik, hogy olyan szenvedélyes, dühös; de nem érzek iránta semmit. Nem szeretem, és nem is hiszem, hogy valaha szeressem."
|
