éla - regény két kötetben írta Irinyi József (Második kötet. Pest, 1853.) VII. Egy hosszu nap éső délután volt, midőn az Angol királyné fogadó ebédlő terméből, mely akkor a Dunára volt, a társaság eltávozott; először kinyitották az erkély-ajtót, és szét néztek a dunaparton; de ott semmi látnivaló sem volt; néhány ember lézengett ugyan a kellemetlen időben, hanem sétálókat nem lehetett látni, és azután mindenki másfelé, szétmentek. Szét oszolván a társaság, Béla egyenesen a Körbe ment, hova ekkor nap épen orzággyülési tudósitások érkeztek, és ezeket nagy figyelemmel hallgatta mindenki, mivel a különös érdeknél fogva mindig fenszóval olvasta fel valaki. A Kör tagjai mindnyájan nagy zúgolódással jutottak tudomására, Béla pedig még különösebb nagy felindulással értesült ezen tudósitásokból, hogy Kapornaky, a főispáni helyettesi kérdésben, a gömöri inditványra szavazó követtársa ellen nyilatkozott, és igy a megye szavazatát meg semmisitette. Jámbor óhajtások emelkedtek, hogy bár visszahivná megyéje Kapornakyt, vagy legalább az országos ülésig rá lehetne őt valami egyességre birni, hogy a kerületi ülésben ejtett nyilatkozatától elálljon; mindezen jámbor óhajtások teljesedéséhez azonban legkisebb, méltó remény sem volt. Kapornakynak csak az első nyilt lépés volt nehéz. Az országgyülés kezdete óta mindig az ellenfél embereivel tartott; azoknak tanácskozmányaiban is részt vett néha, azonban az ellenzékiekből sem vonta ki magát egészen. Mind e mellett ezekben kezdet óta senki sem tartotta biztos embernek; némelyek határozottan az ellenfél emberének nevezték, és a többiek is meg voltak győződve, hogy nemsokára át fog ugrani. Az akkori közélet korlátolt közlönyei mellett a vidéken még semmit sem gyanitottak; de Pozsonyban már az ellenzék tagjai nem számitották magok közé Kapornakyt. Midőn a főispáni helyettesi kérdésben nyiltan az ellenzék ellen lépett fel Kapornaky, Pesten és a vidéken meg volt lepve a nagy figyelmü közönség; itt még némelyek reménylették, hogy ez csak botlás, melyet helyre lehet hozni, meg lehet változtatni; Pozsonyban azonban mindenki tudta, hogy ez az érett gyümölcs lehullása; terveihez képest kicsinált, nem tévesztett, nem elhirtelenkedett, hanem jól megfontolt lépése volt Kapornaliynak, ki "innen tul," bizonyos első rangu nevezetes ember szójárása szerint, ki már nincsen az élők sorában, "már végkép az ellenfél embere." Ezen lépésénél nem is állapodott meg Kapornaky, hanem következetesen, és való dühvel rohant mindinkább tovább. Minél jobban zajgott a hallgatóság beszédei alatt; minél indulatosabban és keserübben keltek ki ellene társai; minél jobban üldözték balról: annál megelégedettebb, nyugodtabb, biztosabb volt azon hitében, hogy ez csak mindinkább használhat jövőjének. Rövid időn Kapornaky a leggyülöltebb ember volt Pozsonyban. Gyülölt még különösebben módjáért is, mert a politikai téren tul oly kihivó és megvető is volt viselete, hogy valóságos egyetemes divat lett az iránta kitüntetett idegenség. Az egyik fél már nem nézett rá; kerülte, megvetette, számüzte őt; a másik pedig még nem fogadta el . . . Ezen időben már bizonyos határozott idegenség kezdett mutatkozni az ily szökevények iránt azon táborban is, hova áttértek. "Már hiában, mondák igen sokan a jobb oldalon, - az ilyen tettek használnak ugyan nekünk közvetlenül, és senki sem is kivánhatja, hogy visszautasitsunk valamely szavazatot, mely mellettünk akar nyilatkozni; de mi aztán az oly emberreli szorosabb szövetkezést illeti, az más dolog." Pozsonyból, Pestről mindent elkövettek, de még sem volt legkisebb remény sem, hogy Kapornakyt vissza lehessen hivatni megyéje által; és mivel ezt Kapornaky szintoly jól tudta, mint ellenségei tapasztalták, nagy bátran haladott elő uj pályáján. Virginia ugyan a legkevésbbé politizáló hölgyek közé tartozott a pozsonyi világban; sőt határozottan legelső, legkitünőbb volt e téren, mert azon levegőben már nem lehetett volna kevesebbet foglalkozni ezen tárgygyat mint ő tevé; de érzékenysége még is elég élénk volt megütközni a helyzeten, melybe az a világ előtt atyját hozta. A hű házi barát, a figyelmes főispán folyvást mindig lebeszélte Virginiát és anyját, különféle ürügyek alatt az utóbbi időben, hogy a gyülésbe ne menjenek; és ekkép nem levén tanui azon iszonyu helyzetnek, melyben a hallgatóság és társai között volt Kapornaky, mi ugyan eléggé tudomásukra jutott más utakon, de még is soha sem oly élénk szinben, minő a valóság volt, - nem is érezték annak kellemetlen súlyát egészen. Más részről azonban a főispán, csupa nemeslelküségből, még figyelmesebb lőn irántok, hogy a helyzet kellemetlenségének érzetét minél inkább elháritsa és eloszlassa tőlök. Mind a mellett azonban az nem sikerülhetett teljesen. A gyöngéd női léleknek nem volt a karzati tapasztalásra szüksége; András urnak tulajdon kedélye, saját szavai, némely ritka látogatónak elejtett nyilatkozatai, az utczai hang, bőven elegendők voltak Virginiával és anyjával éreztetni a helyzetet, melyben voltak. Sem egymás között, sem András urral, sem a főispánnal, sem semminemü más látogatóval nem tették a hölgyek rendes beszélgetés tárgyává András ur lépését, vagy annak folytán alakult helyzetöket; de még is kellemetlenül és súlyosan nehezedett az rájok, mert lehetlen volt nem érezniök; mivel azonban nem segithettek, némán és elszántan, András ur irányában teljes gyöngédséggel türték azt. De valami olyan érzés fogta el őket, mintha kegyetlenül meg lettek volna verve; valami tompa fájdalom emésztette szivöket. Ki nekik nevet adott, ki vezetőjök, támaszuk volt az életben; ki életök szerencséjének, becstiletének ivezet-tartó oszlopa, első természetes gondnoka, őre volt: a férj és apa taszitotta, rántotta őket örvénybe. Ez oly roppant fájdalom, oly iszonyu helyzet, hogy ez ellen a gyöngéd kebelnek nincsenek panasz-hangjai, ez leveri azt. Minden érzéketlensége, neveletlensége és durvasága mellett, András ur néha mélyen meg volt hatva helyzete által. Komolyan alkalmatlannak, szégyenletesnek tartotta neje és leánya körében megjelenni, azoknak jól, egyenesen szemébe nézni; a főispáni helyettesi kérdésben tett nyilatkozata után két hét alatt több ajándokkal kedveskedett nejének és leányának, mint egész korábbi életében mindöszsze. Néha még köny is szökött ki szemeiből, midőn szobájában csendesen,lelkiistmeretesen nejére és leányára, és azokkali viszonyára gondolt; de ezen gondolatait megakadályozta tökéletességre jutni. Nyugtalanság, izgatottság hevítette, mely nem hagyta idejében elaludni. Kemény léptekkel járt fel s alá szobájában, hogy magának szórakozást szerezzen, és épen ez által hozta vérét még sebesebb mozgásba, és csillapitás helyett növelte hevültségét. Néha félrerugott valamely széket, mely utjába akadt, és az asztalra vagy a földhöz vágott valamely tárgyat, melyet kezébe fogott, hogy zengett bele az egész ház. Időnként indulatosan vakarta fejét, és legrendesebb kedélyében hátra tett kezekkel, lesütött szemekkel járkált kongó léptekkel; némely pillanatban azon gondolatra jött, hogy nem áll arányban a reménylett jutalommal a mit feláldozott; és ekkor közel volt a kétségbeeséshez, hogy minő társadalmi helyzetbe sülyesztette önmagát, és rántotta alá magával nejét és leányát is. De neje és leánya soha sem tettek az iránt legkisebb emlitést sem. Látták, mert nem lehetett nem látniok, és érezték is még sokkal inkább, hogy András ur, a férj és apa, szenved; világosan, keservesen szenved; lelki gyötrelmek nehezedtek reá, . . . és ez teljesen elegendő volt, hogy saját alátaszittatásuk mellőzésével, csak a férj és apa sülyedését tartsák szemeik előtt; annak sorsa foglalja el érzékeny és gyöngéd lelköket egészen, és annál rémitőbben, mivel világosan nem tudtak semmi menekülést, semmi gyógyszert sem találni. Megkettöztették gyöngéd figyelmöket iránta, ez volt minden, a mit tehettek, és mit a főispán is tett a család irányában; és ezen összetalálkozás nem volt kedvezőtlen hatásu a főispánra nézve Virginia előtt. Ha eddig is hálás szivvel tekintett reá, mint igen figyelmes és lovagias készségű barátjára, most épen nagyon meg volt hatva barátsága által elhagyatottságukban, és gyöngéd gondja által, atyjának, kit betegnek tekintett, ápolásában. A gyöngéd figyelem mindig hatalmas eszköz mind barátságban, mind szerelemben valakinek vonzalmát megnyerni. Igen sok függ a jó bánásmódtól. Vad állatokat is meglehet azzal szeliditeni. És a rosz bánás mód, ingerkedés áltat még a kutyát, a hűség ezen legkitűnőbb példányát is annyira lehet vinni, hogy megharapja kedves gazdáját, A gyermek is meghidegül szülei iránt, ha soha sem részesül azoknak kedvezésében. De különösen a gyöngéd figyelem, mely jó és bal szerencsében mindig kitartó és ugyanaz marad, sőt a természet rende szerint, - mely nem engedi meg, hogy változott körülmények között egyenlő maradhasson a barátság, hanem vagy megtöri, vagy még inkább magasabb fokra emeli azt, - a szerencsétlenségben csak méginkább nővekedik: épen annyira hatalmas, hogy nincs még durva sziv sem, mely az iránt érzéketlen maradhatna. Főispánunk azonban igen okos ember levén, átlátta, hogy mind e mellett nagy elhirtelenkedés volna töle legkisebb szót tenni szerelemről. És mivel nem is felettébb merte magát, minden kitartó és kiméletes barátsága mellett is kecsegtetni sikerrel; - hiányozván benne a hit, mely alapja lehetett volna valamely túlbuzgóságnak, időelőtti nyilatkozatnak vagy kérdésnek: hiányozni kellett a bátorságnak és elhatározottságnak is, mely őt nyilt fellépésre vezethette volna. * *                * A Körből szinházba ment Béla rövid időre betekinteni; innen pedig a casinóba. Az egész város, azaz a politikai körök mind tele voltak már a pozsonyi nagy hirekkel, a főispáni helyettesi kérdéssel, mely azon időben a legnagyobb politikai kérdés volt, és oly élénk figyelemben részesült az olvasó közönség előtt, hogy mindenki leginkább ezzel foglalkozva, a megérkezett lapokban legelőször is ezt keresték. De a politikai köröknél, melyekben nagy élénkség és izgatottság volt, izgatottabb volt Béla kedélye, hogy nem mehetett Ligetynéhez. Boszankodott, hogy holnapra van theára híva, és annál fogva lehetlen ma oda mennie. És a kellemetlen idő miatt délután sem találkozhatott séta közben a bárónéval, ki ma szinházban sem volt. Kezdetben Béla alig vett részt a pozsonyi hirek feletti vitatkozásban, mert a casinó nem levén tisztán egy politikai véleményüek társulata, mikép az ellenzéki kör és gyülde, vegyes társaság volt itt, és a különböző vélemények között néha vita keletkezett. Későbben azonban vitába elegyedvén Béla, minden jelenlevők bizonysága szerint, soha sem beszélt szebben, nyomatékosabban és nagyobb lelkesedéssel. Lelki ereje világosan felfokozott állapotban volt. Mi volt az oka, azt nem tudta, és nem is kereste senki; de mindenki látta, hogy ugy van. Ekkép nagy nehezen elmult a nap, melyen egyáltalában nem lehetett Bélának Vilmát meglátnia. Éjfél tájban feküdni készült Béla, és szembetűnőleg sietni látszott a lefekvéssel, mintha ekkép hamarabb viradna a holnapi napra, midőn Vilmát megláthatja. De hiában sietett lefeküdni; sokáig nem jött álom szemeire. Hevülése, mely nem hagyta aludni, izzadásba ment át; de ekkor aztán legalább elalhatott. "Igaza van Csetnekynek, mondá Béla magában, és ugy látszott reám czélzott szavaival: A nőnek, és különösen a kaczérnak soha sem kell mondani: szeretlek, mielőtt ezen érzelmet tökéletesen kifejlődve, és megerősödve nem látjuk benne, - de már késő . . . "ez volt elalvása előtt utolsó gondolata. Más nap reggel, az óhajtott napon, midőn Ligetynéhez mehetett, vidáman pattant fel ágyából, és azonnal az ablakhoz sietett, megnézni milyen idő van, minő képet mutat a természet az ő öröméhez. Tiszta, enyhe, de szeles idő volt, mely az utczákat felszáritotta, és az emberek megelégedve, jó kedvvel látszottak az utczákon járkálni. Legalábn, igy tetszett ez Bélának, ki az egész előtte elterülő látványt valami különös vidor, kedves képnek tekintette. A Dunaparton álló és talicskáikon heverő hordárok álarczosbáli alakoknak tüntek fel előtte, kik csak mulatságból, tréfából viszik azon szerepet; a nap fényében tündöklő és a szél által rezgetett ablakok tündér fénybe öltözve látszottak egymásnak örömeiket susogni; a szőke folyam hullámai egymással játszadozva tüntek fel járni a Dunát; Buda, a nádori lak, lábujjhegyre állva látszott derült képpel gyönyörködni a köz örömben. Mit csináljon délig, sőt egész estig!? Hogy ölje meg a napot? Ez volt Béla előtt a nagy kérdés. Olvasson? Az lehetlen volt; nyiltan meg vallotta magának, hogy ahhoz nem bir elegendő nyugodtsággal. Mit is olvashatott volna, mely elegendő érdekes legyen, hogy elvonja figyelmét a valósággal reá váró jelenettől? A nagyobb érdek elnyomja a kisebbet; de a mai napnál semmi sem látszott előtte érdekesebbnek, Az olvasás gyógyszerkeresés a fenyegető unalom ellen, vagy az emelkedett lélek vágya valami magasabb, nemesebb, jelesebb, érdekesebb iránt, mint a mi az életben körülveszi. De az unalomtól egész életében soha sem volt Béla távolabb, mint jelenleg; . . . sőt inkább égett nagy izgatottságában és zaklatott felhevülésében. Vágya sem volt más, mint épen azon remény, mely kecsegtette; és nem érezte szükségét valami érdekesebbet keresni, mint a mire épen az életben számolt. Mit olvashatott volna tehát? Kétségtelenül semmit. És akármit olvasott volna is, nem fogta volna azt megérteni, mert figyelme,lelke nem lett volna ott. Az öreg János nem győzött eleget várni, mert Béla minduntalan megállapodva öltözködésében, sokáig állott valamelyik ablaknál, és szórakozással tekintett ki, vagy pedig járkált fel s alá a szobában; . . . az öreg János előadta, rakosgatta a ruha-darabokat, azután megállott és várt; majd megunva a várakozást, és gondolván, hogy rendkivül hanyagul öltözködő ura hamarabb kivánandja talán szolgálatát igénybe venni, ha őt nem látja a szobában, és ekkép hamarabb fel fog öltözni, kiment és ott várt. De várhatott ő, Bélának nem jutott eszébe csengetni, és végre kénytelen volt János magától bejönni, és valamit morgott fogai kőzött, hogy milyen lassan megy az öltözködés. Béla mosolygott régi hű szolgájának figyelmeztetésén, és gyorsan felvette a következő darab ruhát; de aztán ismét folyt az időtöltés, az időnkent való ablak előtti megállapodás, és a szobában való fel s alá járkálás. Végre tizenegy óra tájban készen volt öltözködésével, és ekkor keztyüt és kalapot véve, elment egy vivó mesterhez, hova minden héten rendesen el szokott egyszer kétszer járni, hogy időtöltés és gyakorlat végett darab ideig vagdalkozzék. A vivó mester ugy találta, hogy Béla soha sem mért még keményebb vágásokat, soha sem volt oly indulatos, soha sem járt vak légy módjára annyira szeme körül, mint épen ma. Szerencsére, mi néha elmaradt, a vivó mester ma feltette a vivó álarczot; mert ha ez nincs, egyszer oly vágást kapott a szokott egykedvüséggel vagdalkozó vivó mester, a jelenleg különös tüzü Bélától, hogy talán nyakig hasadt volna ketté feje. Vagdalkozás után Béla még egy szivart szivott ki a vivó mesternél, mely idő alatt, mind attól mind a többi vendégtől kitünő dicséreteket nyert, hogy ma különösen jól vagdalkozott. A beszélgetés leginkább arról folyt, hogy mit tudnak, minő sajátsággal birnak mindenik vivó mester tanitványai; és természetesen, mikép minden vivó teremben, minden sajátságot összehasonlitva, végre azon vivó mester javára ütött ki az itélet, kinél épen összegyülve voltak a beszélgető urak. Ezután ebéd idejéig a váczi utczában járkált Béla fel s alá. A szép világ nagy számban jelent meg. Fiatalok és kik fiataloknak akarnak látszani; kik látni és láttatni jöttek; kisebb nagyobb kaczérok, sőt nem kaczérok is sétáltak. Vilmát azonban sehol sem vette észre Béla, bárha nagy szorgalommal kutatta a váczi utcza mind a két oldalán. Délutáni egy óra elmultával rögtön szembetünően megapadt a sétálók tömege. Néhány fiatal ember, Béla ismerősei, voltak a váczi utczában a legutolsók; végre azonban tökéletesen meggyőződvén, hogy rajtok kivül senki sem sétál többé a váczí utczában, nem volt mit tenni, és jóval két óra előtt, elmentek az Ángol királynéhoz ebédelni. Az ebéd, mint rendesen azon időben, roppant hangos társalgás közben folyt a pozsonyi, és olaszországi hirekről, és azután, mikép fél óra mulva közönségesen, hol fiatal emberek vannak együtt, - a hölgyekről. Mindig volt a rendes asztaltársak között, ki valamely kalandot tudott elbeszélni, ha nem épen a jelenből is, de legalább a multból; és ha nem épen szigoruan igaz történet volt is az, legalább annál szebb volt. "Mondom nektek, igy szólott Csetneky, minden hölgy szivéhez van bizonyos kulcs, melyet ha megtalálunk, és képesek vagyunk azzal jól bánni, biztosak lehetünk." "Ez a mi Rudolf barátunk, mondá nevetve Sándor, - nem a legjobb véleménynyel van a hölgyekről." "Rosz vélemény! mondá Csetneky, - rosz vélemény! Én nem tudom, mit értesz az alatt, elég az hozzá, hogy én nagyjában ismerni vélem az ugy nevezett szép nemet," végzé be Csetneky mosolyogva. "És ismereted, mondá Károly, - oly szigoruvá tette itéletedet!?" "Barátim, mondá Csetneky, - azon gyöngeség, hogy mindenik szivéhez bizonyos kulcs van, hogy könnyen meg lehet őket csalni, azon gyöngeség, mondom, a hölgyek erős oldala. Ez ártatlan, szent, gyöngéd, finom, nemes lelkökről tesz tanuságot, mely nem bir a jó és gonosz tudásával, hanem komolyan hisz minden látszatnak. Az olyan hölgyek, kik rendkivül vigyázók, óvatosak, raffinirtak, . . . nem gyöngék, nem könnyen megcsalhatók, - nem tartom, hogy azok volnának nemök legfőbb diszei." "Köszönöm, mondá Elek, mosolyogva, az értelmezés elég elmés, és sok igaz is van benne; de nem gondolom, hogy megelégednének vele a hölgyek." "Parbleu! mondá Csetneky, - de ha mégis ugy van!?" "És mi vagyunk akkor mi férfiak, kérdé Béla, - ha a nők oly könnyen megcsalhatók - " "Mi vagyunk mi!?" mondá Csetneky komoly hangon és mosolygó képpel, mikép őszinte és különcz állitásait szokta kiejteni, - mi vagyunk mi!? Hát a világ legnagyobb uzsorásai, kik a lehető legnagyobb finomsággal, kimélettel közeledünk a nőkhöz; lábaikhoz tesszük és felajánljuk nekik szerelmünk egész tárházát; szavunkat adjuk, hogy visszafizetést sem kivánunk, csak fogadja el azt hódolatunk jeléül; nem követelünk semmi kamatot; legfölebb mintegy mellékesen azt mondjuk végre: majd ad valamit a mit akar. De későbben százszoros kamatot csikarunk ki; uzsorával veszünk vissza mindent a mit adtunk. Kifosztjuk, tönkretesszük, megbuktatjuk a ki kezünk közé kerül, ki tőlünk kölcsönt fogad el." Az egész társaság nevetett. Mikor a mindenféle komoly és tréfás beszélgetésből, élczekből és haszontalanságokból kifogytak, egyik inditványt tőn, hogy menjenek ki a város-erdőbe kocsikázni. Az inditvány elfogadtatott; de a város-erdőben a nagy világ részéről alig levén valaki, miután az ott levő néhány kocsi-lovat, paripát és hölgyet figyelmesen megnézték és megbirálták, és darab időre kiszállván, gyalog járkáltak a tavaszilag fris természetben, ismét visszatértek az Angol királynéhoz, és Csetneky szobájában kártyához ültek. Röviden, valóságos foglalatosság hiányában mindenféléhez kezdtek; de a mit csak némileg kellett volna tenniök, semmire sem értek reá; mert senki sincs a világon annyira elfoglalva, mint a henye életü emberek, kiknek semmi valódi foglalkozásuk sincs; száz féle apró, haszontalan dologhoz látnak naponta; mindent megunnak; minduntalan mást kezdenek azon reményben, hogy majd ez fog mulatságot szerezni, és mindig csak azonegy unatkozási körben forognak. Iszonyu azon, lelki gyötrelem, melyet a dologtalan emberek, kik semmiben sem találják szenvedélyöket, kiállanak a feletti gondolkodásukban: hogy öljék meg a napot!? És mind a mellett, hogy nyiltan panaszkodnak, mikép százszor több idejök van, mint a mennyinek szükségét érzik, ha történetesen egyszer másszor valami tenni valójok akad, abban mindig elkésnek, azt végtelen soká halogatják, arra soha sem látszanak ráérni. Végre az óra hatot ütött; Bélának már el kellett volna a társaságtól válnia; de egyszerre valami különös habozás vagy restség fogta el; eddigi nyugtalansága helyét; és gondolkozni kezdett, ha valljon még is elmenjen-e tehát? És gondolatokba merülése mellett, határozatlanságában . . . folyvást maradott. "A propos! mondá Csetneky, - tudod-e Béla, hogy Virginia szorgalmasan udvaroltat magának egy gazdag főispán által!?" "Jól teszi," mondá Béla vállvonitva, de hangjának, nem volt képes teljes egykedvüséget adni. Ezután szobájába tért, bérkocsit rendelt, átöltözott, és Vilmához ment. Irinyi József: Béla, tartalomjegyzék Irinyi József: Béla, második kötet, VIII. fejezet