kezdőoldal  kezdőoldal  Az Irinyi család története  Irinyi családfák  Irinyi nemesi kellékek  Egy kis földrajz  Az Irinyi család tagjai ma  Irinyi galéria  Hires Irinyiek  Irinyi források

éla - regény két kötetben

írta Irinyi József
(Második kötet. Pest, 1853.)

VIII. Megtört szív


tthon a báróné? - mondá Béla a komornának kit az első szobában talált. "Mindjárt bejelentem, mondá a komorna, és azzal a szomszéd szobában eltünt. Rövid idő mulva azonban visszatért, és e szavakat intézte Bélához: "A báróné mindjárt be fog jőni, ha felöltözött."

Ezzel, Béla kényelmesen karszékbe ült, és forgatni kezdte az aszta|on levő könyveket, nézegette a selyemmel bételt csinos kemény papir tárczán, levö név-jegyeket.

"Különös volna, gondolá magában, és mosoly vonult el arczán, - ha ez előjelnek bizonyosodnék meg."

És ezzel megnézte, ha valljon nagyon hoszszu-e az asztalon levő angol zsebkönyvben azon elbeszélés, melyre véletlenül nyitott, és melynek ez volt czime: Az elfeledett meghívás.

De az elbeszélés hosszabbnak tetszett, semhogy azon rövid idő alatt, meddig a bárónét várni szükségesnek hitte, elolvasni reménysége lett volna, és ennél fogva nem is fogott ahkoz; azonban csalatkozott, mert a báróné oly sokáig váratta magát, hogy azon idő alatt kényelmesen elolvashatta volna az elbeszélést.

Végre, miután Béla már alig találta helyét türelmetlenségében, a báróné igen csinosan öltözve, és ékszerekkel díszitve belépett.

Béla tökéletesen meg levén győződve, hogy a tegnap reggeli champagne-irozás után igen barátságos, bizalmas módon lesz fogadva, részéről is igen jókedvü, bizalmas mosolyra gyuladt arczal, midőn a szomszéd szoba ajtaját hallotta nyilni.

Mosolygása azonban teljes ellentétben állott a báróné nyájas, de szembetünőleg tartózkodó arczkifejezésével.

Vilma leült, és Bélának nem a pamlagon, hanem egy oldalt álló székre mutatott helyet.

Béla azonnal kellő fokra lőn lehangolva, és igen udvarias, tartózkodó modort vett fel.

"Szép, mondá a báróné, nyájas hangon, - hogy ön az embert nem feledi el."

Béla nagy szemeket vetett a bárónéra.

"De mondja meg kérem, folytatá a báróné, - ugy szégyenlem maganat, hogy annyi bort ittam akkor. De ugy-e, nem történt semmi illetlenség. Én semmire sem emlékezem, anynyira oda voltam - "

"Nem emlékezik a báróné, mondá Béla még, nagyobb szemeket vetve a bárónéra, - igazán, nem emlékezik?"

"Csak arra, mondá a báróné, - hogy enni és inni kezdtünk. Tegnap pedig egész nap beteg voltam; fájt a fejem. Azt sem tudom, mikor ment el reggel Betti."

"Igazán semmire sem emlékezik? mondá Béla - arra sem, mit nekem mondott?"

"Hát mondtam valamit? igy szólott a báróné, - nem emlékezem. De reménylem, megbocsát, ha olyasmit mondta. Ugy szégyenlem magamat. Egyébként számolok lovagiságára, hogy az köztünk marad. Azonban nem is emlékezem - "

"Arra sem, mondá Béla, - hogy engem mostanra meghivott?!"

A báróné meglepetéssel tekintett Béla szemeibe, azután mosolygott.

"Hát meghivtam, mondá, és most ugy jött el!?" és ekkor kitörő kaczajra ment át jó kedve.

"Határozottan, mondá Béla, - és világos szavakkal meghivott a báróné."

A báróné ismét kaczagott.

"Még pedig, folytatá Béla, - ez alku utján történt; nem akartam elmenni, és csupán azon föltétel mellett mentem el."

"Tehát alkudtunk is!?" mondá a báróné még nagyobb kaczajjal.

"Alkudtunk-e? mondá Béla, sőt még tovább is van."

"Továbbis van? mondá a báróné tréfás komolysággal, melyet csak alig kisért egy gyönge mosoly, - már ugy félni kezdek, mi lehet az?"

"Mi lehet!? " mondá Béla kedvetlenül, hogy a báróné semmit sem emlékezik a történtekre.

"Igen, mondá a báróné, - már nem tehetek róla, mondja meg kérem, mi lehet az?"

"Mi lehet! Mi lehet!" mondá Béla dünynyögve, és félretekintett.

"Mondja meg ha szépen kérem, mondár a báróné nyájas és hizelgő hangon, - mondja meg kérem!"

"Mit ér megmondani, igy szólott Béla, ha a báróné magától nem tudja."

"De tudni akarom, mondá a báróné türelmetlenkedve, - most már kivánom, hogy megmondja."

"Hát, mondá Béla, - meg is csókolt a báróné, hogy az alkut elfogadjam."

A báróné csodálkozással nyitotta fel ajkait, azután pedig nagy kaczajjal elkezdett nevetni.

"Igazán azt tettem!? mondá végre nagy nehezen szóhoz jutva. - Igazán azt tettem!? És ön elment!?"

Béla meglepetve tekintett a bárónéra, és olvasni kivánt annak szemeiben; de néhány másodpercz mulva, ugy látszott, elégedetlen volt kutatása eredményével, és igy szólott:

"Még most is ég ajkamon; én nem feledhetém el azt."

"Még most is ég? mondá a báróné kaczagását folytatva. - Igazán ég?"

Béla elérzékenyülve tekintett Vilmára; de annak folytonos kaczagása által bántva, elfordult.

"Kőszivű, mondá szünet után Béla, - istentelen!"

"Jaj, de udvarias; mondá a báróné, - az embernek ilyen neveket adni!"

"Különös, mondá Béla komoran, - hogy még az udvariság is eszébe jut most."

"Az ugy illik, gondolom, mondá a báróné, alig fojthatva el nevetését,- hogy a férfi mindig udvarias legyen a dámák iránt. Nem ugy van?"

"Igaz," mondá Béla egykedvü hangon, és elfordult.

"Álmos ön, mondá a báróné, - vagy talán alszik is már?"

"Álmos!? mondá Béla a bárónéhoz forditva fejét. - Égek!" mondá hévvel.

"Jaj, az istenért, mondá a báróné felkelve, - ugy hát vizet kell hozatnom. Addig is vigyázzon, meg ne égessen valamit."

Béla is felkelt, és hével ragadva meg a báróné kezét, ajkaihoz nyomta azt.

"Ez is benne volt az alkuban, mondá a báróné, - szabadságot kapott erre?"

"Hiszen az o|y csekélység, mondá Béla, - kezét minden jó ismerősnek meg lehet csókolni."

"Igaz, mondá a báróné, - de az még sem illik; neki rohanni az embernek, megragadni kezét, és megcsókolni azt."

"De nagy mestere ma a báróné az illendőségnek!" mondá Béla hidegen.

"Az az első, mondá a báróné, - különösen oly ember irányában, mint ön, kinek ha az ember kis ujját oda engedné, egész kezét is megragadná."

Béla nem szólott.

"Nem árt egy kicsit, folytatá a báróné szünet után, - az ilyen elbizott embereket megtanitani. El van kényeztetve. Mit? Azt gondolja, hogy mindjárt szerelmes az ember bele, ha jó szemmel néz rá."

"Azt nem szoktam gondolni, mondá Béla, - és nem is tudom, miért állit rólam a báróné olyanokat."

"Igen, mondá a báróné, - ismerem, milyen hiú."

"Hiu vagyok? mondá Béla. - Miben mutattam azt ki?"

"Követelő?" mondá a bárónő.

"Követelő? folytatá Béla, - Miben mutattam azt ki? Legyen a báróné őszinte, és vallja meg, hogy bárha nem emlékezik is a tegnap reggel történtekre, ha követelő volnék, egészen máskép léptem volna fel ez uttal azon jelenet után."

"Jaj, mondá a báróné, - ez egészen más. Akkor is gonosz volt ön, mert mindig itatott."

"Bocsánatot kérek, mondá Béla, - abban épen semmi ok sincs az előbb mondottakra. Egyébiránt én nem is itattam a bárónét, magának volt kedve mulatni."

"Igen, mondá a báróné, - és most kinevet."

"Kinevetem!? mondá Béla csodálkozva. - Mondja inkább, hogy imádom; megőrülök miatta!"

"Minő szavak! mondá a báróné, - az embert csak ijesztgetni akarja!"

Béla nevetett.

"Most megint kinevet!" mondá a báróné.

"Egy jó barátom mondása jutott eszembe, igy szólott Béla, - kivel midőn a napokban épen ugy ellenkedtem, mint jelenleg a báróné velem, végre tűzbe jövén az örökös nyelvhiba kutatáson, és más apró haj-szál hasogatáson, igy szólott sajátságos czifra keleti nyelvén: Te is örökké a szavak egér-farkába kapaszkodol, a helyett hogy a gondolat hyenájával birkóznál meg!"

A báróné nevetett.

"Legjobb is lesz, mondá szünet után a báróné, - ha ilyes idegen tárgyakról beszélünk, és nem érzelmeinkről, melyek nem léteznek. Beszéljen nekem valamit a hyenáról."

"Nem léteznek! mondá Béla az érzelmekre kivánván visszatériteni a beszélgetést, - minden ember csak magáról szólhat."

"Pedig most épen önről beszéltem különösen," mondá a báróné Bélának.

"Tehát, mondá Béla, - ha nem magát értette, ugy érez valamit irántam a báróné?"

"Igy fogják meg a kis gyermekeket! mondá a báróné. - Szeretné tudni, ugy-e?"

"Ugy is tudom," mondá Béla.

"Elbizott! mondá a báróné. - Nem megmondtam?"

"Nem ugy értem, mondá Béla, - a báróné nem is képes valaki iránt valamit érezni. Csak kaczérkodik."

"Talán önnel?" mondá a báróné gúnynyal.

"Hát nem ez a nagy kaczérság, mondá Béla, - mi jelenleg másodszor történik velem. Első látásom óta szenvedélyesen szerettem önt; de az utolsó bálig legalább még birtam érzelmemmel; most teljes lángra lobbantotta ön azt, hogy - játszék velem, kinozzon engem; . . . gyötrelmem, kinzó ördögöm lett!"

"Mit tehetek én róla!? mondá a báróné nevetve. - Én nem akarok senkit szeretni. Egy férfi sem érdemli, hogy valamely nő feláldozza, magát érte . . . Mi talán, tevé hozzá elkomolyodva, - gyöngék, ingatagok vagyunk néha, de a férfi - mind szándékosan rosz!"

"E részben semmi különbség sincs a két nem között, mondá Béla. - Ilyen is olyan, is van mind a kettőben."

"Már nyolcz óra, mondá a báróné a feje felett levő órára pillantva, - megenged ön ugy-e, én ma társaságba megyek; épen akkor kezdtem öltözni, mikor ön jött. Már rég várnak."

"Bocsánatot kérek, mondá Béla udvarias hangon, - legkevésbbé sem akarom a bárónét tartóztatni."

"Csak maradjon még, mondá, a báróné. - Elég időm van még elmenni."

"Lám mily nagy kaczér, mondá Béla szenvedélyes indulattal. - Nem hiszem, hogy meghivásomat elfeledte, és eligérkezik valahova; és midőn látja, hogy megnyugszom távozásában, akkor ismét marad és maraszt!"

A báróné jóizüen nevetett.

"Rosz ember, mondá a báróné, - hogy megsérti az embert. Hát jól van; most már menjen, mert én is menni fogok."

"Most már nem megyek!" mondá Béla határozott hangon, és kényelmesen karszékbe helyezte magát.

A báróné nevetett.

"Rút ember, rosz ember, mondá a báróné, - menjen innen!"

"Azért sem megyek!" mondá Béla igen határozott hangon.

"Szép vendég!" mondá a báróné nevetve.

"Szép háziasszony!," mondá Béla komolyan.

A báróné nagy kaczagással nevetett.

"Hát maradjon, mondá a báróné szünet után, - de én elmegyek. Isten önnel!" mondá búcsuzó mozdulattal, és tréfás komolysággal mélyen meghajtva magát, kiment a másik szobába.

"Alá, szolgája", mondá Béla egykedvüleg, és folyvást ülve maradott.

Egy pillanat mulva ismét visszatért a báróné a szobába, és szándékosan kerülve szemeivel Bélát, egyet mást rakosgatni kezdett a szobában.

"Istenem, mondá, - valljon hol jár már eddig az én jó és szép Bélám. Még is kár volt szegénynyel ugy bánnom. Oly derék szeretetre méltó ember - "

Ekkor mintegy véletlenül Bélára forditotta szemeit.

"Ni, a rosz ember, mondá, - hát még most is itt van!? . . . Igy kell az embert kihallgatni, megcsalni!?"

"Isten hozta, báróné, mondá Béla, folyvást ülve maradván. - Már vissza méltóztatott érkezni? . . . Örvendek."

"Béla!" mondá a báróné mosolyogva, érzékeny hangon, és egyszersmind kezét is nyujtotta felé.

"Parancsoljon!" mondá Béla, egészen viszszaesve gyöngeségébe az érzékeny hang hallatára, és felpattanván ülőhelyéből hévvel ragadta, és csókolta meg a felé nyujtott kezet.

"Menjen el," mondá a báróné oly képpel, mint midőn eső esik, és a nap süt.

"Istenem, mondá Béla, mérgesen tekintve fel, - ez a nő megöl engemet!"

"Menjen el," mondá a báróné, és egyszersmind megszoritotta a kezében nyugvó kezet.

"Menjek el! mondá Béla. - Ön valóságos syrén, vampyr kigyó sőt ördög!"

"És még mi? mondá, a báróné nevetve, - Mondjon még valamit."

"Mondani! igy szólott Béla. - Természetesen semmit sem követelhetek; de álnokság, csalás, vampyrság valakinek nyájas biztató tekintetet mutatni, ki iránt semmi vonzalommal sem vagyunk."

"Igen bölcsen, mondá a báróné. - Ezentul tehát nem fogok önnek nyájas tekintetet mutatni."

"Ezentul! mondá Béla. - Eddig nem kellett volna!"

"Tehát, hogy parancsolja? mondá folyvást tréfás komolysággal a báróné. - Ezentul mutassak?"

"Kinzó ördögöm! mondá Béla haraggal. - Hogy mondhassak magam ellen itéletet? De ha csakugyan semmi sincs a dologban, még is jobb a bizonyosság, mint bolonddá tartatni, és orrunknál fogva vezettetni."

"Jaj, mondá a bárónő komolyan, - engem meg kell érdemelni! Fel is tettem magamban, hogy többé senkit sem fogok szeretni. A férfiak nem érdemlik meg, hogy szeressük őket. Mig sehogy-sincsenek, az embernek lábainál nyögdécselnek, epednek, mindenre esküsznek, eget földet megráznak; későbben pedig figyelmetlenek; egészen megváltoznak; gazul megcsalnak; . . . változatosságot keresnek; minden nőnek udvarolnak; az utczán minden kalap alá tekintenek. Ha valaha még szeretnem kellene valakit, az nagy próbát fogna előbb kiállani."

"Óh, báróné, mondá Béla, - hiddje el, hogy ezen állitások sem egyedül nem illenek a férfiakra, sem pedig mindenikre nem alkalmazhatók általában. Vannak férfiak, kik olyanok, az bizonyos; de hölgyek is vannalt épen olyanok, és valamint nem minden hölgyre, ugy nem is minden férfíre alkalmazhatók azon állitások. Rendesen az szolgál okul a hűtlenségre mind a két részről, hogy a másik fél megszűnik szeretetre méltó, lebilincselő lenni. Igen ritka az, hogy egyedül változatosság-keresés végett legyen valaki hűtelen. Változatosságot keres az ember természetesen, midőn a másik fél szeretetre-méltóságát kiapadni tapasztalja; de ha ez nem történik, sőt ellenkezőleg van: igen ritka fog azon eset lenni, hogy az ember még is változatosságot keressen, mert ez egy nagy szenvedélyben sokkal nagyobb boldogság van, mint a sok kicsiben. Az ember természeténél, ösztönénél fogva szivesen és nagy örömmel hű, csak a másik fél legyen folyvást szeretetre-méltó és lebilincselő, mert a valódi boldogság a hűségben van; a hűség az elégedettség képe, a hűtlenség, változatosság-keresés: a szükség, a kielégitetlenség következménye."

"A hűség!? mondá a báróné igen komolyan. - Miért is veszik e szót a férfiak ajkaikra?"

"Nem azon hűséget értem, folytatá Béla, - melyet az egyháznak és a másik félnek esküvel fogadnak. Ha csak e köt, az már gyönge kapocs. Hanem azon hűséget, melyet senki más kedveért, csupán saját jó akaratunkból, a magunk kedveért tartunk meg, mert magunk érzünk abban boldogságot. És rendesen mindig érzünk, ha valakit igazán, nagyon szeretünk; ha teljes fényben áll előttünk annak szeretetre méltósága. Azt azonban nem tagadom, hogy a férfiak között van bizonyos iskola, mely ennek ellenére cselekszik. Némely férfi, kétségtelenül, vagy mert szive eredetileg sem volt soha helyén, vagy pedig későbbi kihalása, kiégettsége folytán érzelmeinek, mely állapot: a valóságos megromlottság, genialitást keres, és tart a kicsapongásban."

"Bárminő, és folyton növekedett arányban fejlődő szeretetre-méltóság sem volna képes az ilyet lebilincselni; mert vagy eredetileg sem volt benne a hűségre képesség, vagy pedig a sors, néha azonban a saját törekvés is kiégette azt már kebléből. Az ilyen kihalt, kiégett érzelmü ember, ki egyébiránt talán igen illendően tölti el életét, valósággal sokkal gonoszabb, roszabb mint némely ember, kit valamely közönséges büntettiért felakasztanak; mert ez talán különben jámbor, nemes érzelmü ember volt, kit csak az utolsó szükség, vagy felingerült szenvedély ragadott gonosz tettre, melyet maga is azonnal megbánt; amazt pedig csak az alkalom-hiány menti meg, hogy minden lehetö aljasságot el ne kövessen, mert szivében valóságos önálló, szándékos gonoszság van."

"Óh, mondá a báróné oly nagy komolysággal, melyre őt eddig Béla ném vélte volna képesnek, - én oly eseteket tudok az életből, melyek egészen kiölték bennem a férfiak iránti hitet. Ön nem tagadhatja, hogy azon iskola, melyet leirt, mely arra törekszik, hogy elfojtsa magában az érzelmeket; mely mindig esze és mulatsága szerint igyekszik sziv-ügyeit rendezni; mely minden hölgyet játékszernek tekint; melynek tagjai a világ előtt büszkék az álhatatlanságra, egymás között pedig már . . . nem is büszkék, hanem oly nélkülözhetlen dolognak tartják azt, mely nélkül nevetségesek volnának; melynek tagjai a legszentebb szerelmet is készek vagyonért feláldozni, és házasságuk első napján is készek megcsalni nejeiket, egy pár hónap mulva pedig, - egy pár hónap mulva pedig, - na de erről hallgatok! . . . Ön nem tagadhatja, mondom, hogy: ez az uralkodó iskola," és ezzel a báróné félrefordult, mert könyek jöttek szemeibe.

Szegény báróné!

Ő, kit most oly nagy kaczérnak ismer mindenki, kiről annyi szerelmet beszél a világ, természetesen legnagyobb részben méltatlanul, hajdan ártatlan, szelid, félénk leány volt. Egy nevezetes esetet már tudunk életéből. Későbben midőn Lembergből gazdaggá lett szülei házához haza tért, Ligety báró a nagyvilág egyik szeles fia meglátta őt, és egy látás elegendő volt indulatos, ellenálhatlan szenvedélyre gerjedni iránta.

Vilma szép fiatal leány volt; de szépségét meghaladta szelidsége, lelki jósága. Hosszas és keserű élet-tapasztalás kellett hozzá, hogy ezen jó lélekből könnyelmű nő legyen. És szerencséje, hogy az lőn, különben meg kellett volna őrülnie.

Az nap, melynek esti hat órájakor kellett Ligetyvel megesküdnie, vig társak között reggelizett a boldog vőlegény. Egyike barátainak, kik mindnyájan a genialis korhelységben találtak valami nagy erényt és jeles dolgot, egyszerre igy szólal fel tréfásan:

"Jer, Ligety, menjünk kissé - vegyes társaságba."

Ligety kihúzza zsebéből óráját, és ezt mondja:

"Még korán van!"

Barátai nem nagyon figyeltek arra, hogy óráját kivonta, és természetesnek találták szavait ugy érteni: még korán van, - esküvése napján.

"Várjatok vagy egy pár órát," mondá szünet után Ligety.

A vig barátok majd összerogytak nevettökben Ligety nyilatkozatára; és igen lekötelezve érezték magokat a kitüntetett nagy barátság által, hogy az ő kedvökért kész nem nejét megcsalni, - ez még nagyon csekélység lett volna ehhez képest, - hanem menyaszszonyát elárulni, meggyalázni, megölni!

"Valóban Ligely, mondá a felszólitó, - mi után a haramia-bandák kapitány-választásánál is azt mondják bevett próbának lenni, hogy a jelölt ölje meg szeretőjét: te nagyon megérdemled, hogy az ily társaságnak minő ez, örökös feje légy."

És Ligety jó izüen mosolygott, dicsőségének tartotta, hogy szeretőjét meggyilkoló haramia-kapitányhoz hasonlitották.

A szegény nő természetesen semmit sem tudott az egészről; Ligety azonban, mint igen genialis és elmés ember, azzal tetézte a dolgot, hogy elbeszélte neki későbben ezen tréfát.

De ez még nem volt elég. Ligety jószágának szomszédságában lakott bizonyos nő, kiről a rosz világ azt beszélte, hogy hajdan igen jó ismeretségben állott Ligetyvel.

Egy pár hét mulva házassága után, midőn a caprice, melyet Ligety kezdetben gyönyörű fiatal nejeként, saját vallomása szerint, mindössze is érezett, meglehetősen elmult, egyszerre csak azon szándokát nyilvánitja nejének, hogy mindenkivel megkelletvén ismerkedni az uj nőnek vidékén, elfogja őt vinni azon bizonyos nőhöz.

Vilma, ki hallott valamit férjének korábbi viszonyáról ezen nővel, felettébb nagy idegenséget tüntetett fel ezen látogatás iránt.

Hasztalan. Férje elvonczolta inkább mint elvitte őt korábbi kedveséhez, kit nem szűnt meg szeretni. Itt a fiatal nőt nagy pompával és fénynyel beszállásolták az első emeletben, hol csak vendégszobák levén, senki sem lakott, és egész nap is alig látta férjét, ki . . . földszint volt elhelyezve.

A szegény gyönyörű fiatal nő, fájdalmában és szégyenében majd megőrült az emeletben; de még is illedelmesnek akarván látszani, hallgatott.

És Ligety talán megtért, megbánta tettét, megkettőztette későbben neje iránt figyelmét!? Legtávolabbról sem; a caprice már megszünt.

Kétségbeesett hangon panaszkodott barátai és legközelebbi rokonai előtt, hogy neje ezen pár napig tartó látogatás alatt csaknem mindig hallgatott, nagyon együgyünek mutatta magát, és fájdalom, neki ugy tetszik, neje nem bir jó neveléssel, és az esprit-nek legkisebb jelensége sincs benne.

Ezen hirekre nagy sietséggel jött el Vilma anyja, ki egyszerű nevelésü nemes asszony volt a régi jó világból, leánya látogatására.

"Mit csinál ön leányommal!?" lön az indulatos kérdés.

Hosszas, ingerült jelenet fejlődött ki ebből a régi szövetü asszony, és a divatfi között.

"A valódi szerencsétlen, mondá Ligety, terjedelmesen előadván nézetei szerint az ügyet, - nem nőm, hanem én vagyok!"

"Istentelen ember! mondá az anya. - Ha házassága után másnap szeretett volna ön meg valakit, és azért hanyagolta volna el nejét, kit ön meg nem érdemel; azért tette volna szerencsétlenné leányomat . . . hagyján! Ez csak a szegény nő szerencsétlensége lett volna; az ember néha nem tehet róla, ha megbotlik. De ön megházasodott; szép, fiatal, müvelt, szelid, ártatlan leányt vett nőül azon elhatározott szándokkal, hogy korábbi viszonyát nem fogja abbanhagyni, hogy nejét lefogja alázní, meg fogja szégyeniteni, el fogja hanyagolni, nevetségessé fogja tenni, annak magasztos, szent érzelmeit gúnynak, játéknak fogja tekinteni. Becsület ez!? . . . "

"Ha ön azt mondta volna valamely leánynak: Én elveszem önt; mert apám sürget, hogy házasodjam; a családnak utódok kellenek, és ön Ligety báróné lesz, mi ugyan nagyon kevés a szerető és elhanyagolt, érzékeny, gyöngéd női szivnek, de még is valami a világban; meg fogom önt becsülni mindenben, szerelmem azonban másé, - akkor ön nem leendett csaló, és akárhány nőt kapott volna ezen föltétel alatt a legmagasabb aristokrátiában is. Igy azonban szerető, hivő szivet, ártatlanságot, istenben való bizalmat csalt ön meg. Csalt mint a legaljasabb uzsorás, vagy bárminő gazember, szándékosan és előre hidegen kicsinált terv szerint! . . . De igaz, tevé hozzá, szünet után, - csak szivet csalt ön meg; csak ártatlanságot rabolt ki; csak boldogságot tett tönkre; ez ugyan sokkal több, mintha valaki néhány forintban csalna meg mást; de ezért a törvény semmi büntetést sem rendel."

És az anya keserves, nehéz, nagy könyeket hullatott, miközben néha zokogás rázta meg dagadó keblét, leányának szerencsétlensége, gyalázata és küszöbön levő bukása felett.

Nagy a gyermekét vesztett anyának szomorusága; az élet minden fájdalma csekélység a gyászoló anya fájdalmához képest; de nem egyszerre, váratlanul, betegség által veszteni el gyermekét, hanem tökéletesen szerencsétlennek látni azt életében, . . . közeledését szemlélni bizonyos erkölcsi halálának, elvérzésének . . . lépésenként, cseppenként, . . . a kegyetlen sors által üzve, látni azt a tátongó mélység szélén, melyet nem hidaz át semmi remény, semmi vigasztalás: még különösebb felfokozása a fájdalomnak, mely a várakozás kinpadára feszítve, töri meg az anyai szivet. És az anyai sziv szomoru kiváltságának próbakőre tétele mellett, - ki látott valaha apai szivet törni meg gyermeke sorsa felett!? - még azt is megkivánja attól a világ, hogy az illedelmes komoly csend meg ne háborittassék.

Vilma azonban, ámbár fájdalom és szenvedés közben élte napjait, lelke mélyében szivesen tűrt, mert férjét szerette; és várta, . . . mit legnehezebb várni: a viszon-szerelem megjövetelét.

És mint rendesen történni szokott, az ő számára sem jött az meg.

Az anya szerencsésebb volt; ő . . . meghalt, midőn még leánya reménylett; leányának azonban a reményvesztést is el kellett érni.

Későbben Ligety, ki már eddig is eléggé kellemetlenül érintette a női hűség kötelesség-érzetével hozzá ragaszkodó nejét, még tovább terjeszkedett változatosság-keresésében. Közönséges, aljas lett választásaiban; alább már nem szállhatott.

Ezt, és még inkább az ebből folyó bánásmódot lehetlen lőn végre nejének eltűrni.

Megszüntek együtt élni.

Pár év mulva az első udvarló, kit Vilma meghallgatott, - a férjével együtt nem élő nő nem igen fogja kikerülni, hogy előbb utóbb meg ne hallgasson valamely udvarlót, mert ha oly egyéniség volna, mely nem ugy van alkotva, hogy ezen gyöngeségnek áldozatul essék, egyszersmind oly türelmes lesz, hogy mindent elhallgatva, férje mellett fog maradni; ki pedig érzékenyebb semhogy mindent eltűrjön, az természetesen nem fogja kikerülhetni, hogy végre valakit meg ne hallgasson, - semmivel sem volt kevésbbé könnyelmü mint férje. Ingerültségében mint soha nem látott tárgyat kivánta őt elméjéből kivetni Vilma, és e végre legczélszerübb mód gyanánt gyorsan megnyitá füleit egy másik udvarlónak.

Ez is csak olyan volt, mint két előde.

Szegény Vilma lembergi esetén és férjével töltött életén kivül is mindig csak ujabb szenvedésre talált, sokat kiállott, sokat sirt, sokat gyötrötte magát; ki törhetne felette könnyeden pálczát!?

Ha könnyelmü nem lett volna, meg kellett volna őrülnie.

De ezen időszak óta valami különös kedvtelése volt, ha valamely szenvedélyre talált, játszani azzal; kínozni és gyötreni azt, ki annak szinében tünt fel előtte. Nem hitte a mélyebb érzelmet; nem hitte feltétlenül, és senkiben; gúnyolta azt, ha mutatkozott; nyilt csalási szándokot látott abban, mely büntetést érdemel.

Kaczér, érzelem-taposó lett boszuból, hitetlenségből, kétségbeesésből, könnyelmüségből, és ez volt végső menedéke.

Elrontották, elfásitották a világ, a férfiak, a sok megcsalatott remény, a boldogságnak és megelégedésnek mindig elmaradása.

A minő vidám, zajos volt rendesen, kivált társaságban, és kivált ha valamely férfit kellett boszantani, kiknek kinzásában gyönyörködött, . . . tőrrel szerette mérni sebeik mélységét: oly csendes, komoly sőt unatkozott kedélyü volt gyakran magányos pillanataiban.

Csodálatos ellentétek fejlődtek ki jellemében, és ezért ismerősei gyakran felkiáltottak:

"Talány, melyet nem lehet megfejteni!"

Többnyire azon véleményben voltak felőle, hog, "kimeritette érzelmeit; ki van fáradva az életben; mértéken tul használta azt. Csömört okozott a bőség."

Mások azt tartották, hogy "nem is volt benne soha valódi érzelem; lelketlenül űzött játékot a világgal, és önmaga iránti kiméletlenséggel egyedül könnyelmüségből pazarolta el kegyeit."

Csak igen kevesen okoskodtak ugy, hogy kielégitetlen, mindig csalatott, megtört sziv ez tulajdonképen; mely a tomboló zajban keres kárpótlást azért, mit lelke őszinteségében, tisztaságában hasztalanul várt, . . . mit megérdemlett: egy arra képes és méltó férfi kölcsönös érzelme által teljesen kifejtett, nagyra növelt, és kielégitett szerelmet, mely betölti a lelket egészen; . . . mit ő nem került, szomjuhozott; de sorsa nem engedé azt ez életben elérni.


Irinyi József: Béla, tartalomjegyzékIrinyi József: Béla, második kötet, IX. fejezet