 éla - regény két kötetbenírta Irinyi József (Második kötet. Pest, 1853.) IX. Nem várt fordulat  önyező szemeivel más szobába ment a báróné, és nagy komolysággal ült egy mély karszékbe.
Béla darabig egyedül maradt; de rövid idő mulva utána ment a bárónénak; és ott látta őt a másik szobában csöndesen ülni, arczát, azonban nem láthatta, mert Vilma könyöklő bal kezének tenyerébe sülyesztette azt. "Istenem, mondá Béla komolyan, - mi szomorithatta meg annyira a bárónét? Egy világot adnék érte, ha megvigasztalhatnám." A báróné semmit sem szólott. Nem sirt; csak alig könyezett; de néha, ellenállhatlan kínos görcsös vonagláskép, kemény zokogás rázta meg egész testét. Ünnepélyes csend lőn. Béla darabig mozdulatlanul állott ; azután egv pár lépést tett előre s hátra, gondolkozván, hogy valljon mi lehet a báróné baja, és mit tehetne ő annak megszüntetésére. Végre a báróné elvette kezét arczájáról. És fejét a szék hátához támasztva féloldalt, nyugodt tekintettel, szélesen kinyitott szemekkel, szótalanul nézett Bélára. Gyorsan futott elő Béla. "Nincs már semmi baja?" kérdé hévvel. A báróné folyvást szélesen kitárt szemekkel nézett Bélára, és folyvást szótalan maradt. "Semmi baja sincs már?" ismétlé Béla szünet után. A báróné kedélye mélyen fel volt dülva a multakra való visszaemlékezés által. Őszinte, mély fájdalom töltötte el pillanatra lelkét meggondolva, hogy mivé lőn; és pedig mivé lőn akarata, eredeti iránya ellenére, mások gonoszsága, a körülmények mostohasága által és valóságos szerencsétlenségből. Ha a jégeső semmivé teszi minden fáradságát, a szorgalmas mezei gazdát senki sem vádolja hibával; de ha valakit a nála erősebb, ellenállhatlan korülmények és mások örvénybe sodomak, a világ épen ugy pálczát tör felette, mint bármily szándékos gonosztevö felett. Keserü, . . . kimondhatlanul, végtelenül keserü volt a báróné érzése és gondolata, hogy reá nézve boldogság soha nem létezett a földön; hogy egész élete tönkre van téve örökké, helyrehozhatlanul. És általában is csekélység ugyan a mult örömre való visszaemlékezéssel járó öröm, holott a mult fájdalomra való visszaemlékezés megkettőztetése annak; de még azon csekélység is teljesen hiányzott Vilmának. Multja örömtelen és borzasztó, egész jövője reménytelen és a legiszonyúbb színben állott előtte. És ez valami oly rettenetes helyzet, melyet temérdek ember mindazok, kik nagy szerencsétlenségben soha sem voltak, és sokan, kik ha voltak is, de soha egy pillanatra sem tudnak komolyan magokba szállani, legtávolabbról sem képesek felfogni. Maga sem képes az ember többé ugy érezni, a bajt és szerencsétlenséget, midőn már abból kiszabadult, vagy annak kiujulási pillanatain kivül, a minő keserüséggel nehezedik az reá annak idejében; hát más, hogy érthetné, és, különösen az olyanok, kik soha sem tapasztalták azt, hogy tudhatnák igazán, mi a nagy, fájdalom, mi a nagy szenvedés! A lehető legnagyobb: ész, értelem és képzelő tehetség sem elegendő annak felfogására. Még a halálos kinszenvedésről is meglehetősen megfeledkezik az ember idővel. Kik többször voltak a halál torkában, minden uj alkalommal tapasztalják, hogy bár teljesen ismeretes előttök az ujonnan visszatért érzés, magok sem voltak többé képesek annak ünnepélyes hatását, . . . mely nem félelem, de melyet a nyugalom és csend napjaiban nem ismerünk, . . . annyira felfogni, mint ez alkalommal ismét. A báróné nem csupán visszaemlékezett a fájdalomra. Jelene multjával egyenlő, annak csak folytatása, azzal egy volt. És ennél fogva keserüségének is teljesnek kellett lenni. Szerencsére, hogy a könnyelmüség mellett, mely benne kifejlett, ily pillanatai igen ritkán voltak. De még is voltak néha, és egész tengere zúdult ilyenkor keresztül kedélyén a keserüségnek; nehéz vihar dühöngött abban, mely mindent annyira összezúzott és szétrombolt, hogy a későbben megjelenő derünek legelőször is a felszinen uszó romokat kellett megvilágitani. Első kérdését észre sem vette Vilma Bélának; második kérdését már észre vette ugyan, de nem értette; hanem még is gondolvánn hogy segély-ajánlást foglalhat magában, segély-ajánlást a gyógyihatlan fájdalom ellen! - emberi törekvést a betelt végzet ellenében! - szavakat a sors csapásaival szemközt!- udvarias készséget a rideg való mellett! - szerelmet a feldult kedélynek! - gépileg rázta meg tagadólag fejét. Béla mint nemesebb keblü ember csak szeszélynek tekintette az egészet. A legtöbb férfi komédiának nevezte volna. Mert a rideg keblü , érzéketlen ember tökéletesen ugy van az érzelemmel, mint a vak a szinekkel. Hasztalan annak minden beszéd sőt még a saját törekvés is, ha ugyan volna benne törekvés, - de nem is törekvés, hanem ellenkezően, épen lenézés szokott benne lenni e részben, mert miről az embernek legkisebb felfogása sincs, azt nem is becsülheti, és annál fogva arra nem is törekszik, nem fogja az érzelmet felfogni soha, mig e világ lesz. És a férfiak legnagyobb része mindent elkövet, és e részben a világi körülmények is nagyszerüen elősegitik, hogy minél ridegebb keblüek legyenek. Mintegy más világba áttéve, merengett jó darab ideig Vilma szótlanul és szélesen feltárt szemekkel. Végre a varázslat eltüntének pillanatában, egyszerre hévvel egyenesedett fel űlőhelyében, és homlokához kapva, lágy és szelid bágyadt hangon igy szólott: "Istenem, de fáj a fejem!" Béla szótlanul állott a báróné előtt. Felületesen ismerte annak korábbi élettörténetét, és könnyelmünek ismert jellemében nem tartotta őt képesnek mélyebb érzelmekre, s ezért hitte mindeddig csupán szeszélynek az egészet. De e pillanatban oly különös bensőséget vett észre ezen egvszerü szavakban, hogy meghatva látta át: itt érzés van! Női kimerithetlen, mély, megbecsülhetlen érzés; melynek bár legnemesebb virágai a szerelem és anyai érzelem, csak ágazatai, alosztályai annak. Az ézés mélysége a nők legnagyobb dicsősége, a kiválóan ugynevezett nőiség lényege, a nemesebb példányok ismertető jelleme. Azonban a müveletlenebb, elhanyagolt sőt mélyen alásülyedt példányoknál is lehet néha különös jeles eseteit tapasztalni a mély érzésnek, a lelki magasztaltságnak, . . . világos jeléül, hogy a sülyedés nem a lélek ösztöne, hanem az ellenállhatlan világi korülmények folytán, szerencsétlenségből történt. Rövidek, mulékonyak, és a gyakorlati életben többnyire nyomtalanul, következés nélkül eltűnők az i|y esetek, igaz; mert az ember átka, hogy a mindennapi világi élet az indulatokat nem emeli, nem nemesiti, hanem a közönségesbe aláhuzza: de tiszta lélekre mutatnak, mely más körülmények között, és más szerencsével, ragyogó fényben állhatott volna az emberiség előtt. Általában a hölgyek valamint végtelen gyöngék a fontolgatás és az elfogulatlan itélethozás mezején; mert, dicsőségökre legyen mondva, soha sem oly elfogulatlanok, hogy mint Brutus, saját gyermeköket képesek volnának kivégeztetni: épen oly erősek, és a férfiaknál kiválóan erősebbek az érzésben. Mindenbe az érzés, vezeti öket. Ki nekik tetszik, kit szeretnek, azt mindenben védik; nem fognak ugyan olyat megszeretni, kit aljasnak, rosznak tartanak, de ha egyszer már szeretik, mindenné lehet az, csak irányukban legyen folyvást szeretetre-méltó, soha sem szünnek meg őt szeretni, legalább a jelesebb példányok soha sem; . . . és a ki megbántja a nőket, a kit gyülölnek, a kinek irigyei, nem tudnának iránta kedvező itéletet hozni, bárminő igazsága volna is valamely tárgyban; sőt a kire megharagusznak társaságukban, avagy a cselédek között, megtudnák azt fojtani egy kanál vizben is: azonban midőn valamely érdek által megvesztegetve nincsenek, a hölgyek mindig tömegestől a szépet és magasztosat pártolják, mert általában mindig az érzés uralkodik bennök. Béla tudta ezt; ismerte a hölgykebel tulajdonait; de nem lévén hajlandó Vilmát mélyebb érzésünek hinni, kezdetben nem is keresett benne azt; a mint azonban arról megbizonyosodott, hogy érzés, mély érzés emelte Vilmát magán kivül, nagy tisztelettel hajlott meg előtte, és még nagyobb szerelemmel telt el iránta. Hosszabb szünetek után, melyek kazött egy két szót váltottak, végre ezt mondá Vilma Bélának: "Csengessen kérem a komornának. Le kell feküdnöm." Béla csengetett, és átlátta, hogy a legnagyobb gyöngédtelenség és kiméletlenség volna csak gondolni is tovább maradására. De ez nem szokott komoly és hosszas betegséget okozni, ugy-e? mondá. - A kedélybaj keservesebb ugyan a testi bajnál, de kivált fiatal korban többnyire enyhiti azt a nyugalom és az idő; mégpedig rendesen elég gyorsan. Reménylem holnap reggelre semmi baja sem lesz. Ugy-e, nem lesz?" "Nem tudom, mondá a báróné. - Ugy gondolom én is ", tevé hozzá szünet után. "Mikor láthatom?" mondá Béla. "Hagyjon el kérem, mondá a báróné kedvetlenül. - Majd tudatom egy pár sorral, mikor ismét elfogadhatom." Béla megcsókolta a báróné kezét, melyet ez most oda engedett, és szerényen visszavonult. "Tehát megfogja nekem irni, mondá Béla, - mikor jöhetek ismét," és ezzel eltávozott. Meghatva, és nem minden elégültség nélkül ment el Béla. Meghatotta a jelenet, mely bizonyságot tőn, hogy a bárónéban nem hiányzik a mélyebb kedély, és elégültségre volt hajlandó, mert reményt meritett abból. "Mihelyt, gondolá magában, - van benne bensőség, tehát hajlandóság, képesség az érzelemre, nem kerülheti ki, hogy előbb utóbb hozzám ne hajoljék; mivel ugy veszem észre, hogy ez uttal én vagyok legfigyelmesebb, sőt tulajdonképen talán egyetlen udvarlója." Tetszett Bélának, mint szép remény az is, hogy a báróné megigérte, miszerint majd irni fog neki. Örvendett sorainak, igen becses emléknek tartotta azokat előre. És meg volt győződve, hogy azon egy pár sor bárminő ártatlan és jelentéktelen legyen is egyszerűen tekintve, észrevehetően közelebb fogja hozzá a bárónét hozni. De meghatva, és nem minden elégültség nélkül iávozott el mindenek felett, mert ezen jelenet, ezen bensőség, melynek tanúja volt, és mely oly rendkivül egészen uj szinben tüntette fel előtte ezen nőt, kit eddig csak könynyelmünek tartott, még sokkal inkább felfokozta az iránta eddig is érzett érdeket. Eszébe sem jutott szinházba vagy társaságba menni. Egyenesen csak haza, és itt az étterembe ment. Még korán volt; az ét-terem üresen állott, és ennél fogva Béla nagy lassan kezdte az étlapot tanulmányozni. "Ez igazán érdekes jelenet volt, gondolá magában, miután vacsoráját megrendelve, kényelmesen a falhoz támaszkodott székével. - Ha eddig nem tetszett volna is, érdekes volna előttem ezen jelenet után. Mélyen érző kedély, nagy érzelmi képesség van benne, bármennyire könnyelmünek lássék is egy tekintetre, az bizonyos. Csodálatos! A hölgykebel bár néha figyelmet is alig érdemlő iszapos mocsárnak látszik, valósággal mély tenger melyben gyöngyök találhatók." E közben lassanként más vendégek is érkeztek, és végre, jó fél óra mulva, hogy Béla már itt volt, megjöttek a szinházból az ő asztal-társai is. Bejöttökkel folytatták még az uton elkezdett beszélgetésöket, mely az adósságok körűl, és különösen az adósság-csinálásról folyt. Mert volt a társaságban egy pár ember, - az életben is van, csak hogy több, - kik valami különös jeles tehetséget, valóságos genialitást helyeztek az adósság-csinálásban. Egyik gentleman elbeszélte , hogy kevéssel ezelőtt elért nagykorusága előtt minő adósságot csinált. Aláirt tiz ezet pengőt, és kapott kész pénzben négy ezer pengőt, hat ezer pengőben pedig temérdek ódon gombokat magyar diszruhához, néhány vég gyolcsot, egy zsák kovát, egy nyeregszerszámot, két igen mesterségesen készült kalamárist és más efféléket. "Az még semmi, mondá Károly, - de én tudok egy, üzletet, midőn a kölcsönző megunván már a mindenféle czikk előszámlálását, melyet az aláirandó összeg fejében ajánlottak neki, végre türelmetlenül igy szólott; Tudják mit, ha már ennyire van a dolog, adjanak hozzá, - egy leányt is!" A társaság tagjai e közben egyenként köszöntek Bélának, és letelepedtek az asztal mellett, mely számukra egészen fel volt tartva, de azért, a korábbi beszélgetés folyvást folyt. Jelenleg élénk nevetés tört ki Károly elbeszélésére. "Az még mind semmi, mondá Sándor. - igen, igen, mondá fejével intve néhány hitetlenül rá mosolygó társra, - én fogok nektek egy esetet elbeszélni, és bátran elvállalom a társaság mindenik tagjának önálló biráskodását a maga irányában, hogy a mennyiben elfogja ismemi, mikép az eddig hallottak csakugyan mind semmi az én történetemhez, mindenik fizetni fog egy palaczk pezsgőt, ki pedig, de komolyan! nem fogja azt elismerni önmaga, azért én fogok fizetni." "Halljuk, halljuk! mondának mindnyájan. "Ez nagy állitás!" mondá Károly. "Büszke bátorság!" mondá Csetneky. "De halljuk már!" mondá a többség. "Na tehát halljátok meg, mondá Sándor. - Egy jó ismerősöm Bécsben, . . . mert Bécsben történt az eset, pénzt akart tavaly felvenni. Az alku az üzlet felett folyt és folyt, nagyon soká folyt, végre megtörtént." "A'f ein mahl!" szólott közbe türelmetlenül és mosolyogva Csetneky. "Elszámlálják neki, folytatá Sándor, - hogy alá fog irni nyolczezer pengő forintot, és kapni fog öt ezer pengő forint kész pénzt." "Az még igen jutalmas gschäeft volt," mondá Elek. "Háromezer pengő forintért pedig, folytatá Sándor, - kapni fog különböző dolgokat, többek között egy rovat ez volt: "Asztalos-munkák!" "Képzelhetitek, mondá Sándor, - hogy az én emberem nem sokat törődött a ráadási czikkekkel, és ennél fogva nem is kérdezte, mik lesznek azok az asztalos-munkák. "Jól van!" mondá, és várta, hogy a pénzt leolvassák. - "De az asztalos-munkáknak raktár kell, mondá az alkusz, - azokat nem lehet ide hozatni a szobába." - "Jól van, mondá ismerősöm, egykedvüleg és alig várhatva már a pénz leolvasását, - ezen házban ugy is vannak kiadandó raktárak, majd kiveszek egyet." - "De majd csak estére hozatjuk el, mondá az alkusz, - a raktárba." - "Jól van," mondá ismerősöm türelmetlenül. - És miután a kész pénzt előtte leolvasták, és ő magára maradt, meghagyta inasának, hogy egy raktárt vegyen ki a házban, és estére ott legyen a kulcscsal, mert asztalos-munkákat fognak oda lerakni. - Ez valami tiz óra tájban történt dél előtt; és ezzel ismerősöm elment hazulról." "Hát mi volt az?" mondá Gyula türelmetlenül. "Várjatok, mondá Sándor. - A mint késő este emberünk haza jő, már az uton eszébe jut és kiváncsi kezd lenni, hogy valljon még is mik lehetnek tehát azok az asztalos-munkák, és haza érve, azonnal a raktárba megy. Hát . . . Képzeljétek csak csodálkozását!" "Mi volt?" mondák többen. "Hát! . . . Képzeljétek csak csodálkozását, mondá Sándor. - A raktár tele volt, mindenféle, temérdek kisebb, nagyobb . . . koporsóval!" "Koporsóval!?" mondák mindnyájan nagy meglepetéssel; és néhányan némi árnyalatával az elkomolyodásnak, mások pedig kitörő kaczajjal fogadták pillanat mulva az elbeszélést. "Ez csakugyan meglepő!" mondá Károly. "Csakugyan a legjobb, minden eddig hallott üzletek között!" mondák mosolyogva, egyenként mindnyájan. Darab ideig még az adósság-csinálás, később más dolgok felett is folyt a beszélgetés; és még sok mulatságos és elmés szó-csere történt; de Béla ez uttal unta ezen dolgokat, és nem sokára visszavonult szobájába. A legszebb és legvidorabb reményekkel lelkében, töltött el még itt egy pár órát . . . semmivel. Darabig fel s alá járkált a szobában, azután lefeküdt, hogy majd az ágyban olvasson; de lefeküdve, fel sem vette a mellette álló asztalkán levő könyvet, hanem meredt szemekkel nézett a felső padolatra. Végre elfujta gyertyáit, és - még soká el nem aludt. Egyszerüen elmult a másnap; de elmult a harmad nap, sőt elmult a negyed nap is. Ez már sok! A bárónétól még mindig egy betü, egy hang, legkisebb izenet sem érkezett. Béla másnap reggel azzal kecsegtette magát, hogy még az napra fog bizonyosan meghivást kapni. Harmadnap ugy gondolkodott, hogy az természetes, miszerint más napra nem kaphatott meghivást. Tegnap még roszul is lehetett a báróné, gondolá magában. Negyed nap azt vélte, hogy egy pár napot csak még is akart a báróné közben hagyni, mielőtt ujra meghivta volna. De ez már sok volt. Ez már bántotta türelmét, ébresztette türelmetlenségét. Ha ezen nap is eltelik, gondolá, akkor - ! És eltelt a negyedik nap is. "Talán mert tegnap péntek volt, gondolá magában ötöd nap, - talán azért nem jött tegnap semmi, meghivás." De eltelt az ötödik nap is. Sőt eltelt még számos több nap is; a báróné semmit sem tudatott Bélával. Roszul léte ugyan teljesen megszünt más napra, hanem valami bús komolyság szállotta meg kedélyét. Nem óhajtotta Béla társaságát, mert megszokta, vele mindig csak kaczagni; és hogy ismét kaczagó mulatságnak engedje át magát, egyáltalában nem akart meghonosulni elméjében. De nem óhajtotta a báróné Béla társaságát különösen azért sem, mert valóban növekedni érezte magában az érdeket iránta. "És miért!? mondá magában. - Miért ujabb csalatásnak kitenni, ujabb csalódásban ringatni magamat!?" Több mint két hét mult el, és még semmi sem történt. Béla már ingerült, boszús lett. Hire volt, hogy a báróné beteg; mások azt mondták, hogy nincs is Pesten, elutazott nem tudni hova; ismét mások azt mondták, hogy valami szenvedélyes szerelme van, és azért nem is megy sehova. Végre egyszer alkonyat felé találkozik vele Béla a váczí utczában. Köszön neki, és gyorsan elhalad mellette egy pár lépésre; de a báróné megáll és szólitja az elhaladót, hogy megyen-e ma szinházba. Ekkor Bélának lehetlen volt illetlenség nélkül tovább menni; szóba állott tehát a bárónéval, sőt azt sem kerülhette ki, hogy az ismét elindulót hazáig ne kisérje. Az egész uton egy részről sem volt semmi legkisebb czélzás multra, jövőre vagy általában érzelemre. Üres, felületes, mindennapi beszélgetés folyt a szinházi játékrendről, szinházba menetelről. Lakása kapujánál illedelmesen köszönt Béla a bárónénak; nem mondta, hogy fel kiván menni, és a báróné sem hivta, hanem szépen elbucsúztak, és elváltak. Béla még ingerültebb, még boszúsabb lett. Elhatározta szorosan ragaszkodni ahhoz, hogy előbb meghivást kapjon a bárónétól, mielőtt hozzá menne. És aligha czélt nem ér, aligha nem boldogul, . . . aligha Virginia emléke teljesen ki nem hal lelkébőt, és ekkor bizonyosan más kimenetele lesz az egésznek, ha valami váratlan fordulat közbe nem jő. * * Mint a véletlenül lecsapott villám csattanása, mely tiszta időben, valamely alig keletkezett, és figyelemre sem igen méltatott fellegből fejlik ki egyszerre, ugy lepte meg ekkor az orkán Bélát, és a bárónétól elválasztotta. Midőn Béla a bárónéval az utóbbinak kapujához ért, a fergeteg, a vad vihart, számtalan villámot magában rejtő terhes felleg mindinkább közeledett. A dörgés mindig közelebb hallatszott. Már a szélvész zúgását tisztán ki lehetett venni. Már az orkán kürtjének riadása is hallott. Már a szélvész által felkavart porfelleg oszlopai is látszottak. Már a levegő is tele volt villanyszikrákkal, és mindenfelé csillámlottak azoknak gerjedezései. Az egész valami különös nagy csodának látszott lenni. Fényes sugarak, arany-csillám kápráztatták a szemeket, és megvarázsoltak, megbűvöltek mindenkit. Valami csodálatos, egyetemes önkivület foglalt el minden embert . . . Béla felhagyott eddigi életmódjával. Cselekvési körének mező nyilt, miután Tisza-Alapról elköltözése óta, oly sok ideig folyvást leginkább csak az ő egyenes működési körén kivül eső történetek labdája volt; . . . miután ezen oknál fogva az életunalom mindinkább mélyebb gyökeret kezdett benne verni, melytől természeti ösztönénél fogva minden áron igyekezett ugyan szabadulni, - majd mostoha anyja körét keresvén fel, melyet végtelenül törpe szellemünek, élvezhetlennek talált, majd a fővárosi ledér életet kivánván követni, majd egy nagy kaczérnőnek hálójába bonyolodván, melyből csak a véletlenül közbejött fordulat által menekülhetett meg: - de ez ideig mindig siker nélkül . . . Most tehát búcsút vett a mindennapi, egyhangu polgári élettől; követte eredeti, mindenkori hajlamát; ismét a katonai pályára lépett.
|
