kezdőoldal  kezdőoldal  Az Irinyi család története  Irinyi családfák  Irinyi nemesi kellékek  Egy kis földrajz  Az Irinyi család tagjai ma  Irinyi galéria  Hires Irinyiek  Irinyi források

éla - regény két kötetben

írta Irinyi József
(Második kötet. Pest, 1853.)

X. Ismét sejtelmek


pozsonyi országgyülés berekesztésével, Kapornaky nem ment haza megyéjébe.

Helyzetében legtanácsosabbnak tartotta Pozsonyban maradni, hol pár hónapig nagy visszavonultságban élt családjával együtt. Ugy szólván az utczára sem léptek, és senki sem is látogatta meg őket, kivevén a kamarás urat. Főispánunk ugyan is épen főispánságának végső napjaiban kamarás kulcsot nyert, és e szerint jelenleg csak igy nevezhetjük rangjánál fogva.

Pár hónap mulva a pozsonyi lakás sem igen tetszett András urnak; ennél fogva tehát csinos mezei lakot bérelt a város közelében, és itt vonult meg egész a tél derekáig , mikor aztán egészsége ismét megengedte beköltözni Pozsonyba.

Virginia e közben Bélát szüntelenül lelkében tartva, szembetűnően hervadott. Epedő, beteges állapotában sokszor bántotta görcsös vonaglás, és deleji fogékonysága folyvást fejlődött.

Kamarásunk régi idő óta kedvencz tanulmányi tárgyul választván magának a delejzetet, miután Kapornakyékkal mindenütt együtt volt, és ugyszólván orvosa lőn Virginiának, a baráti érzelemnek szükiségképen növekedni kellett ugyan iránta hugában, de az uj rokonszenv, deleji rokonság kisebb volt a réginél, . . . szerelem Virginiában csak Béla iránt, és pedig nagyobb volt mint valaha.

Kora tavaszszal, már aprilis végén, Bécs melletti Badenbe költözött András ur családjával, valamint az őket mindenüvé híven követő kamarás is. Julius végével azonban már megelégelték a fördői életet, és beköltöztek Bécsbe.

Kamarásunk példás kitartása szives hű barátságában meghálálhatlan, és végtelen nagy kincs volt ezen időkben.

Virginiának különösen is nagy szüksége volt arra.

Lelkében elégedetlen lenni helyzetével, miből nem is csinált valami különös nagy titkot; meghasonlásban élni atyjával, anyjával és kamarás rokon igen jó barátjával együtt, kiket szeretett, féltett, kiknek jövője aggasztotta, Béla irányában, kit e világon mindenek felett szeretett; távol lenni attól, kit annyira szeretett, már mintegy két év óta; és bizonyos tudomásával birni annak, hogy az őt nem szereti, megveti: valóban igen kellemetlen állapot, melyben nem lehet érzékenyen nem méltányolni a kitartó, szives, hű barátságot.

Kamarás rokona nem csekély mértékben eszközlé gyöngéd figyelméve1 és szives barátságával, hogy Virginiában a teljes levertség soha sem foglalhatott helyet; és valami különös, képtelen, megfoghatlan remény táplálta örökké, mely mindig biztositni látszott ugyan őt, hogy Béla még egykor vissza fog hozzá térni; de egyszersmind mindannyiszor valami balsejtelem is rémítette el, melynél fogva aztán végre nem tudta, ha valljon örvendjen-e a viszontlátás reményének, avagy szomorkodjék azon!?

"Mi lehet az oka, mondá gyakran magában Virginia, - mert kell valami benső okának lenni mulhatlanul, hogy némely ember egész életén át szerencsés, a másik pedig szerencsétlen!? Igen, mi lehet az oka!? És pedig igy van; . . . sok embernek egész életén végig vonul a világos szerencse vagy szerencsétlenség fonala. Nagyon kevesen vannak, kik a szerencse vagy szerencsétlenség minden határozott jelleme nélkül hányatnának összevissza egész életökön át . . . Mi lehet az oka, hogy egyik ember tulnyomólag a fájdalom, másik az öröm választottja!? Kétségtelenül sokat tesz a jó kedély. A boldogság nem is mástól, csak a kedélytől függ. Ki az örömen teljes lélek kel örvendeni, és a bajt némi könnyelmüséggel tűrni képes, az jó kedélyü; az a valódi boldog ember. De tul a jó kedélyen, mely a boldogság lehettőségének nélkülözhetlen föltétele, van az ember szerencsés avagy szerencsétlen SORSA, melyet senki el nem kerülhet, és mely nagy befolyással van a jó kedély fejlődhetésére is . . . Mi lehet tehát oka, hogy sok embernek egész életén végig vonul a világos szerencse vagy szerencsétlenség fonala!?"

"Az egyszerü véletlen nem lehet, mert világosan valami megható, rettentő következetesség tűnik fel igen sok ember életfolyamában . . . . Mi az, hogy az egyik ember, ha fát fog is kezébe aranynyá válik, a másik pedig ha kalapossá lett volna, az emberek fej nélkül születnének!? Mi az, mit a férfiak a szerencse szelének neveznek a játékban, és egyik ember egész életén át szerencsés, a másik pedig szerencsétlen játékos!? Mi az, hogy egyik család szembetűnő emelkedésben, a másik pedig sülyedésben van!? Mi az, hogy az egyik embernek a jég is kevesebb kárt tesz, mint szomszédjának!? Mi az, hogy hisszük, tudjuk, érezzük, ha valljon szerencse vagy szerencsétlenség környékez-e!? Mi az: szerencse vagy szerencsétlenség!? Mi az a sok véletlent összekötő lánczolat!? Mi az a sors vagy végzet!? - . . . Nem tudom! Nem tudom! De ÉRZEM, és hiszek érzésemnek, mert az érzés a lélek szava, az ember valódi delejtűje, hogy van valami, saját csillagzata, nemtője, nagy démona, avagy bármikép nevezzük is azt, minden embernek; és sorsunk nem saját, nem barátaink, nem ellenségeink akaratától, hanem főleg ettől függ!!"

Egy ünnepélyes pillanatban, midön az 1849-dik év elején Virginia igy merengett, Virginiának Pozsonyban, Bélának pedig hatvan mértföldre egyszerre megcsendültek füleik . . . Rogtön egymásra gondoltak.

"Igen! mondá Béla magában. - E hölgy még mindig 1elkemben van. Pedig nem gondoltam, hogy eddig is ott legyen."

"Béla! kiáltott fel" azon perczben hatvan mérföld távolságra Virginia. Istenem, Béla! . . . Oh rettenetes képzelet. Haljon meg inkább most, . . . semhogy sötét végzete beteljesedjék!"

"Egyébiránt, folytatá Béla magában, - ám történjék, a minek történni kell. Egyesek sorsa a pillanat müvével van összeforrva; végre azonban csak az történhetik, minek magasabb szempontból történni kell . . . "

A bús melancholia ködében, mely kedélyeiket lassanként egészen elfogta, csak egymás dicsfényben lebegő képeit látták.

"Istenem!" sóhajtott Virginia.

"Még is, gondolá magában Béla, - hiba volt, és nem nevezhetem egyébnek megfontolatlanságnál, hogy oly visszataszitó, oly idegen voltam iránta. Tartózkodtam; bizonyos tekintetekre akartam figyelemmel lenni - . És pedig ezen érzelem volt számomra a sorstól rendelve. Érzem, hogy akkor sem voltam attól lelkem mélyében idegen; de nem tudom minő okoskodás folytán menekülni akartam akkor attól. Most tűnik az fel e1őttem egész fényében . . . Lelkem talán valamit óhajtott ez életben előbb elérni; valami állást, működési tért, hogy aztán e részben is megnyilhassék. Vilma emléke, hogy eltünt, menynyire elrepült lelkemből!? . . . De ime Virginia oly hosszas távollét után most még nagyobb fényben tűnik fel előttem és érdekesebbnek találom őt mint valaha, mikor szinről szinre láthattam . . . Gyöngeség ez, rejtély ez, lehetlen ez? . . . Nem! Ez a mély rokonszenv biztositéka, melyet az idő és távollét nem hogy elfeledtetne, hanem még nagyobb erőre emel."


Irinyi József: Béla, tartalomjegyzékIrinyi József: Béla, második kötet, XI. fejezet