éla - regény két kötetben írta Irinyi József (Második kötet. Pest, 1853.) XIII. Sorsát senki el nem kerülheti irginia több mint öt éve elszakadt már Bélától; nem látta őt azóta soha; három éve pedig azon nem régen Pesten elterjedt híren kivül, hol most Kapornaky családjával együtt lakik, hogy a távolban meghalt, semmit sem is hallott róia. Idővel a türelemnek és várakozásnak is vége szakad; a hölgy szivnek életkelléke, hogy valakihez vonzalommal viseltessék, és magának támaszpontot keressen. Kamarásunk végre meghódítá őt kifogyhatlan gyöngéd figyelmével; az 1853-dik év első napjaiban Virginia beleegyezett szülei régi tervébe, kamarásunk neje lőn. "János, mondá Béla harmadnap régi biztos emberének Érsekujvárnál, - legjobb lesz ha maga nem jő be Pestre, hanem valamelyik állomásnál elmarad, és megvár engem a vasut mellett." Szokott idejénél későbben érkezett meg ez nap a bécsi vasuti vonat Pestre. Béla az Európa czimü fogadóban szállott meg. Mit tegyen! Mit kezdjen! Semmi terve sem volt. Mintegy félév előtt ujabban azon hírt hallván Virginiáról, mikép őt szereti, mert mind a mellett, hogy bizonyos jó parti kinálkozik, azt megveti, és reá vár, ellenállhatlan ösztöne folytán, egyedül szerelemből Pestre jött; de terve a távolban nem lehetett, és az uton angol komor kedélye mögé vonulván, senkivel sem állott szóba, s ekkép semmiről sem értesülvén, semmit sem is tudott, semmi tervet sem készithetett" Gépileg ment tehát le a földszint levő ebédlőbe valamit enni. Itt vidám társaság volt, mely elhozatván a Patikárusok zenebandáját, délutáni két óra óta esti nyolcz órakor még mindig ebédnél ült. Patikárusok ma különösen jól húzták; de Béla sok ideig nem birt fogékonysággal ezen zeneiskola iránt. A roppant sebesség, zaj és csattogás helyett inkább szelid, bús, lassu darabokat szeretett volna hallani. Sokáig érzéketlenül is hagyta ezen zene; kész volt pálczát törni Pest kedvenczei felett, . . . mert nem gondolta meg, nem volt képes rögtön belátni, hogy ez nem roszabb, hanem csak különböző, és a maga nemében szintoly önálló mód, mint a komoly, lassu játék; és hogy ezen két mód nem a tudás különböző fokát jelöli, hanem az életben meglevö két különböző iránynak és iskolának kifejezése. A lassu nóták az ó Magyarország szellemének kifejezése, a frissek az ifju Magyarországé. Az egyik a vidéki; a másik a fővárosi élet tükre, hol már több elevenség és egy kis szelesség is van ahhoz vegyülve. Egyik játéka mellett zajosan lehet mulatni, a másikénál jó izüen lehet keseregni. Nem törhetni pálczát egyik felett sem; nem lehet elsőségéről beszélni egyiknek sem; az egyéni izlés szerint egyik embernek ez, másiknak ama fog tetszeni; de önálló és jó mind a kettő; szükség volt, hogy mind a két izlés megtalálja kifejezését; egyik sem jobb a másiknál; nem egymás felett, hanem egymás mellett álló két különböző irány és iskola ez a nemzet életében és szellemében; mindenik valódi alappal bir, életet képvisel, és mind a kettőt az élet fejtette ki. Különösen elragadóan játszották Patikárusok legjobb friss csárdásukat a galgóczit, melyet számtalanszor is kellett a vidám társaság kivánságára ismételniök. Oly tűzzel és erővel játszották ezt, hogy ámbár csak tizenketten voltak, csupán ötven más zenész állhatta volna ki velök a versenyt - értve csak az erőt, mert oly tűzzel a világ minden zenésze együttvéve sem játszik. Midőn azonban a társaság egyik tagja a verseket is eldalolta, melyeket az alig pár hónapos galgóczi lassu részére ez uttal legelőször lehetett Pesten hallani, Béla tökéletesen le volt győzve, és annyira megszerette ezen zenét, hogy csak tizenegy óra tájban, midőn a vidám társaság a nemzeti szinházi álarczos bálba menetel végett eloszlott, vette magát észre mennyire eltöltötte az időt." A galgóczi lassu részére dalolt versek, melyek Bélának annyira megtetszettek, igy hangzanak: Égető kin a szerelmed, Még is büszkén hordom érted; Búbánatja ha nem volna, Tán szerelem nem is volna. Magas hegyre száll a felhő, Hull belőle őszi eső, Még sincs olyan áradása, Mint szemem könyhullatása. Szép vidéknek szebb leánya, Szép időnek szebb órája, Eltűnétek messze tőlem, A mi elvesz, hol keressem. Hol lelem meg a mi elmult, A szerelmet, az édes bút. Nálad még tán feltalálom, Felkereslek gyöngyvirágom. A mint a vidám társaság eloszlott, Béla is felment szobájába, hogy lefeküdjék. "Ma tehát bál van a nemzeti szinházban?" kérdé időtöltésből a pinczértől angolul. "Igen, Sir, mondá ez, - álarczos bál." "Szépek szoktak lenni?" kérdé Béla. A pinczér habozott, hogy mit feleljen. "Az felettébb az izléstől függ, mondá végre, - különösen idegenekre nézve, kik sok szinházi bált láthattak külföldön . . . A páholyokban rendesen megszokott jelenni a nagyvilág," tevé hozzá szünet után. "Igen!?" mondá Béla. "Különösen ma bizonyosan ott lesz, mondá a pinczér, - mert a mai bál jótékony czélra van adva." "Ugy minden hihetőség szerint. mondá Béla magában, - Virginia is ott lesz valamelyik páholyban . . . Elmegyek. El kell mennem." Allarczot és dominót hozatott tehát, és a nemzeti szinházban megjelent. A mint a terembe lépett, nagy elfogultság lepte meg. Lehetlen volt rögtön a tömeg közé vegyülnie, és mindjárt az ajtó mellett leült. Felette, vagy is inkább a magas padlatu teremben, ugy szólván mellette, beszélgetés folyt a páholyban, melynek akaratlanul tanuja lőn. "Még is nem érdektelen a népet mulatságában látni," mondá a páholyban egy asszonyság dölyfösen megvető, kegyelmes hangon németül. "Igaz!" mondá barátnéja, leánya, nővére vagy ki volt mellette bizonyos nő félvállról. "Már egy órát eltöltöttünk volna itt," mondá kis idő mulva ismét az első. "Grâce à Dieu," mondá a harmadik nő a páholyban, egy kék ruhás kisasszony büszke hangon. "De fél háromig még sok idő van," mondá az első. "Oh istenem, igen," mondá a második szenvedő hangon. "Ni azok egészen sötét, ruhában jöttek!" mondá a nagy ijedség hangján és kiesve negélyléséből hirtelen jó széles kiejtéssel magyarul a kék ruhás kisasszony, és egyik átelleni páholyra emelte szemeit, És a Béla mellett levő földszinti páholyban roppant kétségbeesés volt, hogy ők világos szinekben vannak öltözve. Bélát nagyon elősegitette ezen beszéd, hogy eszméletre jöhessen. Felkelt tehát, és megindult, hogy körüljárja a termet. De alig haladt el néhány páholy mellett, egy földszinti páholyban megpillantotta Virginiát, . . . rendkivül sápadtan, egészen megsoványodva, átlátszó orral, és csaknem megtört fényü szemekkel, hogy más talán meg sem ismerte volna annyi idő után; átellenben vele anyja ült, atyja és férje a páholy mélyében voltak. Béla mintha a földhöz szegezték volna, rögtön megállott, és nagy elérzékenyüléssel függesztette szemeit merően Virginiára. Sokáig állott igy. Végre magára vonta a páholyban levők figyelmét. Csak Virginia, ki mint márvány-szobor érzéketlenül, hidegen, szótlanul ült a páholyban, és egyedül a jótékony czél iránti kötelesség-érzetből jelent meg, nem vette őt észre. "Jaj, mdndá Kapornakyné mellette ülő vejének halkan, - nekem ugy tetszik, az a fekete dominó: Béla!" A kamarás meglepetve tekintett szét. "Legjobb volna elmennünk," mondá Kapornakyné halkan vejének. "Valljon itt van-e már a kocsi? mondá Kapornakyné fenszóval, - roszul érzem magamat." E pillanatban halkan, szembetünő elfogult határozottsággal, mely nem tekint semmire, megindult a fekete dominó, és egyenesen a páholynak tartott. Virginia közeledni sem látta őt. A páholyhoz érve, rövid pillanatra ismét mozdulatlan állott. Kit nem szeretett, megvetett szép leány korában, . . . el volt iránta ragadtatva, istennőnek tekintette hervadott és rideg márványszobor állapotában. Szépen, halkan, gyöngéden megfogta a páholy vánkosára nyugasztott kezét Virginiának, és édes, szelid, remegő hangon igy szólott: "Istenem, édes Virgin, én vagyok!" Virginia meg volt lepve; . . . megrettent, hogy micsoda kéz fogja meg karját; de ez semmi volt ahhoz képest a mint a szemektől és a hangtól, melyekből rögtön megismerte a halottnak vélt Bélát, megdöbbent. Levegőbe rántotta mind a két kezét; görcsös vonaglással nyitotta fel száját; kláris ajkai között kis, fehér, gyöngyként tündöklő fogait lehetett látni; nagyot lélekzet; sirás vagy sikoltás látszott kitörőben lenni; de azon pillanatban mellette ülő atyja vállára hanyatlott eszméletlenül. A kamarás, András ur és Málvin rögtön felugrottak, és sietve vitték ki a szenvedőt. A páholy előtt sétálók megállottak; és minthogy egy szót sem hallottak, az egészből semmit sem értve, kiváncsian tekintettek a páholyba; azután pedig az irigyelt ügyességü és szerencséjü fekete dominóra forditották szemeiket, ki oly nagy sikerrel tudott valamely nőt boszantani, hogy az elájult bele, és aztán - ismét tovább mentek. Béla darabig zavartan állott a páholy előtt; az egész terem forogni tetszett szédelgő fejével; szemei kápráztak, és ezer szinü sugarak és szikrák játszadoztak előtte; fülei pedig valami különös, bóditó hatásu rejtelmes csengéssel zsibongtak. Ugy tetszett, mintha valaki roppant ütést tett volna fejére. A zene harsogása, és a körül járkáló tömeg lökdösései, mintha csak ütések folytatásai lettek volna. Sötét képek tüntek fel elméjében, és valami kimondhatlan, homályos, mély, leverő érzete fogta el a szerencsétlenségnek. A mint teljesen magához jött, a páholy már üres volt előtte. Darabig még tántorgott; de kevés idő mulva kiment, és bérkocsira ülve, lakására sietett. * *                * "Most már nem sokára magához fog jöni," mondá az orvos az ötödik nap reggelén, mi közben folyvást magán kivül és mintegy őrültségben volt Virginia. És a családi tagok, kik az orvossal együtt a szenvedő ágyát körül sereglették, halk sóhajt hallattak, melyben oly rejtelmes, oly sötét kifejezés volt, hogy ha valamely idegen hallja, önkénytelen azon gondolatra jő: Ezek attól látszanak félni, hogy a beteg mindjárt magához fog jőni." De hiszen ezek a legközelebbi rokonok voltak! Az apa, a leányát elragadtatással szerető anya, kik a kétségbeesés legszélsőbb fokán állottak egyetlen gyermekök szerencsétlensége miatt; és a férj, ki még csak egy hete, hogy magáénak mondhatja a nőt, kit öt évnél tovább szeretett, - mikép lehetett volna ezeknek nem örvendeni, ha a szenvedő rögtön magához jő!? "Igen, ismétlé az orvos, ma már bizonyosan magához fog jőni . . . Sőt talán most mindjárt, folytatá szünet után. - Mennyire örvendek, hogy épen jelen vagyok, és az átmenetel jelenségeit láthatom . . . " És az orvos szakemberi buzgósággal mozgott elő s hátra, örvendezvén, hogy tanuja lehet a beteg állapotának, mely oly kimondhatlan keserűen hatott a többi jelenlevőkre. E pillanatban valami különös zaj hatott fel az utczáról. Ünnep az, vagy mi lehet!? A közönségesnél számosabb ember mozog az utczán . . . Kapornaky ugy látszik szinte számolt reá, hogy ezen zaj elő fog jőni, mert kérdőleg emelve fel fejét tekintett vejére. A kamarás az ablakhoz ment, és figyelmes tekintetet vetve a küljelenetre, gyorsan viszszafordult, szótlanul intett fejével, és ezen intés "igent" látszott mondani. Az intést ugy látszott Kapornakyné is megértette, és azonnal rendkivüli izgatottsággal takarta el szemeit kendőjével. "Ah! kiáltott fel az orvos örvendező mosolylyal, - már ébredez!" Kapornakyné hévvel kapta fel fejét e szavakra; figyelmesen körültekintett; azután az utczai zajra látszott még egyszer, megfeszitett kérdő figyelemmel hallgatni, melynek mindinkább közeledése szembetünően rémitőleg hatott reá; és rövid pillanati iszonyu szünet után, mindenek felett szeretett leánya ágyához rohanva, térdeire rogyott a mellett, és könyes szemeit az ég felé emelve, őrült szenvedélylyel, kétségbeesett hangon, összekulcsolt kezekkel és nagy bensőséggel könyörgött: "Istenem! Istenem! Csak most ne ébredjen még!" E perczben a szegény szenvedő arczáról szembetünőleg hirtelen, és míntegy varázslatra elvonult a sötét felhő, mely azt eddig beárnyalá; zavart pillanata és borus tekintete egyszerre kiderült; az őrjöngő láznak minden jele rögtön eltünt; a szemek valami más világról érkezőleg tekintettek szét, - lankadtan ugyan, de ugy látszott egészen nyugodtan és értelmesen. Egyszerre és már épen az ablak alatt hallatszott a zaj. Az orvos nem tudott hova lenni örömében a beteg állapota felett. Kapornaky meggörnyedve állott az ágy lábánál, és szomoruan veté szemeit leányára. A kamarás végtelen buzgósággal látszott valami dolgot keresni, mi által neje figyelmét elfoglalhassa, és az időt kitölthesse. Az anya, - a szegény, szerencsétlen, kétségbeesett anya térdeit érezte remegni, csaknem összeomlott, és ájulás által lőn környékezve. A betegnek azonban rögtön roppant szenvedély gyult ki arczán. "Mi az!? kiáltott fel rendkivüli hévvel . . . Oh, tehát ez volt sejtelmem . . . ezt láttam!" mondá mintegy álmára eszmélve. És ezzel, mielőtt valaki gondolhatta, és akadályozhatta volna, felpattant, kiugrott ágyából, és egyenesen az ablakhoz futott. Hévvel siettek utána atyja, anyja és a gyöngéd férj. Az orvos sem maradt hátra. "Az istenért, nagysád, mondá az orvos, - meghűti magát!" Mielőtt azonban erről többet mondanánk, el kell beszélnünk mi történt a lefolyt ötöd nap alatt. * *                * A falu szélén, hol az öreg János kiszállott, három kanász ült egy kis korcsmában közel a vasuthoz. Ezen korcsmába tért az öreg János Bélától elmaradván. "Adjon isten!" mondá szárazan a mint belépett, és nem is nézve a kanászokra, külön asztalhoz ment. A három kanász nagy elbúsúlással ült egymás mellett; még csak fel sem néztek, mikor János belépett. "Ne búsúljon kend komám", mondá végre a legfiatalabb a legidősebbnek, ki legszomorubb volt, sőt tulajdonképen egyedül látszott szomorúnak lenni; társai csak iránta, való szivességből viselték magokat komolyan. Erre a szólitott legidősebb kanász egyik tenyeréből a másikba teszi fejét, és a mint ekkép a másik oldalra könyököl, megpillantja a külön asztalnál ülő Jánost. "Még csak e kellett! mondá haragos arczczal a legidősebb kanász. - Te vagy az Jancsi? mondá magát összeszedve, komolyan és minden ingerültség és düh nélkül. - Tudod-e még, mikor tizennyolcz esztendő előtt katona korunkban ötven botot kaptam érted Csehországban, és akkor felfogadtam, hogy azért megöllek!? . . . Épen jókor kerültél elő; hát készülj, mert még ma meg fogsz halni!" "Ne bolondozzék kend komám, mert mindjárt nem iszom a borából, mondá a harmadik kanász, - nem is magyar ember kend, ha tizennyolcz esztendő mulva is boszút tud állani." "Hallgass öcsém, mondá István, a legidősebb kanász, - ennek a rosz leánynak, ki most ugy megszomoritott, az anyját, kit én ugy szerettem, mint a lelkemet, ez a Jancsi rontotta el legelőször; . . . ezért mi egymással összevesztünk, de még is én kaptam mind verést mind fogságot. Akkor megesküdtem, hogy . . . megölom; de mikor kiszabadultam, ő más városba volt téve, és onnan nem is jött többé vissza, mert hát haza bocsátották . . . És a rosz asszony azután elrontotta leányát is . . . Hát nem tizennyolcz esztendős harag és bánat ez, a mint ebből láthatod, hanem e mai szent napi." István ugyanaz, ki katonaságából haza térve, Alapinénál szolgált Pesten, mig aztán ennek "ártatlan" tréfája folytán kórházba került. Hosszas idő után kikerülve a kórházból, szülőföldére ment, és a családi öröm érzete, melyet egykor oly kemény csapás ért keblében, ismét felgerjedni látszott benne leányának megtalálásával, ki mióta őt apja nem látta, csecsemőből igen szép eladó leány lett. "Már a magyar embernek, mondá az egyik kanász, - még sem kellene olyan bosszuállónak lenni. Idogáljunk együtt, majd megbékülnek kendtek bor közben." "Azt nem bánom, mondá István, - igyunk együtt; de azért meg fog halni . . . Hej, sok keserüség ért már engem a világon, de ez volt a legelső!" Jánosnak semmi kedve sem volt helyzetében valami vitézségbe elegyedni; de már nem tudott mikép visszavonulni. És bár némi reményt látott a kibékülésre István megegyezésében, hogy együtt borozzanak, kissé még is kellemetlenül érezte magát az első pillanatokban; de azután lassanként mindnyájoknak megeredt nyelvök, és vidáman üritgették poharaikat. Már egészen elvetette magától János az aggodalom végső szikráját is; már szót is váltott Pista hajdani barátjával, miután darab ideig kölcsönösen vonakodtak egymáshoz szólani; hanem ekkor Pista ismét emlékezetbe hozta régi fenyegetését, hogy nagyon el ne bizza magát János jó reménységében. Végre János valami különös borzadást érzett lelkében és kiment. Pista utána sietett. Vasámap délután volt. A nép épen tömegben tódult ki a templomból. Pista néhány lépésre ment Jánós után; de egyszerre neki iramodik, és eszeveszetten felemeli fényes baltáját, hogy a néptömeg szeme láttára a piacz kellő közepén agyonvágja Jánost. János fél szemmel mindig figyelemmel tartotta az őt kisérgető Istvánt, és vészteljes mozdulatát észrevéve, megfordult, és a baltát megkapta kezében. Ekkor a két ember ölre ment. "A földhöz gyürtelek, ugy-e Pista? mondá János. Békét fogsz most hagyni? . . . Felelj!?" István pillanatnyi szünet alatt kivonván csizmaszárából kését, igy szótalt meg: "Ugy sziven döflek, mint a disznót!" János eszméletlenül fordult a földre. István pedig szikrázó szemekkel, a népség szitkozódásai közben: "Gazember! Akasztófára való!" de senki által fel nem tartóztatva, haza sietett, és bezárkozott. A faluban épen néhány katona levén átmenőben, ezeket felkérte az előljáróság; és a katonák azonnal el is mentek az István lakására. "Nyisd ki Pista, mondá a tizedes, - mert betörjük az ajtót." "Kutya issza meg a vérét, a ki belép, mondá István határozottan, katona voltam én, tudom mi vár rám, ha elfognak." "Na ha katona voltál, mondá a tizedes, - tudod a régulát, add meg magadat. Becsületes halállal halj meg, mondá a tizedes, tőle kitelhető leggyöngédebb czélzást alkalmazva az akasztófára, - mert különben agyon lövünk, mint a kutyát!" István ezen egyszerű, komoly szavak által meghatva és megzavarva, nem határozott szándokból, de ösztönszerüleg kinyitotta az ajtót. "Itt vagyok!" mondá, és megadta magát. János még az nap meghalt; de halála előtt kiváncsian kérdezgették, miféle ember, minő járatban van itt; és másnap déleőtt Pesten volt ezen gyilkosságról a jelentés. * *                * Másnap déltájban komoly léptekkel, izgatottan sétál Béla fel s alá szobájában. Csetnekytől jött haza, kinek Pesten létét a pinczértől tudta meg. "Jó reggelt édes rég nem látott Rudolf barátom, mondá Béla kitörő örömmel, midőn Csetnekyhez belépett, istenem! egész örökkévalóság folyt le mióta nem láttalak!" "Ah, Alapi Béla!?" mondá Csetneky gróf lehető leghidegebben. Bélának nem kerülhette ki figyelmét a hideg hang, és ugy tetszett, mintha Csetneky szándékosan is kerülte volna öt te szóval illetni. De mikép foglalhatott volna helyet ily gyermekes, ily képtelen eszme fejében!? Rögtön is számüzte tehát azt, és régi barátságának kiújult felbuzdulásában, ismét ujabb öröm fogta el, mert csak most nézhetvén szét Rudolf barátjának viszonlátása feletti örömében először a szobában, sok régi jó ismerősét látta együtt. Béla a jámbor nagy örömmel fordult a társasághoz. "Istenem, mondá, - mennyi öröm egyszerre ennyi jó emberemet együtt látni. Jó reggelt édes Palim!" Erre ő méltósága, kihez e szavak intézve valának, oly valami különös hidegen találta fejét szótlanul meghajtani, hogy Béla szédülést kezdett fejében érezni, és szemei elhomályosodtak. De ez csak egy pillanatig tartott. Ezután szét nézett; meg volt győződve, hogy itt valami különös rejtelemnek kell lenni; talán mint Borgia Lucrétia vendégei mindnyájan megmérgezve és a halál torkában érezvén magokat, a halált várni ülnek együtt, és azért van ezen ünnepélyes, feszes csend, mert hogy vele ne akarnának társalogni hajdani jó barátai, azt nem akarta hinni. Nem, nem, az lehetlen! Ily idétlenséget, ily nyomoruságot mikép lehetne oly finom, nevelt, lovagias érzelmü emberekről föltenni!? Nem az utolsó iskolás gyemrek is tudja azon erkölcs-szabályt, hogy szegény rokonait elhagyatott barátját megtagadni hitvány, aljas, jellemtelen, gyáva, gaz lelkek sajátsága!? Ily müvelt emberek csak nem fogják magokat annyira nevetségessé tenni!? Gépileg hebegé tehát szünet után: "Mi ez!?" De senki sem emelt egyetlen árva szót, hogy iszonyú kételyében a társaság tagjainak lovagias érzelmei felett, utba igazitólag megvigasztalta volna. Többnyire félre fordultak, és nagy figyelemmel néztet ki az ablakon. Csetneky pedig kivette szivartárczáját zsebéből, és báró V-nek, ki legközelebb állott Bélához, oda nyujtva, németül ezt mondá: "Parancsolsz?" Báró V. kivett egy szivart, és ekkor Csetneky a nélkül, hogy Bélát, kinek ugy szólván orra alatt történt ezen megkinálás, hasonlóan megkinálta volna, kitüntetett mellőzéssel zajosan összecsapta tárczáját, és ismét zsebébe tette azt. Most már többé nem lehetett Bélának kételkednie. Érzése nyiltan felfedezte helyzetét. Füleiben szélvészes tenger zugott, vére pedig annyira arczába, szökött, hogy azt lehetett vélni, mindjárt szemein fog kifeccsenni. Valami iszonyú, megvető undor keletkezvén lelkében ezen jelenet felett, és önkénytelen komoly méltóságot érezvén magában ezen nyomoruság irányában, még egyszer és fölemelt fejjel korüljártatta szemeit a társaságon, és becsapva maga után az ajtót, szótlanul eltávozott. "Miért ne mondanám ki, mondá Béla, szobájában izgatottan fel s alá járkálva, - ha értelemben, becsületérzésben, vagy akárminő egyéni érdemben felettem állanának, legalább némileg indokolva volna megvetésök. Hanem a mint egymás irányában állunk, bátran kérdhetem: "Nem ez-e igazán a vagyontalanok harcza a vagyonosok ellen!?" . . . De ezt nem hagyom abban; ezért elégtételt fogok kivánni egyenként mindeniktől; . . . nem bánom ha életembe kerül is!" Ezen okoskodása közben a lefolyt jelenetről, egyszerre kopogást hall Béla ajtaján. * *                * Virginiának csak egy de mindent felemésztő tekintete hatott le az utczára. Végtelen keserű kétségbeeséssel emelte szemeit kérőleg férjére, és ezzel egy szót sem ejthetve ki, érzéketlenül rogyott annak karjai közé. A férj, . . . . oly elfogulatlan, önzéstelen, nemes indulatra képes a lélek fölemelkedni, . . . szivesen mindent megtett volna azon emberért, ki világosan neje iránti szerelemből jött vissza messze tengerekről, és daczolt a sorssal, . . . kit neje is, arról nem lehetett kétsége, szeretett; hátra levő napjainak felét adta volna, lelke nemes felbuzdulásában, neje szerelmeséért; . . . de semmit sem tehetett. "Ismét elájult!" mondá az elősiető orvos. "Nem, mondá a férj a levert kedély fásult hangjával, - meghalt!" Irinyi József: Béla, tartalomjegyzék