kezdőoldal  kezdőoldal  Az Irinyi család története  Irinyi családfák  Irinyi nemesi kellékek  Egy kis földrajz  Az Irinyi család tagjai ma  Irinyi galéria  Hires Irinyiek  Irinyi források

szme-lánczolat a Gellért-hegyen (Mart. 28. 1842.)

írta: Irinyi József

(folytatás)

ig ekként a két város jövője felett édes merengéssel foglalkozám, zsibongó néptömeg terült el hátam megett, szerte az egész hegyormon; némellyek közülök, a legmerészebbek, megkerülék a csillagvizsgáló intézetet, s ekként egyenként vonulának el mellettem; s mivel pont mellyen voltam, a legérdekesebb látománynyal kedveskedett, önkénytelen tevé mindenki azon helyről véralkata arányában birt képen tehetségéhez képest saját észrevételeit a kinálkozó kilátás felett.

Két német jött legelőbb; nyugottan szemlélém, milly ügyetlenűl kapaszkodtak a fokocskákon. "Jetz daerfeu sie Pesth ansegen" mond az egyik. "Most szabad" mondá a sógor. Minő kitétel, minő érettség kifejezésben a szabadságra! Ugyan hát még a nézést is mások kénye kedve szerint tudnátok kulcsolva szemlélni? - Elfordítám szemeimet.

Egy darabig senki sem vonult el a hegy párkányán, vagy csak én, e szavak által felforralva, senki mást nem vettem észre. Eszméletem visszatértekor két becsületes magyar embert láttam közeledni. Örvendetes látomány, gondolám magamban, ház a járhatatlan pusztaság homok tönkelegében: egyszerre két magyar együtt! - Nem kétségbevonhatatlan jele-e annak, hogy a magyarban ébredezni kezd az egyesülési hajlam? Mi sors vár e honra, ha ezen szellem szüntelen növekedő arányban fog terjedezni?

Halljuk, gondolám, mit beszélnek egymás között e jó emberek. - "Nem látunk itt semmit" mondá az egyik, nem is igen nagy várakozást jelentő képével, de még is csalatást fejező hangjával; a kis idő mulva vontatott hangulattal mellékelé "Pestet", s e kifejezésben olly kicsinylést véltem észrevenni, hogy tenyeremben nemtelen inger viszketegét gondoltam sajogni; a másik világosítólag jegyzé meg "Pestet mindennap látom." - Igen uraim! Itt önök Pestet látják, de ha ezen lelkesedést ébreszthető helyen, azon névhez a "csak" szó értelmét tudják kapcsolni, ki kell jelentenem, hogy ellentétben levő érzelmeket nyilvánítának, mint minőket azon zengzetes nyelv szellemétől ihletett kebeltől várhaték, mellyen megszólalának; igen, uraim! és én fogadom önöknek . . .

De miért írjam a szavakat, hisz én ezeket csak ugy magamban gondolám, s mi sokat gondolunk mi amúgy magunkban: - És ime! Illy leverő helyzetet sem keseritett el, mert hiszen elkeseredett lélekkel hizelegni nem lehet; én pedig ugy tudom, miként hizelgés bűne nélkül aligha lehet rólunk jó lélekkel állítani, hogy sokat gondolkoznánk!

Hiszen azt beszélik, hogy egy idő óta még álmainkban sem gyötör a gondolkozás, azaz; hogy már még csak nem is álmodunk, s ezt, azt mondják, annál könnyebb bebizonyítani, mivel kétségbevonhatlan, hogy minél mályebben alszik valaki, annál kevésbé álmodik. Azonban hagyjuk a dolgot; és nem bánnám, ha soha sem álmodnánk, hanem ép erővel, tehetségünk szerint dolgoznánk, mert így erős munka után, ujabb erő nyerhetés végett, álmodás nélküli mély álomba merülésünket senki méltányosan ellenünk nem intézhetné.

A két magyar elhalgatott, s én busulásomnak adtam át magamat. Busulásomhoz semmi sem volt fogható, kivevén talán egy kinevetettnek gyötrelmei; ha csak egy magyar volt volna, ki azokat mondá, tán csak boszankodni tudtam volna, de ha már kettő is illyesben állapodik meg; boldog isten! ugyan mit jósolhatni ugy egyesülési szellemünknek fakadó bimnóiról? - Így gyávák még egyesülésben is, ugyan mi jövöre számolhatunk mi önerőnk s fáradozásaink jutalmául? - Mi egyesülve is tétlenűl nyugoszunk, s csak annyi különbség mostani helyzetünk s a régebb között, hogy régebben egydűl egy ember tette össze kezét, most pedig több ember egyesülve teszi össze kezeit; s azon felül régebben, ha épen a sarkunkat ostromló szükség kényszerített mozdulni, mégis csak gondolkozánk, de most tömegbe egyesülve, mindenki másra bizza a gondolkodás-mesterségnek terhes kötelességét.

Jó éjszakát jövendőnk, mondám magamban, borzadva gondolván e rémes szavak alatti eszmére, s eljöttem a helyről, hol állottam; s már hazafelé voltam indulandó, azonban nem vehetém lelkemre a veszteséget, melly a csúcsróli még egyszeri kilátás gyönyöre élvezhetésének megtagadásából reám hárulandott, s visszatértem újólag a fokra.

Ott állottam a párkányzat egyik kiálló szögletére tapadva, mintegy lelket idéző, elégedetlenséget mormogó fia a földnek, ki túlfeszített magasztaltságában mindent tudni óhajtva, mit a jövendő átláthatlan-lepellel borít, ennek képzelt télre lebbentése közben halálos verítéket izzadva, dühösen kapkod a kétes reménynek előlövellő legkisebb sugarai után is. Csak kevéssé kelle vala fejemet előre hajtanom, hogy megkísértsem a pályát, mellynek futását Gellért tul nem érte.

Még egyszer tekinték szét a távolban; még egyszer lebegtetém a történet képeit; feltünt elmémben IV. Béla, ki a Sajó melletti ütközet előtt Pesten vonula össze táborával; rágondoltam a hős Nádasdyra; látni véltem az elszánt parancsnokot, ki a Budát előszőr elfoglaló töröknek hősi bátorsággal állott ellen, míglen a német zsoldosok, szándékát meghíusítva, őt szentségtelen bebörtönző kezekkel illetve, a várat a töröknek feladák; de busulásom komor fellege oszlani kezdett, midőn a török Budát Zápolyának hagyva, ős Buda vára királyi székében hermelin és bíbor között a magyar királyt székelni láttam; megemlékeztem midőn ennek özvegyétől a várat átvevé Szoliman; boszankodva gondolék a budavári töméntelen östromokban, ügyetlen hadvezérek által feláldozott hazafiui vérre; elfogultsággal jutott eszembe Bocskay története, kit koronával kinált meg a budai basa. "Tán honom könye vagy, te nagy folyó" sóhajtám magamban a Dunára tekintve.

Zivataros időknek saskörmökkel marczangolt, de már hegedő sebeit ekként vizsgáltatva, újabb időben látni véltem az örömet, mellyet II. József végnapjaiban a koronának Budára visszaérkezte, a honnak szerzett. - Kifáradva a merengés okozta sóvárgás kétes reményeket szerző csábjainak csiklandó érintése alatt, azzal nyugtatám fellázzadott érzelmeimet: hogy még semmi sem veszett el; még mindig van remény; de az istenért csak ne feledjük soha: "Tettben áll a férfiuság".


A csillapodás nélküli szél más fordulatot vevén, már az épület mellett sem leheték többé nyugton, s dühöngése nemcsak kalapomat, de magamat is alásodrással fenyegeté; leszállék a helyről, hol olly boldog elmerülésben részesültem, s a legvérmesebb reménynek számára följegyzem, mit mások különben is bizonyosan tudtak volna, hogy ezen sorokat bevégezve, egyenesen a dagadó vánkosok közé vetém magamat; és és legalább még is csak beszéltem; s ugyan azért ne legyen irántam senki túlszigorú, mert miután azon tulságra vetemedtünk, hogy gondolkozunk; ennek határai között száz esetben csaknem százegyszer nem abban áll-e egyedüli érdemkörünk, hogy beszéltünk is?

VégeIrinyi József oldala