 smét gyász.Irinyi József meghalt.  gy ifju férfi, kinek deli alakja százados életet igért; egy vidám jó barát, kivel kedves dolog volt találkoznunk mindig; mert az ő arczáról tudtuk meg azt, hogy magunk sem vénültünk még ugy meg, a hogy képzeljük; egy derék jellem, a kit büszkeségünk volt az irodalom nemesebb ivadéka közé számitanunk; egy szilárd, becsületes, igaz sziv, a minőnek értékét csak akkor ismerjük, mikor már elvesztők; egy nagyratörő szellem, évekre kiszámitott roppant munkásság erős kezdeményével, egyszerre csak kiesik sorainkból, mint a csatában lelőtt harczos; még szemeink előtt a tegnapi mosolygó tekintet, még emlékünkben hangzik a félbeszakitott szó; és ott állunk koporsója körül és hallgatjuk, hogy döng rajta a hideg hant.
Mi jut ez órában eszembe? Semmi más, csak az, hogy milyen por, milyen szegény, milyen semmi az ember. Nem jut eszembe, hogy magasztaljam az irót, hogy sohajtsak a jó barátért, hogy sajnáljam a szellemi küzdtér erős viadorát; meg vagyok alázva attól a gondolattól, hogy egy szellő, a szélnek egy fuvása nagyobb ur, mint ez az emberi szellem minden törekvése; hogy az, a ki a multak hajótöréseiből csodásan kimenekült, ki semmi bánatnak, kétségbeesésnek meg nem adta magát; ki nagy erővel, nagy fáradsággal anyagot hordott össze egy roppant nagy munkához; egy rosz időben vett lélekzet miatt elesik, hogy többé föl ne keljen. Millyen könnyen töröl a sors emberek számitásaiban.  okat voltak temetésen: Budapestnek csaknem minden értelmisége. Irinyi valóban az egész hazai intelligentiának halottja, kinek sirjára annyival nehezebb gondolnunk, mert oda nem egy bevégzett, hanem egy megkezdett munkásság van eltemetve.
Azon ügy, melynek oly buzgó és oly bátor bajnoka volt, sokáig emlékezni fog rá pótolhatlan vesztesége után; mi pedig, kiknek sorában lánczszemet képezett, csak lassan, lassan fogunk hozzá szokni ahhoz a nehéz gondolathoz, hogy Irinyi meghalt s a közsajnálat tartósabb emlék lesz sirja fölött, mint a márvány! Jókai Mór (Vasárnapi Újság, 1859)
|
