két Irinyi - ismeretlen szerző elbeszélése

özel Esztergomhoz, egy majdnem a Duna partjáig kinyúló hegyfok aljában egy sűrű tölgyfa csoportozat állott, melynek csaknem egészen egybefont lombjai közül egyszerű kőépületnek sötét színű falai voltak láthatók. Ha körükbe tévedt a parton előre haladó vándor, egy kisded kápolnát vőn észre, mellette alacsony szalmafedelű remetelakkal, melynek a hegyekre dőlő oldalánál kisded kertecske terült durva, hihetőleg maga a remete által készített deszka kerítés által zárva el a vizsgáló tekintettől, ha mint éppen most is nem állott nyitva a keskeny ajtócska, mely a kápolnát környező tölgyek aljából e szűk kertecskébe vezetett.
Néhány viruló rózsabokor állott itt, zöld lombjaikkal két emelkedett dombot fedve el, melyek, mint az egyszerüen faragott kőkeresztek tanusiták, sírhalmok valának.
E keresztnek egyikére egy nyulánk levente volt borulva, míg közel hozzá egy agg férfiú állott az akkori remeték sötét színű szőr csuklyájában, ki összetett kezeiben egy hosszúra lenyúló olvasó pergéseivel kiséré az ifjú zokogó imáját, míg égfelé emelt szemeiből sűrű könnyek hullottak alá hosszú szakállának hófehér szálain.
"Úrfi! elét a sírás" szólt reszkető hangon az aggé az idő gyorsan halad, s mirdsa dömösi prépostságba érünk, itt lesz az óra, melyet a tisztes főúr önnek kitűzött, hogy letegye esküjét a zászlóra, melynek követeit fogja ön ezentúl, mint a prépostság dandárnagya a hon s király ellenségei ellen vezetni.
"Igen öreg! a sírás elég" szólt az ifjú fölegyenesedve előbbi helyzetéből, melyet ízletesen hátra fésült gesztenye színű fürtök árnyazának, az agg felé emelve, - "igen, én menni fogoké válni e síroktól, hová erőt jövék gyűjteni, az új pályára, melynek ma lépek előszőr vészteljes fövényére."

z ifjú mégegyszer a keresztre borult, majd megrázta az agg remete oda nyújtott kezét.
"Atyám! isten veledé én nemsokára indulok, utam hadba vezet, te agg vagy mindkettőnk élete kétes, ki tudja látjuk é egymást az életben? Pál! légy míg élsz hű őre e síroknak."
"Igen úrfi! az leszek mint valék évek óta, hiszen én ölelém fel a hideg testeket az úri lak hamvaiból, miután elrobogtak a vad kunok, kiket Béla király rákülde Erdélybe menekült fiának István herczegnek hű népére."
"Igen te agg, hű cseléd valál, titokban ide a zárda közelébe hozád a holt testeket s miután a prépostnak, ki szülőim barátja volt, engedelméből sírt ástál a meggyilkolt szülőknek, ápolásod alá vevéd a gyönge fiat, főlneveléd őt, s mint ifjút biztos helyre adád, honnan mint levente megtérve itt talált mint hű őrét szegény szülei csendes sirjának."
"Jó úrfi, ön túlbecsöli a cseléd kötelességét, ki azt sem tevé meg, mit tennie kellett volna, hiszen ön kisded öccse a had zajában elveszett, s tudja a jó ég él-e vagy felkonczolták a fene kun leventék."

párbeszéd alatt megindulva, az agg s ifjú védencze gyors léptekkel haladtak Dömös felé, melynek magas tornyai a bérczek aljában már láthatók valának.
"Szegény öccs! Ő talán nincs többé" kezdé újra Vincze s talán boldogabb nálamnál."
"Boldogabb? - kérdé bámulva az agg, - hát ön boldogtalan jó úrfi? - ily deli termett ifjú levente, tagjaiban dús életerővel, keblében tetrekész hős akarattal! - miképp lehetne ön más mint boldog. - Nemde úrfi, ön csak tréfál, csak ingerkedék az öreg Pállal, hogy meg ne ártson a sok öröm agg fejének!"
"Úrfi! az istenért legyen őszinte, s ha bú lepi keblét tárja ki barátja, attya, - mert büszkén mondom, hogy az valék, - őszinte szívére."
Pál te rég valál ifjúé kebledben a szenvedélyek vad heve rég kihalt már, s a szív, mely a szellemi csend nyugalmát évek óta zavartalanul éldeli, aligha képes leend érzeni a bút, mely sötét kínjaival öldökli az ifjúi még forró kebelt."
"Pál! én szerettem öreg! hiszen te is férj valál; gondolj vissza ifjú éveid boldog szakára, varázsold elődbe nőd viruló arczát, s a kéjeket, melyeket szerelme nyújta, az üdvet, melyet keblén élveztélé te sírsz agg? a fohászok tolmácsolják, hogy ifjú korod messze tönt képei vonulnak lelked előtt! halld hát rettenetes kínom rövid vázlatát:
A felföldön, hol az agg bajnok, kire bíztál, nevelt egy a csatában elhunyt nemes özvegye élt, leányával a tündér szép Rózsával s e leány bájoló, mint képzelet legistenibb álma, engem -üdvözített angyali keble első hevével; s mi boldogok valánk, mert a nem éppen szegény anya áldá frigyünket, s Rózsa nőm leendett vala a farsang jött; velé de ím, míg én tova valék, cseh száguldók dultak a vidéken, főlperzselték a vidéket, melyben lakánk, a lakókat vagy elölték vagy messze ragadták; - ez utóbbi sors érte szépemet is, kit, mint az életben maradt menekülők mondták, a csehek vezére ragadott el magával."
Az ifjú zokogva hallgatott, s az agg könnyezve tekinte rá.
"Mint bőszült oroszlán dühöngtem a hír hallatára" mondá tovább Vincze "de hasztalan; a csehek honukba tértek, s éltem üdve veszve volt. Szétzúzott kebellel jöttem ide hozzád, eltökélve, hogy ha a prépostnak bemutatsz, szerzetessé leszek, s a szűk zárdai lak magányában élem át életemnek kínos jövőjét; de az apát nem hajlik tervemre; azt mondá: "gondolnám meg mit kérek kegyétől; maradjak meg a világban, keressem fel Rózsát vagy kűzdjem le keblem kínjait."

n kérésemnél maradtam s ő végre megegyezett, de előbb egy évre dandárjához adott, hihetőleg remélve, hogy akkor elfeledem szívemnek elrablott kedvesété s én elfogadám a kínált tisztet, s most szinte örvendek, mert had áll előttünk, had a gaz csehek ellen, kiknek vérében hűtöm meg keblem bosszúját, s aztán kardjaik közt keresem fel a halált, mely véget vessen keblem kínjának.
Egy van még, agg barátom mi az élethez köté Öcsémnek sorsa; Őt szeretném még egyszer ölelnié de ez sikertelejn vágy, s mint angyal vár hihetőleg rám oda fenn."
Az agg remete megrázván asz ifjú jobbját: "Sajnálom sorsát nemes ifjú, s mivel felfogom kínjait, nem vigasztalom, mert tudom, hogy ilyen kín ellen nincs szóban orvoslás. Mi öccsét illeti, a jó ég tudja sorsát; mint hallottam s mondtam is önnek, cselédtársam vállalta őt védelme alá, midőn a kunok közeledtek rejtekünkhöz; mely felfedeztetvén messze futottunk, s az éji sötétben eltévedvén, és önnel az erdőből kimenekültem; velök mi történt nem tudom; de jó az Isten, s talán László úrfi is , most, mint deli levente forgat kardot a magyar hazáért. - De uram! ím a zárdához értünk, mint látom, csengetnünk kell. Egy vándor éppen most rángatja a zárda harangját."
S valóban, az ajtóelőtt egy porlepte barna ifju állott, ki észrevevén a két barát közeledését, azokhoz csatlakozott, s velök lépett be a zárda felnyitott kapuján.
A vándor szóhoz sem hagyá jönni, a kinyitó szerzetest, hanem mohón kérdé, László úr; még a zárda prépostja, s mint e kérdésre igennel felelt a kulcsár, a többiek nem csekély bámulatára egy közel álló feszület lábaihoz borult s e szavakkal: "Hála istenem, hogy megtartád a prépost életét, így még van reményem föllelhetni bátyámat" - kulcsolá át az üdvözítő lábait.
Ez alatt több szerzetes érkezett, s végre maga az agg prépost is, kit arany keresztéről megismervén a vándor, elhagyta a feszületet s félre tolván a fő úr kezeit, csókoló Vinczét, borult a prépost lábaihoz.
"Uram az istenre! szólj! te vagy e László ama tisztes prépost, ki atyám barátja volt?" - kérdé harsány hangon a vándor, míg a főpap fejcsóválva tekinte rá.
"Hogy e kérdésedre felelhessek jó ifjú, előbb atyádat szükséges nevezned" - mondá a bámuló préposté s a mint a vándor V I D Endrét, a királynak még, mint herczegnek a kunok által meggyilkolt hívét nevezé atyjának, Vincze nem tudván mérsékelni keble örömét, borult a vándor nyakába; ki megértvén a körülállóktól, miként ezen ifjú testvére, szenvedélyesen szoritá ezt kebléhez; míg a prépost és a szerzetesek áldva emelék kezeiket az egymást ölelő testvérekre.

ásnap korán reggel a remete lak melletti kertből látjuk kilépni Pált a remetét, s a két ifjút, kik egy tölgy aljában letelepedvén, Vincze előadá, hogy most midőn a viszontlátás örömét eléggé élvezék, s a fiúi fájdalom könnyivel áldozának szülőik sirjánál, beszséle el László mindazt mi vele ősi lakuk feldúlása óta történt.
"Agg barátunk, s bátyám, a kép melynek rajzát tőlem kivánjátok, szomorú és viharteljes," kezdé az ifjúé "mert életem a sors szünni nem akaró csapásainak volt labdája. - Endre a hű cseléd, ki megmentett, Somogyba egy pór rokonához vonult velem, kinél több évig éltünk, míg egy rabló csapat fen nem perzselé szegény falunkat; ekkor az agg Endre, mint mondá, azon okból, hogy születésemhez illő nevelést nyerhessek, a tihanyi apát általi felfogadásomat eszközlé ki, azonban Endrét csakhamar a sírba követvén, én a már 14 éves ifjú, újra gyám nélkül maradtam s nem akarván az új s ismeretlen apáttól kegyelmet koldúlni, elvándorlék, s egy kóborcsapathoz szegődtem. Ezzel barangoltam szerte a hazában majd egy, majd más pártnak adván zsoldba karomat; s a szünet nélküli pusztítás s harcz között eltompulván bennem a szelídebb érzelmek, egy neme a vadságnak lepé el keblemet, melyből csak akkor kezdtem némileg kivetkőzni, midőn kedvező sorsom A n n a herczeg asszony udvarába vezetett, ki tudván, milyen családnak vagyok ivadéka, nemes apródjai közé fogadott fel.
Mint tudjátok e herczegné, később O t t o k á r cseh királynál keresett menedéket, én is csehországba kísértem őt, hol Ottokár, ki oly örömest szerezne magának honunkban pártot, megtudván, hogy nevezetes magyar családnak vagyok ivadéka, el csalt a herczegné a nélkül sem legjutalmasabb szolgálatából, s testőrei közé fogadott be. Mint ilyen gyakran valék kőrében, s szilaj, mindenkalandra, s vakmerő merényre kész jellemem által csakhamar megnyertem a király kegyét, ki azóta minden kicsapongásai s tobzódásaiba bevont."
Múlt nyáron magyarhoni felvidéket pusztítván népei, engem is egy zászlóalj vezérévé tőn, s én a balga ama hittől vezetve, hogy azok kiket öldöklök atyám gyilkosa fiának jobbágyai, dúltam szerencsétlen hazámat. Ezen pusztítás alkalmával, mint felkére, egy várba küldettem, hol egy tündér szépségű leányra estek szemeim, ki egyébkor a vár közelében lakván, anyjával most előttünk ide menekült. Mint gondolhatjátok az érzet melyet a leány bájai keblemben élesztének, nem volt ama szende, tiszta érzet, mit a jobbak szerelemnek neveznek, de egy forró s buja vágy. leszakítani a leány ezer élvet ígérő szerelmi rózsáját. Az ellenség közepette nem lehetvén ezt tenni, el kellett folytanom a szenvedélyemet, s újra Csehországba tértem vissza, hol szünet nélkül üldözött a szép leányka emléke.

gy víg kalandjában kísérvén a királyt, nevetve kérdé, érdekelte; már valaha nő, szívemet? - s én ki hozzá valék szokva minden tartalom nélkül beszélni a víg fejedelemmel, elmondám neki miként lobbantá forró szenvedélyre egy magyar nő szívemet, tűz szavakkal festém annak ritka kecseit, s a vágyat őt enyémnek mondhatni. -
"Ten hibád ha nem a tied a nő", mondá mosolyogva a király, ki éber figyelemmel kíséré szépem kecseinek leírását; "vágysz ragadd el" úgy mond. - Én azon ellenvetést tevém, hogy lehetetlen, mert a vidéket erős vár védi, melybe közeledtünkkor befutnak a lakók"." -
"Balga! veté ellen egyike a kíséretéből, egész sereggel kell elmenned egy leányért? végy magad mellé vagy 20 bátor legényt, öltöztesd őket pór ruhába, rohand meg éjjel a leány lakását, s ő a tiéd lesz."
A terv tetszett, s én elfogadám; a király még akkor megfoghatatlan készséggel tevé meg másnap minden rendeletét s én 20 bátor cseh kíséretében száguldottam Magyarhon határáig, s itt embereimmel pórruhába bújva, lopóztam éjjel a leány lakához /mely alig feküdt pár mérföldnyire a határtól/.
Amennyire lehetett, kerülni akarván az erőszakot, kopogtattam az ablakon, s csakhamar kérdé tőlem egy gyönge női hang: Ki az éji háborgató? E percben ama gondolat villant keresztül agyamon, hogy ha magyarhoni nevemet említem, talán bebocsájtják a honfit, s kérdő előtt V I D nek nevezém magam.
Mint evetke szökött el a leány az ablaktól, - én emberim után kiálték, erőt használandó, de ím e leány felnyitá a lak ajtóját s felém siete. Meglepetve álltam, - ő felém tartá szövetnekét, s amint arczomat meglátta, egy sikoltással futni akart, de én átölelém s embereim megérkezvén lóra emeltem az alélt leányt s egy perczet sem vesztve futottunk a határ felé.

időn a legközelebbi várban leszálltam lovamról a még mindig alél széppel, a vármagy, nem csekély bámulásomra azt tudatá velem, hogy a király ott mulat, s már több ízben tudakozódott utánam, s most is apród érkezék, tüstént a király elé idézőé én a várnagyné gondjára bíztam a leányt, a királyhoz sietve."
E beszéd alatt komor fellegek vonultak Vincze homlokára, arczizmainak emelkedése s a nyugtalanság, mely egész valóján eláramlott, egy forró szenvedély - csatát tolmácsolának, mely most szavakban tört ki.
"Szerencsétlen a leány nevét mond!" kiáltá hévvel Vincze. "Őt Szegfy Rózsának nevezék", válaszolá László, s folytatni akará beszédét, de Vincze dühösen rohant neki, s csak egy ügyes félreugrás menté meg a felé irányzott erős ökölsúlytástól az ifjút, ki szinte mint Pál nem tudta felfogni e rögtöni felhevülés.
"Te fattyú!" - ordítá ő "te arámat rablád el, s bár öcsém vagy, kardom kiontja korcs véredet."
László mint villámtól sújtott állt bátyja előtt, ki csak azon okból nem szúrá át kardjával, mert sokkal büszkébb volt, mint hogy orgyilkosa tudott volna lenni egy magát nem védőnek. - Pál ez alatt az ifjak közé állt, s míg Vincze előre akart nyomulni, László e szavakat intézte hozzá.
"Egy percnyi nyugalmat még bátyja! - a leány nem lőn enyémé a király nem volt termében, sokáig vártam reá majd szépemhez csalt vágyam, s borzadj! a szoba ajtaja csukva volt, benn sikoltást hallék, Rózsa sikoltását. - Mint bőszült vad törtem be az ajtót; a leány Ottokár ellen kűzdé az ellentállás egyenetlen csatáját. - Dühömben nem gondoltam semmivel, kardot ránték s a király felé irányzám a vágást; az ügyesen ugrott félre s az aczél a szép leánynak hasítá ketté márvány homlokát. - Erre őrök törtek elő, ellenállásom sikertelen volt, a poroszlók dúrván kötöztek meg s Ottokár gúnyosan tekinte reám. - Ezután börtönbe zártak, honnan hosszú kínok után megmenekülve honomba futék, s midőn a határhoz értem, eszembe jutott, hogy a dömösi prépost atyánk barátja; ennek lábainál akartam nyerni bűnöm bocsánatát s aztán lelkemnek nyugalmát a sír űrében. - Itt leltelek fel véletlen téged bátyám, itt szüleim sírját s most ha akarod döfd öcséd keblébe kardodat."
Az ifjú bátyjára tekinte, mintha várná mit határozand, - ez leereszté kardját, s öccsére emelé nagy fekete szemeit.
"Nem! testvéri vér ne szennyezze kardomat itt a szülők sírjánál; te nem tudád mit cselekszel, te nem vagy oly vétkes, mint ama gaz fattyú kit királyodnak nevezél, s az okból mert megmentéd Rózsám becsületét egy feltétel alatt megbocsátok, Hagyj fel a halálszándékkal, ez gyáva léleknek való; a szilárd férfi bosszút állé - jer szüleink sírjához s tégy esküt, hogy mindaddig nem nyugszunk meg, míg az ki Rózsám üdvének feldúlója lőn, ki megfosztá keblemet édenétől, vasaink alat nem dől a halál véres ölébe."
Vincze nem is várván be testvére válaszát, a sírok felé siete, László pedig követé, s a két ifjú esk-t tőn, vérbosszújoknak feláldozni üdvük feldúlóját, a buja Ottokárt.

ár nap múlva a prépostság dandára elhagyva Dömöst, vezéreltetve Vid Vincze által, ki öccsét mint hadnagyot alkalmazá seregénél. - A prépostság népe Székesfehérvár felé vonula, hol László király negyvenezer magyar s 16 ezer kun vitézzel állt készen, síkra szállandó Ottokár cseh király ellen, ki 4-ik Béla kora óta majdnem szüntelen, s csak rövid, de soha sem őszinte béke kötések által félbeszakasztott hadban állott honunk királyaival. - Lászlót a még akkor alig 20 évest leginkább R u d o l f , a nem rég római császárságra emelkedett habsburgi Gróf ügyes politikája ingerlé fel Ottokár ellen, kinek osztriai Margittal, a negyvenéves hercegnővel ifjabb éveiben kötött házassága megszerzé Ausztria birtokát, melyet Rudolf oly örömest szerzett volna meg fia A l b e r t számára.
Lászlót e csatára leginkább a 4-ik Béla által birt Stájer tartományok utáni vágy ingerlé, melyeket segedelme jutalmául igére Rudolf, ki legközelebb egy a magyaroknak némi tekintetben kedvező szerződés által szorosab érdekeihez kötvén Lászlót ezt könnyen rábírta, hogy egyesítve vele erejét végmegbutatására Ottokárnak, ki örökös berohanásai s az által, hogy már István s most László alatt is, egy általa pártolt mellékágból származó árpádházi herczeget akart ültetni honunk trónjára, - egyik legveszedelmesebb ellensége volt a magyar királyoknak.
A szövetkezett fejedelmek látván, hogy csak Ottokár végképpeni megbuktatása által lehetnek biztosak birtokaikban, a lehetőleg nagyobb erővel tökélették el magukat ellene föllépni, s Rudolf, ki szint számos népet vona össze tartományaiból, meghallván miként a király már készen áll hadaival, Marchek-ből írt sürgető levelek által kérte meg ezt gyors érkezésre, s László az ország zászlaját Renold főispánra bízván, elvégre megindult seregével, s Rudolffal egyesülve nyomult előre, mint hallván Ottokár felhagya Laa ostromával, s hasonlólag csatára készült.
S t i l f r i e d -nél a Morva folyónál állt szemközt 1278-ban a két tábor készen a jövő napon következő eldontő csatára; s ez este két fekete pánczélzatú s fedett arczú lovagot látunk egy agg remete kíséretében ama ponpás sátor csoportozat felé vonulni, melynek közepén a szövetkezett fejedelmek díszes szállásai fénylettek.
Rudolf és László éppen együtt valának, tanácskozva a holnapi csata elrendezéseiről, midőn az agg remete belépett, s két leventét jelentett be, kik kihallgatást kértek a magyar királytól.
László király inte, s a két levente a sátorba lépett. "Mi kívánságtok van vitézek?" kérdé a király a két hős; kiknek egyike tompa hangon imígy beszéle:
"Uram király, előtted két ifjú áll, kik szülőik sírjánál tevének le esküt, nem nyugodni addig míg Ottokárt, ki éltök üdvét feldúlá el nem vész bosszuló karjaink csapásai alatt."
László és Rudolf szemeiből öröm szikrák tündököltek, s az előbbi nyájasan tevé a szóló vállára jobbját, kérve őt, hogy ha fogadás nem köti, fednék fel előtte nevöket; mint ezek nem tevén, a remete kezde szólani:
"Uram fejedelem! én ismerem a két leventét s éltemmel állok jót, hogy vagy ők vagy Ottokár nem lesznek holnap az életben; s ha az előbbeni eset lépne be, neveiket tőlem tudod meg."
A király tisztelve a lovagiasság szokásait, nyájasan társalga a lovagokkal, kik most előadák jöttök czélját egy csapat ügyes kun-jászokat kérve ki a királytól, oly feltétellel, hogy azok s ön népeik felmentve a trencsényi grófnak és S v h i l d b e r g Istvánnak, kik a hadat vezérlék, parancsától, - egyedül tőlük függve vegyenek részt a csatában.
A király a célnak, melyet a leventék kitűztek fontosságát tekintve, megegyezék; s a valóban midőn a csata kezdődék, egy kisded lovag csapatot látunk,a nagy seregtől elválni s a Morva folyó partján lefelé vonulni; míg a két ellentábor dühösen rohana egymásnak.

z első rohanás a kunokat érte, kik nyílzáporral fogadták a cseheket, míg a magyar és német sereg mint érczfal állt ellen Ottokár rohanásának, - a csata órákig tartott, Ottokár egész erejével a gyalogságnak rohant s hosszú ideig részt vevén a csatában, végre fia Marczel kíséretében a háttérben lévő élelemraktárak felé vonult, ott megsebesített lova helyett újjat, több helyen gyengülő vértezete helyett mást szerzendő. Az alatt az előbb lefelé vonuló sereg a két fekete lovagtól vezéreltetve, egy erdő által elfedve, átkelt a Morván s az erdő túl részén előrenyomulva most mint villám rohant Ottokár csekély számú kíséretére, mely innen nem reménylett megtámadást, s a nyilzápor elől futásban keresse menedéket. - De hasztalan! - a kun sereg pihent lovai lehetetlenné tevék a menekvést. Egy fegyveres kör fogá korül Ottokárt s kíséretét, s rettenetes csata kezdődék, mely alatt egymás után hullottak a bátran kűzdő csehek, kiknek leöldökölt soraik közt két fekete lovag rohana előre, oda ahol Ottokár harczolt itt feltolá egyik sisak rostélyát s e szavakkal: " Ismersz e buja kéjvadász?" lövé nyilát a királyra.
A vessző egyenesen volt irányozva, mert a rostélyok közt hata a főbe, s Ottokár eldőle lováról, a lovag a földön terme s az utána tóduló kunok köre által védve, szegé le a cseh király fejét, s mint nyíl repüle le népével.
Mire a táborból segély közelge gyors ménein a túlpartra ért a bosszúállók serege.
A csehek megtudván királyuk veszedelmét oda hegyták a csatarendet, de utánnok törtek a magyarok s a királyuk halála után gyengén ellentálló cseheken tökéletes diadalt vívtak ki, mely megalapítván a hon békéjét s az osztriai ház hatalmát.

ásnap két ifjú térdelt a király és császár előtt, kik díszes trónjaikon ültek.
Rudolf vállaikra tevén kardját a szent római birodalom bárói sorába emelvén a két V i d testvért Vinczét és Lászlót kik a magyar király által