 éla - regény két kötetbenírta Irinyi József (Első kötet. Pest, 1853.) III. Mi lehet az?  éhány nap mulva az ezredes szives válasza megérkezvén, Béla az ezredhez utazott Olaszországba; itt azonban félévet sem töltött egészen, és a megye ajánlása folytán a testőrségbe lépett át.
Az 1848 elötti magyar életnek többek között két nevezetes, egymással rokon ágazata volt; hű képe és kifejezése az egésznek: a juratusi élet Pesten, és a testőri élet Bécsben. Gyakorlati szempontból jellemzetes oldala mind a kettőnek abból állott, hogy minden más ország intézményeitől eltérőleg, legkorábban emancipálták az ifjuságot; a magyar ember mindjárt első ifjusági időszakában a szabadság mezejére lőn állitva; sőt különösen az egyik téren némileg a közéletnek is részesévé lett. Ezen, az első iÍjúságban rögtön nyert nagy szabadság, természetesen sok korhelységnek, kicsapongásnak, és időtékozlásnak is lőn ugyan szülő anyja; de egyszersmind lehetlen volt, hogy az ifjuságnak a szabadsághoz való ezen gyakorlati kora szoktatása kitünő nevezetes befolyással ne legyen a nemzet életére, annak elveire, szellemére és gondolkodás módjára. Béla sem volt kivétel, és annál fogva idegen az ifjuság örömeitől. Voltak, kik azt mondták, hogy egész a könnyelmüségig megy e téren részvéte, mert nem vonta ki magát élhetetlenül semmi mulatságból, és az iránt is volt véleménye, hogy a Józsefvárosi szinháznak melyik énekesnője különb a másiknál. De e mellett a tanulási órákban is szorgalmas volt; sőt épen ő volt a legszorgalmasabb; és azon kivül is tanult olvasás által. Fő tárgya volt a hadtudomány. Vívásban mindennemű fegyverrel, lövésben és lovaglásban sem volt ugyan nála különb egyik társa sem; de a magasabb katonai tudomány ismerete körül épen még csak hozzá fogható sem volt társai közül egyik sem. Turenne idejétől fogva minden nevezetes hadtudományi munkát ismert mind az elméleti, mind a gyakorlatiasabb neműek közül egész a Wellington herczeg sürgönyeinek gyűjteményeig. De a hadtudomány valamint az ifjú kor ternészetes örömeitől, ugy nemzete közéletétől sem vonta el Béla figyelmét. Nem volt benne az üres vagy elfásult kebel azon tulajdona, hogy nemzete mellőzésével valami világ-polgárságról ábrándozott volna. Béla buzgó hazafi is volt, és csakugy ismerte a hazaí ügyeket, mint akárki ismerhette. Hadtudomány és hazafiság azonban lelke mélyében voltak, és valóban ugy látszott, hogy valóságos uralkodó eszméi a nők. Egyike a Józsefvárosi szinház énekesnőinek hirtelenében eltűnt Bécsből. Nagy zaj a Leimgruben külvárosban. A testőrök élénken találgatták, hova tűnhetett egyszerre ismerősük. Némelyek azt állitották, hogy az énekesnő Prága felé ment; mások ellenben erősen vitatták, hogy bizonyos jelek szerint Pestre, vagy legalább is Pozsonyba távozott el valakinek társaságában, kinek személyéről ismét nem voltak bizonyosak. Béla azonnal szabadság után járt, és nagy sietséggel ment Pozsonyba. Az énekesnő ne volt Pozsonyban; de a Zöldfa czímű fogadóban nyert értesülése nyomán azon véleményben volt Béla, hogy a kit keres, valóban itt utazott keresztül, természetesen - hihetően Pest felé. Béla azonnal Pestre indult. Minthogy a Duna be lévén fagyva, gőzhajók nem jártak, és azon időben vasut sem levén még Pest és Bécs között, csak szekeren lehetett utazni, - ha ugyanis valaki nem inkább gyalog vagy lóháton akart czélt érni, - Bélának elég alkalma volt az uton énekesnőjéről kérdezősködni: de a nyert feleletek nyomán egyáltalában nem volt képes magát azzal vigasztalni, hogy nyomában volna. És csakugyan Pesten sem találta őt fel sehol sem. Eléggé sajnálta is azt Béla; de, hiában, a dolgon már nem lehetett segiteni. Hogy azonban egészen hasztalan ne jött legyen, egy pár napot itt kivánt barátaival mulatni. Még az nap este egy uj ismeretséget szerzett. A szinházban volt több barátaival, kiknek társaságában az ajtó közelében beszélgetéssel inkább mint az előadott opera hallgatásával töltötte idejét. Némelykor azonban az is megtörtént velük pár perczre, hogy az előadásra is hallgattak, és a közönség tapsolásában is részt vettek. "Brava!" hangzott pár lépésre mellettök mindannyiszor, midőn a közönség tapsokban tört ki; és az erős hang, melylyel e szó mondva volt, leginkább pedig a mód, mikép az a második szótag különösebb fölemelésével volt kiejtve, mint az olaszok szokták, lehetlenné tette, hogy észre ne vegyék, sőt a kiáltót is meg ne jegyezzék maguknak Béla és barátai. Ismét újabb taps, és ismét egy erős, és a második szótag kölönös fölemelésével hangoztatott; "Brava!" Béla és barátai egymásra néztek és mosolyogtak. Ujabb taps a közönség részéről, és ujabb különös hangoztatása a "brava" szónak. "Bolondos ember", mondá egyik pajtársa Bélának, a mint a kiáltó enrber szemléletéből ismét visszatért a társasághoz. "Talán részeg," mondá, egy másik, ki nem sokkal mélyebben látszott keresni lélektani észrevételeinek es jellemzéseinek alapját, mint az előbb szólott. A közönség igen jó kedvű volt; az első énekesnő ma különösen jól élnekelt, és ezért újabban tapsot nyert mind a karzatról, mind a földszintről; és ezen élénk tapsolásba ismét belevegyült, a stentori különösen hangoztatott: "Brava!" Béla és barátai már ekkor hangosan nevettek. "Nézzük meg csak figyelmesebben, mondá Béla, - ez megérdemli." És ezzel mind a négyen vagy öten közelebb mentek a különczhöz. Középkorú és termetű, erős testalkatu egyén volt ez, különös éles kifejezésü arczvonásokkal, mindenek felett azonban rendkivül kifejezés-teljes szemekkel. Kalapja, mely a divattól eltérő alakjával vagy szegénységre, vagy olyan emberre mutatott, ki a magányhoz avagy valamely tárgybani búvárkodáshoz szokva, nem sokat gondol a világgal, aránylag nagy és meglehetősen borzas főt takart. "Valjon ki lehet?" suttogák egymás között Béla és barátai. És azonnal mintha megosztoztak volna a szerepeken, Béla közelebb vonult emberünkhöz, hogy, ha csak lehet, vele megismerkedjék, pajtásai pedig szétoszlottak kérdezősködni, ha valaki tudna róla valami felvilágosítást nyujtani. Darab idő mulva ismét az akkor még létezett támlás-székhez voltak támaszkodva Béla és barátai, és értesítették egymást a nyert felvilágosításokról. "Én azt hallottam, hogy magnetiseur," mondá az egyik. "Nekem azt mondták, hogy bolond," mondá a másik. "Nem rég szabadult sánczrab, azt hallottam," mondá a harmadik. "Már barátim, mondá Béla, - én nem tudom ki; de annyit mondhatok, hogy érdekes ember, és valami különös hatással volt rám." E szavakat oly komoly ihlettséggel mondta Béla, hogy barátai, kik emlitett különféle jelentéseiket, mindnyájan egyenlő könyelmű vidámsággal adták elő, egyszerre figyelmesen kiáltottak fel: "Hogyhogy!?" "Vidárman közeledtem hozzá, mondá Béla, - és csaknem pajkosan kérdeztem tőle: "Tetszik?" és ő a nélkül, hogy csak rám is nézett volna, azt felelte, és látszott, hogy szivéből mondja: "Nagyon!", Én ezzel nem elégedtem meg, és ujabban szóba elegyedvén vele, pár szavából meggyőződtem, hogy értelmes ember; és midőn végre azt mondta: "Oly jól esik, ha néha egy pillanatig örvendhetek, ugy is annyi bajom van a világon!" meggyőződtem, hogy szerencsétlen ember is. Mi kell egyéb, hogy az ember meg legyen hatva!?" "Igaz!" mondák a könnyelmű barátok komolyan. "Hivjuk meg szinház után vacsorára!", mondá az egyik. "Igazán, mondá Béla, - az nagyon jó lesz." Néhány pillanat mulva az előadásnak vége lőn. Kevéssel előbb Béla nagy figyelemmel és gyöngédséggel járult ismét az ismeretlenhez, és beszélgetésbe bocsátkozott vele. Az ismeretlen miden visszataszító ridegség, vagy figyelmes nyájasság nélkül fogadta Bélát; szólott hozzá és felelt neki egyszerűen, őszintén, minden tertózkodás nélkül, sem hidegen sem melegen, mint a ki mindennemű társadalmi előitéleten és szokáson felülemelkedve, természetesnek, tartja, hogy a megszólításra feleljen, akár van a megszólítóval rendesen kötött ismeretségben, akár pedig egészen idegen legyen is az előtte. "Jőjjön velünk a Komlókertbe vacsorálni," mondá Béla az idegennek. Az idegen nem szólott; de ugy látszott, elfogadta a meghivást, mert követte Bélát, ki őt karon fogva előre vitte. Pár percz mulva a Komlókertnek nevezett két terem egyikében (akkor még nem volt mint most a két oldal egy harmadik keresztteremmel összekötve), ül a társaság egy kerek asztal körül. "Válaszszon, mondá Béla, az idegennek nyujtva az étlapot, - mert most az én vendégem." Az idegen semmi köszönetet, semmi hálálkodó szót sem mondott. Figyelmesen nézett, körül, és nem szólott. Az asztaltársak tréfálni kezdtek az idegennel; de Bélának egy intésére abban hagyták, és lassanként részint más asztaloknál levő ismerőseikkel állva szóba, részint haza is menve későbben, Bélának teljes megelégedésére, egészen magára hagyták őt az idegennel. Az idegen lassanként mindinkább nagyobb figyelemmel kezdte Bélát vizsgálni; és Bélára valami különös nagy hatással voltak ezen átszegzö, villámló szemek. "Megvagyok győződve - mondá Béla egészen ihletett hangon, - ön a lelkébe lát az embernek!" Az idegen darabig meröen nézett Bélára; oly merően, hogy Béla mindinkább elfogulttá lőn; szemei kápráztak; az idegen feje karikázni látszott előtte, majd mintegy távolról látva igen kis pont gyanánt, majd pedig csodálatosképen megnövekedett óriási alakban. "Ön nem közönséges ember!" mondá végre az idegen Bélának határozott, erős kifejezésű hangon. Kellemesen ugyan, de egyszersmind oly ünnepélyesen hatottak ezen szavak Bélára, hogy tökéletesen varázs hatalma alatt érezte magát az idegennek. "Ki ön?" kérdé ekkor Béla valóságos szent borzalommal. "Az én nevem Meskó, katona voltam, mondá az idegen villámló szemekkel és szaggatott hangon, - Komáromban voltam helyőrségben, hol egy tiszttársammal párviadalom levén, ő meghalt. - Azt fogták rám, mondá ekkor szünet után, és roppant nagy hatást gyakorova Bélára, hogy minden hosszas mutogatás és bizonyitgatás nélkül ily mellesleg odavetett tagadásnak hitelt vár, - azt fogták rám, hogy álnokul öltem meg ellenfelemet, és elitéltek hat évi sáncz munkára!" Béla egy szót sem volt képes kiejteni elfogultságában. "Pár év mulva a Milánóban történt koronáztatás alkalmával kegyelmet kaptam, folytatá Meskó, - szabaddá lettem." "Lám, mily szerencse!" mondá Béla gépileg. "Mily szerencse! Semmit sem értem vele, folytatá Meskó, - tisztségemet nem kaptam vissza; családom semmit sem akart rólam tudni; rokonaim látni sem akarták a sánczrabot; a mi vagyonom volt, már korábban elköltöttem; hajdani tiszttársaim megvetettek, ismerni sem akartak. A szabadságot vissza kaptam, vagyis inkább rabságom megszünt; de legkisebb kör sem mutatkozott számomra a világon. Rabságomban barátim voltak legalább a pókok, melyek szobámban, társaságomban éltek, és nehéz lánczom, melyet végre barátomnak kezdtem tekinteni elválhatlanságaért. Kiszabadulván, nem volt semmim! Nem volt a világon semmim! Még csak pókjaim és lánczom sem többé. Tudja ön azt fiatal ember, mi azz nem volt semmim! Egyetlen egy ember sem az egész világon, ki rám akart volna nézni! Csak egyetlen egy ember sem!" "Mint mérnök iskolai növendék értettem a katonai szolgálatot; - nem kevéssé voltam jártas a természettudományokban; önérzetemben meg voltam győződve, hogy helyet érdemlek a világban, embertársaim között; és elvoltam hagyva nind isten mind ember által! Megvetett, került mindenki! Kellett-e ennéI több, hogy megőrüljek!? Sok ideig nem tudtam, mi történik velem; midőn ismét eszmélni kezdtem, észrevettem, hogy ágyban fekszem, kórházban vagyok. Hosszas idő mulva végre azt mondták: már ismét egészséges vagyok, elmehetek! Elmehetek! De hova menjek!? Jó csillagzatom egy nagy tekintélyü férfúhoz vezetett; ennek felajánlottam mérnöki tudományomat, és szerencsére alkalmazást is nyertem a Dunaszabályozási hivatalban. Hivatalom csaknem kegyelem-kenyér; de csekély igényimhez képest elegendő módot nyujt élelemre; egv szegény családtnál fogadtam szállást, hol most is lakom, és hivatalos óráimon túl megmaradt időmet egészen az olvasásnak és természettudományoknak szenteltem, most azon a ponton vagyok, hogy nem tudom minő őrűltségi vád mitt, könnyen elveszthetem hivatalomat! . . . " Meskó mélen elmerülve látszott lenni. Darab idő mulva azonban hirtelen felemelte fejét, és merően Bélára nézve, igy szólott: "És ön, . . . ki ön?" "Én, mondá Béla, - testőr vagyok; jelenleg szabadsággal töltök itt néhány napot. - Beszéljen nekem ön, kérem, én hiszek önnek tökéletesen. Ön az ember lelkébe lát; önnek tisztalátó pillanatokkal kell birnia!" "Igen, fiatal ember, mondá Meskó, - én az ön lelkébe látok. Ön nem arra született, hogy, mint gyanitom, egyik városból a másikba futosson haszontalanságok végett; ön szerepre van hivatva a világban; de, igaz, előbb csak egy szót: Hisz ön a delejzetben? "Hiszek!" mondá Béla ihletett komolysággal. "Hogy a delejes álomnak tisztalátó pillanatai vannak?" foytatá Meskó. "Semmi kétségem sincs arról, mondá Béla korábbi ihletett komolyságával. - Megjegyezvén természetesen, hogy a delejes alvó tisztalátó pillanatai közben is kieshetik néha ezen magasztaltságából, és ennélfogva leginkább csak idő multával tudhatjuk meg, melyek voltak a tisztalátó pillanatok, melyek pedig a lázas álom üres beszédei. "Nagyon helyesen van mondva, jegyzé meg Meskó. - És most tudja mit? Azon családban, melynél lakom, van egy szegény beteges, gyönge leány, ki sokat szenvedvén görcsökben, magamra vállaltam kigyógyítását; a delejzés által eloszlatom görcseit, és midőn azoknak ideje következik, előre is delejes álomba szenderítem őt, hogy szenvedés vagy legalább tudata nélkül a szenvedésnek vonuljanak rajta keresztül a görcsök. Néha gyönyörű példáit tünteti fel ezen leány a delejes tisztalátásnak; jőjjön el ön hozzám holnap délután öt óra elött; ime feljegyzem lakásomat; meglehet érdekes, nagyszerű dolgokat fog önnek mondani." Béla el volt ragadtatva örömében. Az emberekben közönséges a bolondság, hogy szeretnék jövőjöket tudni. Más nap délután öt órakor pontosan megjelent Béla Meskó szállásán; de ez már nem volt szobájában, hanem a neki szállást adó családnál várta vendégét. Meskó a zajra, melyet Béla megjelenésével gerjesztett, kilépett, és a közbeneső konyhából beintette Bélát. Itt ült az emitett beteges gyönge leány a szegényes szobában egy ócska szalma karszékben. A leány és anyja, ugy látszik, elöre értesülve voltak, hogy vendéget fognak látni; de oly nagy volt az anya levertsége leánya betegeskedése által, és azonkivül mindketten annyira ismeretlenek voltak minden társadalmi szertartásokkal, minélfogva Meskó minden hosszas üdvözlés nélkül szótlanul intett Bélának, hogy foglaljon helyet; a leány és anyja mintha magok is vendégek lettek volna szegény lakukban, egyáltalában semmi gondoskodást sem fejtettek ki az érkezőnek fogadásában. Hallgatással telt el mintegy két percz, mi alatt Bélának ideje volt kényelmesen körül tekinteni. A szoba bútorzata mindenben oly szegényes volt, hogy nem érdemes és különben is szükségtelen leirni. A leány mintegy 15-16 éves, egyszerüen de tisztán öltözve, igen halvány és gyönge, felettébb nyulánk, egyébiránt igen érdekes külsejü, szép szőke teremtés volt. Anyja nem több mint negyvenes, meglehetősen szegényesen ölttözve, egyébiránt még elég virágzó kinézésü volt; de oly semmit mondó kifejezésü arczczal birt, hogy Béla azon gondolattal foglalkozva, valjon mit tart ő leánya delejzéséről, egyáltalában nem volt képes annak arczából kiolvasni, ha valjon örvend-e annak, helyesli-e azt, és hiszen-e abban, vagy pedig csak egyszerüen engedi a dolgot folyni. Pár percz mulva Meskó egy könnyvet vett elő, és oda nyujtva a leánynak igy - szólott: "Fogja meg a máik végét, és aludjék!" "Hogyan!? mondá Béla, - ön igy delejez, a szokásos vonások nélkül?" "Már közöttünk, mondá Meskó halkan, és intve, hogy ne kérdezősködjék Béla, - oly erős rokonszenvi összeköttetés van, hogy ha a másik szobába, vagy mértföldekre megyek is, egyedül akarotommal is delejes álomba szenderithetem Rózát." És valóban alig fogta meg Róza a könyv végét, megrázkódva areá tóduló nagy villanytömegtől, szép halkan hátra támasztotta fejét, behunyta szemeit, és Béla világosan láthatta, hogy azonnal csendesen elszenderedett. Ezután Meskó kivette a könyvet a leány kezéből, és az asztalra tette. A leány ekkor a villany-tömeg folytonos tódulásától felmentve, kissé megrázkódott; de Meskó pár vonást alkalmazva homlokától le kezein, és azután lábai felé és szívgödréig, végre a leány fejére tette egyik kezét, mire az szembetűnően mély álomba merült. Néhány pillanatig aludt ekkép a leány, mi közben a szobában minden teljes csendben volt, midőn Meskó Béla nyugtalanságát megértve, halkan igy szólott: "Még előbb crisisnek kell bekövetkezni!" És valóban néhány másod-percz mulva jelenkezni kezdettek a görcsök, melyek a leány egész testének, különösen pedig arcz-izmainak erőszakos vonaglásából itélve, igen élénkek lehettek; de a melyeknek emlékezete nem szokott a beteg éber állapotába át menni. Meskó ismét néhány vonást alkalmazott a betegre, azután vállait fogva meg, tóditotta abba a villany-tömeget, és a leány végre egészen elcsendesedett. "Beszélj! mondá Meskó határozott hangon. - Mit látsz?" A leány kissé nyugtalankodott székében. "Akarom! mondá Meskó határozott hangon, - hogy láss! . . . Szólj, mit látsz?" "Nem tudom felnyitni szemeimet," mondá a leány lankadtan. "Ne szemeiddel láss, mondá Meskó, - hanem lelkeddel!" És ekkor ismét fejére tevé Meskó egyik kezét a leánynak. "Látsz már?" kérdé Meskó. "Kétdezz!" mondá a leány. "Látod ezen idegent?" "Látom," felelé a leány. "Látod-e őt a jövőben, azt értettem szavaim alatt?" mondá Meskó. "Látom!" mondá a leány. Béla akaratlanul megmozdult székében. "Szólj, mit látsz!" mondá Meskó. "Csodálatos dolgok!" mondá a leány a meglepetés hangján. "Mi az?" mondá Meskó. "Ne kérdezzetek, kérlek," mondá a leány. "Akarom, hogy szólj, mit látsz!" ismétlé hévvel Meskó. "Azt most még senki sem képzeli lehetőnek, mondá a leány, - de én látom, és ugy fog lenni; hanem miért mondanám, midőn senki . . . " "Akarom, hogy szólj!" mondá Meskó. "Tehát látok, mondá a leány. - Ah, minő jelenetek! Nagy világosság és zaj; tüz és vér! Virágos mező, melyet tűz és vértenger borít el; tűz lobban fel, és pillanatra megvilágitja az egész földgömböt; de aztán ismét setétség áll be. Ezen ember - katona lesz. De jövendője nem fog kivánsága szerint lefolyni; - szerencséjének árát megfizetteti vele a sors - " "Elesik a csatában?" mondá Meskó. "A tenger sem nyeli el!" mondá a leány. "Tehát -" kezdé Meskó. "Mikor lehetne, nem kell neki, mondá a leány, - és az viszi veszedelembe. "Tehát ujabb vértenger?" mondá Meskó. "Azt ő nem éri el, mondá a leány, - de nem azt értettem - " "Hanem még is fegyver veszti el életét?" mondá Meskó. "Ha az történhetnék!" mondá a leány szomorúan. "Szólj villágosabban!" mondá Meskó. "Tudod, mondá a leány, - mit mondtak az angyalok az irás szerint Lótnak, midőn Sodomából megszabaditották ót családjával együtt?" "Hátra ne tekints! mondá Meskó ihlettséggel, - de Lót felesége hátra tekintett, és só-bálványnyá változott." "Annál inkább pedig vissza ne térj! mondá a leány, - mert különben erőszakos halálba rohansz!!" Béla mélyen meg volt hatva. "Világosabban beszélj!" mondá Meskó. "Hah! kiáltott fel szünet után a leány görcsös vonaglással. - Ne kivánkozzál Pesten lenni - " "Mit látsz?" mondá Meskó. De a leány többet semmit sem felelt. A görcsök ismét erőt vettek rajta. "Most hagyjuk el, mondá Bélának Meskó, - majd másszor, - talán holnap, - többet megtudhatunk." "Köszönöm, mondá Béla szent borzalommal rázva meg fejét, - elég volt; még ez éjjel távozom Pestről."
|
