 éla - regény két kötetbenírta Irinyi József (Első kötet. Pest, 1853.) IV. Kellemes érzés éla felettébb meghatva távozott el Meskótól. Mi volt az, mi lehet az? Ezen gondolatok gyötörték a korábbi jelenet felett.
Komoly és veszélyes jóslat volt-e ez reá nézve? Azt vélte érezni, hogy igen; de ha, visszagondolt a leány szavaira, ugy tetszett, hogy azokból semmi komo1y és veszélyes jóslat sem tűnt ki az ő személyére nézve. De nem akart megállapodni érzésében, és nem tudott megnyugodni a leány szavaira való visszaemlékezésében. Mikép mondá, még azon éjjel vissza indult Bécsbe. Az egész ut komoly okoskodásokkal és rejtelmes, csodálatos gondolatokkal telt el. Többször gondolta, és feltette magában, hogy mindeo nemü könnyelmüségről letesz a jövőben; mindenben komoly irányu lesz; száz féle élettervet gondolt ki, - az eredmény csak nyugtalanság lön a kedélyben. Nem sokára, testőrségi ideje kitelvén, Béla mint főhadnagy lépett ki egy Gallicziában állomásozó huszárezredhez. Béla a szolgálatot tökéletesen értő és pontos tiszt volt. Már testőr korában saját büszkeséget talált abban, hogy elöljáróinak minden parancsát pontosan teljesitse. Sokszor gondolt atyjára, és hogy mennyire nem volt annak igaza, miszerint vagy most már valóságos érzelmekké szilárdult hajlamait fogja e pályán letenni, vagY pedig elfogja kedvét veszteni a katonaságtól. Egész testőrsége alatt semmiben sem találta a kettőt annyira összeütközésben, hogy atyja szavait helyeseknek tapasztalta volna. De a sorezredi tisztség egészen más, mint a testőrségi nagy szabadságra hagyott élet volt, Kevés idő mulva Béla ismét atyja szavaira gondolt, és ugy tapasztalta, hogy a helyzet valóban - nehéz. És'nem egészen egy évi tiszti szolgálat után a katonaságból kilépett. Ezután először szép utazást tett Europa nyugati országaiban, és végre ősi lakhelyén, a Tisza mellett letelepedett. Épen ezen időben tért haza ugyanazon megyébe gróf Csetneky Rudolf is, kivel Béla testőrködése alatt Bécsben jó ismeretségben állott. Csetneky első ifjusága éveit szüleivel legkevesebbet töltötte a hazában; későbben pedig valami különös szellemdús fiatal embernek tekintvén öt családja, atyja a cancelláriához szerezte be Bécsben; jelenleg több évi előmenetel nélküli gyakornokoskodása után a cancelláriánál, - vagy maga vagy erszénye megunván a Bécsi mulatságokat, - talán hogy ekkép könnyebben törhessen magának utat magas hivatalokra későbbe, vagy talán mivel tiszintán az ellenzékhez hajlott lelkében, nagy hazafiúi szóvirágokat használva tért haza jószágára, hogy a megyében alispánságot vivhasson ki magának. Csetneky gróf tehát mind hajlamból mind számitásból nagy házat tartott; a szomszédok, és különösen a köznemességre befolyással biró egyének, nem győzték eléggé dicsérni szives vendégszeretetét. "Ugy segéljen gróf ur, mondá egyik szomszédja Pozdor Ferke, mikép ismerősei közönségesen nevezni szokták, kivel Csetneky legelőször ismerkedett meg - minden mágnásnak ilyennek kellene lenni." Pozdor Ferke a legügyesebb kortes főnök volt három megyében; midőn másodszor találjuk Csetnekynél, az elterjedt hírü nem büszke grófnál számos vendéggel látjuk őt együtt, kik mindnyájan igen szives fogadtatásban részesültek, és igen kedvökre látszanak mulatni. Csetneky nem értette, mikép szerethetik, szokhatták meg vagyonosoknak tudott vendégei a kerti bort. A kerti bor, gondolá Csetneky, csak a szegénység itala lehet; és természetesen nem is jött asztalára kezdetben; de első alkalommal, midőn számosan voltak, rögtön azt nyilatkotatván ki egyik igen barátságos szomszéd: hogy jó a jó, és mind igen jó ez a sokféle drárga bor; de jónál jobbak vannak, és miután ők szeretik a házi gazdát, és hiszik, hogy a házi gazda is szereti őket, ha csakugyan szereti, hát adjon nekik kerti bort, mert csak a mellett lehet mulatni, - Csetnehy természetesen egy perczig sem késett vendégei kivánságának eleget tenni. Kissé különösnek találta ugyan az izlét; de szivessen megfelelt annak. "Classisch, morgá fogai kozött Csetneky, mosolyogva és némi gúnyérzettel, - ugyan szép társaságba jutottam! Ha bécsi ismerőseim látnának most - " "A mi tisztelt házi gazdánkat, mondá egy jámbor vendég, poharat emelve, - ki a mi társaságunkat meg nem veti; velünk szive szerint együtt mulat; minket igazán szeret, megyénk javára és hazánk diszére az úr isten sokáig éltesse!" Az egész vidám társaság harsogó éljennel kisérte ezen felköszöntést, és Csetneky, miután betaniták, hogy hüvelyk és nagy ujjával fogja meg a pohár talpának nyakát, és ugy koczczintson, előbb a pohár felső szélével és csak azután az egészszel érintve a társpoharat, hogy jobban csengjen, nyájas mosolygással és meghatott képpel koczczintott és felhajtván poharát, mindenkivel oly barátságosan szoritott kezet, hogy az egész becsületes társaság el volt ragadtatva. "Csak kitetszik az igazi ur, czimbora, mondá egyik vendég szomszédjának halkan, - más ember nem is tud oly barátságos lenni." "Már czimborám, mondá Szőke Laczi, kihez azon szavak intézve voltak, - én azért egy mágnásnak sem hiszek. Akaratom ellenére hoztatok ide, elcsaltatok; de azért most is azt mondom: Elkorcsosult faj az; egyik sem igaz ember, csak teszi magát. Azt gondolod, hogy nem tökéletesen megvannak azok magokban győződve mind, hogy ők különb faj mint mi vagyunk? Lépne be csak ebben a pillanatban valami mágnás barátja, talán még tulajdon fülünk hallatára mentegetené magát előtte, hogy ily társaságban találta őt. Nézd csak mily feszes; gondolom, csak nem teszed fel róla, ki mindig a nagy világban élt, hogy ügyetlenségből volna olyan; az oka, mert nem találja magát igazán kedvére társaságunkban. Csak ugy lenéz és megvet ő minket lelkében, mint a királyi táblához kinevezett alispán a kortest meg sem ismeri, kivel választása alkalmával csókolódott. De ugy kell annak, ki szerencséjének tartja, ha erőtetett, nyájas mosolygással reá néznek. Ha valami czéljok van, vagy falura szorulnak, barátkoznak velünk; de ha Pesten találkozunk velök, meg sem igen ismerik az embert; vagy oly feszesen fogadnak, mintha dróton rángatnák őket. - Lementével dicsérjük a napot" "Ne légy oly szigoru Laczi pajtás; azt csak megengeded, hogy lehetnek kivételek; és ez bizonyosan kivétel, azért megmernék esküdni - az ő becsületére." "Nem rosz eskü," mondá Szőke Laczi mosolyogva. E közben Csetneky kifogyhatlan nyájas mosolygással járt fel s alá vendégei között Alapi Béla karjába fogózva, és épen az előbb szólókhoz érve, azok nem folytatták észrevételeiket. "Sógor, mondá Pozdor Ferke egyik ismerősének, - ki az a zöld vagy fekete zekés ember? Ugy segéljen nem látszik a zsinórtól ruhája szine!" "Ugy kell, mondá a kérdezett, mit kóborogsz annyit a Tiszán tul, hogy jóformán itthon sem lakol, és nem ismered a vármegyét. Na de hiszen ezt az urfit kevés ember is ismeri; olyan elkülönző ember a, hogy az országban sincs párja. Még olyan embert nem láttál annyit mondhatok. - Én magam sem jottem még vele össze semmi társaságban - " "Már csak megszólitom," mondá Pozdor Ferke. "Vigyázz sógor, valahogy te-nek ne szólitsd; tökéletes majom az." Pozdor Ferke halkan, tagjait vontatva, egykedvü mosolygással közeledett a bő zsinórzatu egyéniséghez. Ez épen szakála simitgatásával foglalkozván szinte megrettent, midőn Pozdor Ferkét, ki pajkos, nyers ötleteiről ismeretes volt, magához közeledani látta. "Adjon isten, barátom uram!" mondá Pozdor Ferke könnyeden. "Szerencsés jó napot kivánok kegyednek," mondá a bő zsinórzatu egyéniség, magát több rétü görnyedéssel meghajtva, és haját simogatva. Két iszonyú nagy, nehéz arany láncz folyt alá az "egyéniség" nyakáról jobbra balra mellénye zsebeibe. "Ez itt órája lesz; de mi van a másik lánczon?" monrdá Pozdor Ferke; és a mint ezt kiejtette, hozzá is nyult a jobboldali lánczhoz. A bő zsinórzatu egyéniség egyszerre összerettent, és akaratlanul visszakapta magát kissé; de azonnal ismét lecsillapodva, feltünő negély széles kiejtésével mondá: "Keztyűgomboló." "Keztyűgomboló!" mondá Ferke a természetlen széles kiejtést utánozva. "Nos tehát kegyednek az valami különösnek tetszik; reménylem, nem ismeretlen tárgy előtte?" mondá a bőzsinorzatu egyéniség, és kezei feszes jártatásából itélve, ugy látszott alig tud azoknak helyet találni. "Én az inasomnak adtam már a magamét, czimborám, mondá Pozdor Ferke, és ezzel kihuzta a bőzsinórzatu egyéniség zsebéből a keztyűgombolót. - Ni, ni; hát e mi az ördög, ez a veres kő; kárbunkulus - vagy mi a nyavalya nyél; - és arany gomboló! Vagy talán csak megaranyoztatta czimborám?" Ezen időszakban, azaz 1847-ben Kapornaky András urat mint első alispánt találjuk a megyében. "Gyülés ]esz. A megyei közélet emberei öszsze vannak gyülve a megye székvárosában. A gyülés első napja előtti délután a megye szine részint tisztelgő, részint barátságos látogatáson van az első alispánnál. Ha Kapornaky András már eredetileg sem volt igen derék, szelid, finom ember, alispánsága által épen teljesen el lőn rontva; valami kitünő nagy képü, előkelő gőg fejlődött ki benne ezen hivatalával, mely őt gyakran tökéletesen nevetségessé tette minden jó izlésű ember előtt. Hogy valami sokat értett volna hivatalához, azt nem igen lehet róla mondani; de lassanként aztán csak szerzett annyi tapasztalást, hogy körülbelől olyan alispán volt, mint a legtöbb. Csetneky gróf az első alispánnál is egész következetességgel igyekezett mindenkivel nyájas társalgó lenni; de meg kell vallani, hogy minden nagyvilági jártassága melett is, végül magával számot vetve, elégedetlen volt saját társalgársi ügyességével. Érezte, hogy minden igyekezete mellett sem megy az oly könnyeden, mint ő szerette volna. Kikkel beszélgetésbe eredt, gyakran oly különös, az övéitől annyira eltérő, sőt reá nézve egészen uj elveket, nézeteket, észrevételeket nyilvánítottak, hogy Csetneky tmeg volt lepve, és alig vala képes magát tájékozni ezen sok "ererdti" embeT közőtt, kik az ő villágában megállapított szokás és módtól egészen eltérőleg gondolkoznak és viselik magokat. "Parbleu! mondá végre Csetneky halkan Bélának, - egészen különös, eredeti, uj társaságban vagyunk. - De legalább érdekes ugy-e, vagy mi?" tevé hozzá, Csetneky, Béla véleménye körül tapogatőzva. "Érdekes ám barátom, felelé Béla, - de nem csakr azon értelemben mint te veszed, hanem komoly és nagyszerű szempontból. Látod, most itt vagyunk a magyar alkotmányos élet kellő közepében és illetőleg színfalai megett; és ha talán különösen hat is reád, hogy itt épen semmi szó sincs nagy városi életi apróságokról, érdekes salon-rágalmakról; és hogy továbbá soknak igen szegletes módja van, tekintsd csak azon nagy hazafiút buzgóságot, mely mindenkiben van itt, és valóban meglehetsz elégedve." Pozdor Ferkének nem tetszett a "megye szelleme," mert a főszolgabiró a szolgabirót, és a szolgabirő az esküttet per uramöcsém czímezi. Jelen volt a társaságban a megyében uralkodó politikai pártnak vezére is. Hires szónok, és valóban értelmes, kitünő egyén; eredetileg finom, derék nevelt ember; de most már meglehetősen el van kapatva . . . Sebes esze, csipős és jól találó élczei, éles gunya által már rég "az egész megyének nyakára ült;" és semmi sem kapatja el inkább az embert, mint ha évekig folytonosan és világosan legokosabb, legelmésebb ember azon társaságban, melyben él. Emberünk most már tökéletes zsarnok; sokszor durva, goromba is; és csak két hang van, melyen vele boldogulni lehet: vagy igen finom lenni vele, vagy pedig meghaladni őt gorombaságban. Jelenleg is rontják őt, mert ki csak teheti, mindenki közelébe tolong udvarlására, alázatos bókoló hódolatát bemutatni, minden ötletét híven megkaczagni, és a világ minden kincseért ellen nem mondani neki. Egyébiránt pártvezérnek neveztetik leginkább csak, mert kitünő szónok, és már többször követ volt; és inkább szokásból mint a valóságnak is megfelelőleg; mert lett legyen bár az ellenpárt teljes hiánya, avagy bármi más az oka, nem sokat látjuk őt pártszervezéssel foglalkozni. Ezen megye azok közé tartozott, melyekben soha sem jöttek létre élesen kifejlett politikai pártok. Kéthárom egyén felemelte ugyan néha szavát a többség ellen; de ez mindig könnyű gyözelemmel hozta szabadelvű végzéseit. "Be fog ön járni a gyülésekbe, minthogy, hallom, ezentúl rendesen itt fog lakni, mondá a pártvezér Pozdor Ferkének éles, kihivó hangon, - részt fog a közügyekben venni?" "Szándékozom," mondá Ferke egykedvüleg szakála néhány szálát sodorgatva. "Tanácslom is, mondá a vezér elbizott, komoly hangon, mely azonban csak élczes akart lenni, - mert különben kibecsültetjük." E szavak és különösen a hang, melyen azok mondva voltak, nem sértették ugyan Pozdor Ferkét, mert jól tudta, hogy ez csak modor a pártvezérnél; de figyelmeztették, hogy "ne hagyja magára tenni a nyerget;" ennélfogva tehát mosolyogva a vezérhez hajlik, és fejét félreszegve, szemeivel merően és közelről annak szemeibe nézve, szavait pattogtatva igy szólott: "Hát a kutyám,édes ur!" Senki sem volt a társaságban, ki nevetni mert volna. Lőn nagy és közönséges álmélkodás. Az egész társaság iszonyuan megbotránkozott, és szinte rettegett már a kemény vezér ajkairól kitörendő zivatartól. Az emberek, mint a szélkakas, elfordultak Pozdor Ferkétől, hogy legtávolabbbról se látszassanak vele egyetérteni, sorsában osztozni. De a vezér minden elparlagosodása mellett egyszersmind tagadhatlanul okos és szellemdús ember is volt; és az övét meghaladó nyerseség, eredeti finom neveltségére vezetvén vissza emlékezetét, kénytelen volt megismerni, hogy csak méltó jutalmát nyerte el. Nem állanának jót, hogy nagyon meg ne lepte, sőt érzékenyen is meg ne bántotta volna hirtelenében a nem várt bátor, könnyed, nyers felelet; de azonnal átlátta, hogy ha kihivta, nem lehet neheztelnie. És a zavart jelenet a vezér hallgatásával, és arczkifejezésének nem minden erőtetés nélkül megtartott egykedvüségével lassanként meg lőn szüntetve. Pozdor Ferke világosan győzelmet vívott ki, és kik legnagyobb várakozással voltak a kitörendő zivatar iránt, hogy a vezér csattogó, indulatos, gúnyos szavait megtapsolják, jelenleg legnagyobb buzgósággal kacsintgattak jóváhagyólag Pozdor Ferkére. Most nagy hajlandóságában a nagy képü előkelő gőgre, az első alispán fordult Pozdor Ferkéhez. "Uram öcsém, mondá, ezen megszólitó szavakat keményen megrágva, és arczizmai élénk működésével kisérve, - ha valamiben fenakadása lesz, csak mindig bátran hozzám járuljon; ha akármiben tanácsommal segithetek, szivesen fogok jó barátom fiának szolgálni minditig. És ha uram öcsém talán a magistratusba akar tételődni, most ugyan a főispánnal való kissé feszült viszonyunk miatt semmit sem igérhetek biztosan, mondá az alispán, értve, hogy most az nem igen fogná az ő szavára Pozdor Ferkét tiszteletbeli esküttnek kinevezni, - de későbben majd arról is fogunk gondoskodni." "A f . . . akar szolgálni, barátom uram; a választásokra akarok én befolyni," mondá Pozdor Ferke botrányos vakmerőséggel; és ezen vakmerő csaknem fenyegető bizalmas hangnak a nagy tekintélyű alispán irányában még roppantabb hatása lőn, mint a pártvezérhez intézett válaszának volt. Maga a jól alkalmazott torkonverés-e, avagy a szavak alatt rejlő hatalmas korteskedő szellem eszközölte-e, nem tudni; de az bizonyos, hogy kit előbb, gondolva, hogy tiszteletbeli esküttséggel is boldoggá lehet tenni, csak fél vállról és igen előkelő gőggel fogadtak alispán uramék és az egész udvarló sereg, azonnal más szempontból vizsgálták, és más hangon beszéltek vele; és rögtön ugy tekintették őt, mint férfit, és nem mint diákot. Végre a társaság megállapodván a gyülésen előjövendő kérdések mikép leendő eldöntése iránt, a vendégek oszlani kezdettek. Épen ekkor, már nem messze az alispáni laktól, nagy sebbel lobbal csörtet előre bizonyos elmaradt uri ember. Öltözete zöld frakk, fekete selyem előing, veres bársony mellény, óra-lánczán függő számos pecsétnyomóval diszítve. "Fiam, mondá a mellette ügető bojtorjános vad csikó alakú, bozontos tiz-tizenkét éves fiúnak, - most nem beszélhetem el párviadalomat; elég az hozzá, hogy apád él, mondá büszkén sugárzó szemekkel széttekintve, és felkötött jobb karját megemelintve, - kisérj el az alispánig, azután pedig várakozzál reám otthon." A szögletnél találkoznak vele a karonfogva jövő gróf Csetneky Rudolf és Alapi Béla, kik egy kis sétára indultak el a városkában, és azután ismét vissza szándékoztak térni az első alispánhoz. "Már késő, mondá Béla. - a tanácskozmány már szétoszlott az alispántól." "Hamarabb nem jöhettem; pedig váltig siettem. Már megengedj bruder, csak a balkezemet adhatom," mondá az elkésett vendég. Béla jól tudta a párviadalt, és látta annak kimenetelét a felkötött karban; de egyéniségében voit, hogy kiket nem igen szeretett, bizonyos figyelmetlenséget és tudatlanságot feltüntető tréfával szokott azokkal ingerkedni. "A bal kéz is csak oly jó, ha szivesen adod," mondá Béla. A párviadalról jövő uri ember nem látván észrevéve állapotát, jobb karjára murtatva igy szól: "Ni! - Igy jár az, ki a zsidónak nem köszön." "Mi történt, mondá Béla, - fedőltél?" "Duelláltam bruder mondá az idegen az utczán oly hangosan a mint csak lehetett, és látszott, hogy felettébb örvendett sebének, mely mellette bizonyságot teszen, - hát nem tudod?" "Lehetetien!" mondá Béla. Az idegen nem vette észre a gúnyt, mely ezen szóban feküdt. "De még akkor is, folytatá az idegen, - megakartam mutatni, hogy a magyar gavallét, és látva a vizet, mely a tulsó oldalon, hol ellenfelem állott, a szobában el volt öntve, figyelmeztettem őt: Kapitány ur, vigyázzon, dort is Wasserstand!" Csetneky elmosolyodott a fekete selyem előinges gavalléron. "Mír nem vágta ides apám ketté a hasát annak a sógornak, mit csinálok a lelkének," morondá a bozontos vad csikó. Az apa nem feddette meg gyetmekét egyenesebb kifejezéseért, mikép itt előadtuk; hanem atyai és aristokratikus büszkeségében, hogy fia oly hősi részvéttel van, az ő sorsa iránt, és azon gondolattal, hogy miért ne lehetne a fiúnnak káromkodnia, mikor azt csak ő tőle tanulta, egyszerüen ezt felelte: "Nem lehetett ides fiam, mert hátra ugrott." "Hát mír nem ugrott ides apám utána?" Jó fél órai séta után, mely alatt Béla ismét komolyan megújitotta magában tervét, miszerint rokoni nyájassággal és vidáman fog ugyan Kapornakynéval annyi évek után először beszélgetni; de semmi követelés átsugárzását sem engedi meg viseletén a különösebb kegynek, visszatért Csetnekyvel az alispánhoz. Egyébiránt egész terve csak ebből állott; mi történjék, mi fog történni ezentul, azza| semmit sem törődött; csak abban állapodott meg előre, hogy semmi követelést sem fog feltüntetni. Béla Kapornakynét nagyon megváltozva találta. És különben is az idő és számos különféle szerelmi próbái nagyon elmosták ezen viszonynak emlékét, melyet tizenkilencz éves ifjui hevében öröknek, kiolthatlannak hitt; de részint kiméletből, részint talán némi maradványa folytán a hajdan oly heves szenvedélynek, teljes gonddal igyekezett kerülni az elhidegülés kitüntetését. Málvin nem vélte Béla iránti érzelmét megfogyatkozottnak lenni; de azon aggodalomból, hogy Béla talán már kihűlt iránta, legokosabbnak tartotta, lehetőleg tartózkodó lenni irányában. Gondosan kitüntette a két rokon örömét a viszonlátás felett; de ezután mindketten egyaránt igyekeztek, magokat óvakodó vigyázat alá rejtve, egymást kikémlelni. Pillanatonként Málvinnak ugy tetszett, hogy, fájdalom, aggodalma nem volt alaptalan; ezen gondolatban ugyan nem állapodott meg egészen; de idő folytán lassanként mindinkább szokni kezdett ahhoz. "Ah, kis gonosz leány, mondá Béla könnyeden Virginiának, miután Málvint üdvözölte, - ki engem vampyrnak, ördögnek nevezett; be meg nőttél!" Virginia nagy szemeket vetett Bélára, kinek gyülölete rögeszméjévé volt válva, és hallgatott. Béla ezután ismét elfordult Virginiától és anyjával beszélgetett. Virginia alig vette le többet róla szemét. "Gonosz ember!" mondá első pillanatra magában önkénytelenül; de azonnal valami különös érzés fogta el; valami különös, többször váltakozó pezsgés és zsibbadás futott végig egész idegzetén; valami különös keresztül tódulást érzett egész testében; és ugy tetszett, mintha ködfátyol boritotta volna el látását, melyen át mindig nagyobb, ellenállhatlanabb erővel érezte szemeit Béla felé vonatni. Béla légkörének varázs befolyása fogva tartotta. Virginia darabig mozdulatlanul állott a szobában. Anyja és Béla legkisebb figyelemmel sem volta'iránta; végre azonban legalább annyira magához látszott jőni, hogy némi foglalkozás szerzés végett, megmozdulhatott. A következő pillanatban egy kis asztalkát forditott fel. Bé1a a Málvinnal kezdett beszélgetést folytatva, elég gyorsan és ügyesen felvette az asztalkáról leesett készülőben levő női munkákat; de sem ő, sem az anya ne látszottak. Virginiára sokat ügyelni. Kevés idő mulva csörrenés hallatszott; az ablak, melyet Virginia szórakozottságában egyik kezével betaszitott, mi közben a másikkal ki akarja nyitni, természetesen betört. "Be ügyetlen ma az én kis leányom!" mondá Kapornakyné szeliden, kissé leánya felé hajolva; de azonnal ismét folytatva Bélával a beszélgetést, tovább is mind ketten egyaránt figyelem nélkül voltak Virginia iránt. Egyszerre Béla figyelmes pillanatot talál Virginiára vetni; ekkor először Bélának ugy tetszett, hogy Virginia huga valóban igen szép; de azért egyáltalában nem mondjuk, hogy szerelmes lett belé, - legfölebb ha tetszett neki; legfölebb ha szemei találtak rajta némi gyönyört; lelkében semmit sem vélt egyebet érezni iránta a részvétnél. Igen a részvétnél; mert Virginia szenvedő képet tüntetett fel. És azon perczben, midőn Béla figyelmes, átszegző pillanatot vetett Virginiára, mint a virág meghajlott ennek feje, és szemei felemészteni látszottak Béla tekintetét. "Istenem, Málvin, mondá Béla felugorva székéről, - nem is mondtad, hogy leányod görcsökre hajlandó." "Igaz, mondá Málvin meglepetve, - de nem is tudom, miért mondtam volna." "Mert most is mindjárt roszul lesz," mondá Béla segitségére sietvén az elalélt Virginiának, és karjaiba fogva őt szépen karszékbe ültette. "Jaj istenem, mondá Málvin ijedtében előre hátra futosva, - fris vizet, hideg vizet!" "Nem kell semmi, mondá Béla határozott hangon, - mindjárt vége mindennek. Jót állok róla, hogy semmi baja sem lesz." "De legalább orvost hivatok," mondá aggodalmasan Kapornakyné. "Nem szükség," mondá Béla egyszerüen. És ezzel Béla kényelmesen elhelyezte a karszékben Virginiát, ki hol reszketegség közben húnyta be szemeit, hol pedig teljes öntudattal, de szótlanul nyitotta fel azokat és mély tekintetet vetett Bélára. Jól elhelyezvén Béla Virginiát a karszékben, merően rá szegezte szemeit, és egyik kezét fejére tette a leánynak Virginia azonnal teljesen lecsillapodva hunyta be szemeit; és midőn levette is róla Béla kezét, csendesen látszott aludni. Szótlanul vonult ekkor kissé Virginiától félre Béla, és komoly figyelemmel látszott őt vizsgálgatni. "Nagy isten, talán csak nem halt meg!?" kiáltott fel elrémülve Málvin. Béla tagadó|ag rázta meg fejét, és azután halkal, és a nélkül, hogy szemeit Virginiáról elvette volna, igy szólott: "Dehogy halt." "Hát elájult talán?" mondá valamivel nyugodtabban Málvin. "El sem ájult," mondá Béla komolyan. "De hát mi lelte a szegény leányt, az istenért!?" mondá Málvin. "Semmi baja, mondá Béla nyugodtan. - Megdelejeztem." "Mi az?" mondá Málvin. "Meg magnetizáltam," mondá Béla. "Ugy sem értem," mondá Málvin feszült kiváncsisággal. Ekkor Virginia arczának kifejezése változni látszott; az eddigi komolyságot kedvetlenség váltotta fel; görcs-mozgalmak mutatkoztak - . "Itt az átmenetel!" mondá Béla a tudomány avatottjának elragadtatásával. A görcsmozgalmakkal gyönge láz látszott összekötve lenni; a pillákat vonagló reszketés fogta el; ugy látszott, hogy kezeit szemeihez kivánná emelni a nyugvó; azután egy párszor ásitott, és ekkor gyorsan hideg rázkodás zajlott át minden tagján; majd egy kis nyujtózás következett néhány mély sóhaj kiséretében - . "Most beállott az álom," mondá Béla. "Az istenért Béla, mit mivelsz leányommal? mondá Málvin kétségbeesetten, - ördög vagy-e te, vagy jó lélek!?" "Ne félj semmit Málvin, mondá Béla mosolyogva. - Az alvás magában is egyik legnagyobb gyógyszer minden betegségben. Számos esetben, szerencse, ha bekövetkezik, mert azzal a javulás fordulata állott be; de soha sem áll az be oly biztosan mint a delejes alvással. És mily jótétemény volt Virginiára már csak az is, hogy mig görcsei rajta átmentek, nyugodtan alhatott. Az ily bajokban azonban a delejezés maga is gyógyszer, mert a vért rendes keringésbe hozza, a görcsöket feloldja. Meglátod, hogy a görcsmozgalmak emlékezete nem megy át az éber létre, és csak az álom enyhitő, kellemes érzése fog azután megmaradni." "De mikép fog felébredni!?" mondá Málvin aggodalommal. "Semmit se félj, mondá Béla nyugodt mosolygással, - a vérkeringés zavara már megszünt; mindjárt fel fog ébredni." Alig mondá ki Béla e szavakat, ébredezését lehetett látni Virginiának. Béla, hogy részéről is még inkább elősegítse a természetes ébredést, a két szemöld közötti ponttól feje tetejéig huzta kezeit, azután néhány vonást alkalmazott Virginiára annak homlokától keze végeig, melyekkel a villanyt kiszedte, és homlokára is fuvott Virginiának, mire ez pár másod percz alatt mosolyogva és nyugodtan magához jövén, derülten igy szólott: "Köszönöm, édes Béla! Oly jól esett, oly kellemesen éreztem magamat, hogy ki sem tudom mondani!"
|
