 éla - regény két kötetbenírta Irinyi József (Első kötet. Pest, 1853.) VI. Előkészületek élának Málvinhoz intézett könnyed szavai mind kettőjökre komoly hatást gyakoroltak. Málvin némi indu]atossággal gondolá magában: "Hah! csak azt tudhatnám, hogy ki az a leány!"
Béla pedig ismét átgondolva szavait, ugy látszott megbánta azokat. "Valóban, mondá magában, - mind a kettő több kiméletet és becsülést érdemel tőlem, semhogy gúnyt, vagy tréfát üzhessek belőlök." Én ezen gondolat szembetünően komoly kedélyre hangolá őt. A hallgatást végre Csetneky szegte meg. "Parbleu! mondá, - Ez a leány szeret téged Béla !" "Gondolod?" mondá Béla egykedvüen. "Gondolom? Bizonyos vagyok benne," mondá Csetneky, és a kocsiülésen mellette szembe fordult Bélához. "Ha ugy van, sajnálom," mondá Béla komolyan. "Kegyetlen, mondá Csetneky könnyeden - tehát szenvedni enged?" "Becsületszavamra mondom," kezdé Béla. "Hagyd el azt, vágott közbe Csetneky, - kártyában, vadászatban, szerelemben, szóval szenvedélyben. érzésben és hitben a becsületszónak nincs helye." "De ez sem szenvedély, sem hit, hanem tudomás, tény, mondá Béla. - Nem tehetek róla, ha szenved; nem okoztam, nem szüntethetem meg szenvedését." "Vedd el!" mondá Csetneky egyszerüen. Béla merően rá nézett, és mindketten hallgattak. "Mit mondasz Rudolf, mondá Béla szünet után, - vegyem el Virginiát!?" és eszébe jutott - anyja. "Hát miért nem, mondá Csetneky, - az nem volna rosz, ha elvennéd. Kapornakyval ugy sem tudtam semmit végezni; ha a tisztujitásig valami kormányi hivatalra ki nem nevezik, szó sincs róla, hogy jó kedvéből nekem átengedje az alispánságot. Ha leányát elvennéd, téged küldünk követnek. Kapornaky csak nem fog veje követségének ellene szegülni; és ha egyszer követ nem lett. azután az alispánságnál is könnyebb lesz megbuktatni. Akkor megmérkőzöm vele." "Édes Rudolfom, mondá Béla, - csinálj más tervet; ez semmit sem ér. És minő alapeszméje is van ezen tervnek!? Hogy esküdném össze Kapornaky ellen, ha vejévé lennék? De nem fogok lenni." "Az igaz, hogy rút, unalmas ember vagy, édes Bélám," mondá Csetneky mosolyogva. "Unalmas!? Valóban az meglehet, viszonzá Béla. - Igazán mondom neked, és erről sokszor gondolkoztam is már magamban, hogy mi lehet lélektani oka: végtelen gyakran unom magamat. Nem szoktad néha te is unni magadat?" "Én nem barátom; de te blasirt vagy," mondá Csetneky. "Nem Rudolf, mondá Béla, - életunt nem vagyok. Nem untam én meg az életet; inkább valami olthatatlan szomjuság, vágy van bennem az iránt. De nem ugy a mint most van." "És az volna - ?" mondá Csetneky. "Hallgass meg, mondá Béla. - Fiatalságunkat átéljük akármikép; hanem élemedett korunkban, midőn már a remény kecsegtetésével többé be nem érjük, az életnek két főkellékét ismerem; és ezen kettő: tisztességes állás a világban, és boldog családi élet. De napról napra tengődni az életben; feledve, nem ismerve, mellőzve a világtól; hitegetve önmagunkkal és néhány jámbor szomszédunkkal, hogy risz kutyánk a világ legjobb agara, oh istenem, inkább élni sem akarok." Jól van, gondolá magában Csetneky, - ő dicsvágyó; ez épen tervembe vág. "Mily sentimentalis vagy egyszerre édes Bélám, mondá Csetneky. - És nekem beszélsz igy, ki egész életedet ismerem; ki tudom, hogy minő könnyelmü hajlamaid voltak; tudom, hogy midőn egy általad korábban megcsalt, és már elhanyagolt nővel találkoztál egy bécsi redouie-ban, kinek azon szerencsétlen gondolata volt, hogy zárdai nevelésből néhány napra hozzá tért leányát is elvitte magával álarczosan, a "Seufzer Allee"-ban bele szeretvén a leányba, azt is megcsaltad; és oly ördöngös mester voltál, hogy az elhanyagolt, de érted még folyvást epedő anya maga nyujtott neked segédkezeket." "De azt talán nem tudod, mondá Béla, - hogy azon tettemet végtelenül megbántam, és azt többé soha sem tenném. Nem tagadom, mondá Béla komolyan, - sok könnyelmüséget tettem egyszer másszor első ifjúságomban; de többet nem kivánok tenni. Istenem, a mai időben, midőn az ifju korban sok lelkiismeretlenséget, sőt valóságos gonoszságot követnek el az emberek, hacsak egészen visszavonulva nem élnek a világtól, ha valaki semmi ilyes hibával sem vádolhatja magát, az rendesen csak szerencse-, és alkalomhiányból, nem valóságos saját érdemből történik." "Tehát te valami becstelen dolognak tartod valamely hölgyet - megcsalni?" mondá Csetneky könnyed mosolygással. "Kétségtelenül igen, mondá Béla komolyan - becstelenség, gazság az. Tudom, hogy a világ nagyon engedékeny biró az ily esetekben; de a világ csalatkozik. Épen olyan ez a maga nemében, mint a lovagkor idejében csak a vitézséget, lovagiságot látni, és a lovagvárak tulajdonosainak rablásai felett szemet hunyni. Még ha valaki első ifjuságában csal meg valamely hölgyet, - elragadtatásában, szándékosság nélkül, azzal sincs ugyan oka kérkedni; de az még csak elnézhető." "Bűnösnek lehet-e mondani, ki a háztetőről leesve, valakit agyon üt? Hanem kik hamis igéretekkel, mesterség gyanánt üzik a csábitást; szándékosan és terv szerint, azoknál valóban, még ha az első ifjuságban vannak is, semmivel sem lelkiismeretlenebbek, gonoszabbak, aljasabbak a zsebmetszők. Azoktól a körülmények szerint minden más gonoszság, és aljasság is kitelnék." "Ugyan az isten áldjon meg, ne légy oly szigoru erkiölcsbiró, mondá Csetneky. - Nem egyszer láttam Párisban esküttszéki jeleneteket, midőn nőcsábitási ügyekben a birák is alig tudták magokat tartóztatni, hogy ne mosolyogjanak." "Az egészen más, mondá Béla, - vannak némely esetek . . . " "Egyébiránt vágott közbe Csetneky - most megszerezheted, mit az élet kellékének tartasz: tisztességes állást a világban, és boldog családi életet." "Igazán, mondá Béla, - sajnálni kezdem, hogy türelmesebb nem voltam, és elhagytam a katonaságot." "A mint ismertlek, mondá Csetneky,- legfölebb ha még az 1846-ki év tavaszáig lettél volna türelmes; akkor bizonyosan elhagytad volna Gallicziában állomásozó ezrededet. Most vedd nőül Virginiát, és légy követ." "Virginiát? mondá Béla. - Soha!" "De a követség?" mondá Csetneky. Béla hallgatott. De figyelmesen megtekintve, látni lehetett, hogy az ajánlat nem volt kellemetlen előtte. "Igen, a követség! ismétlé Csetneky, feleletet nem kapva, - az némi állás lesz a világban." "Nem nekem való, mondá Béla oly hangon mely határozatlanságra mutatott. - Tudod, szivesen kikerülöm, ha lehet, hogy az emberekkel vitába bocsátkozzam, és surlódásokba jőjjek a mindennapi életben. Minek keseritsem el sorsomat, hogy az utonálló irigységgel küzdve, daczolva éljek át egy hosszu életet? Ha unalmas is kissé, megmaradok szűk körömben; életunt azért nem vagyok. Nem szomjazom a dicsőséget e pályán." "Már hallott valaki ilyet, mondá Csetneky, - lemondani az életről! Azon pályára add magadat, mely előtted nyitva áll! Miért vagy a világon, ha azt a mint van, megveted? Edes barátom, te magad deplacirozod magadat. Élvezet a világon a fő dolog. Én is azt mondom, mind sült bolond az, ki szüntelen fut, fárad és nyomorog; de annyit még is csak keil tennünk, mennyi az életnek piquant-tá tételére szükséges. Egy kis Aufsehent kell az életrevaló embernek csinálni; és az nem nehéz, ha az ember egyszer en train, van. Az ember legjobb értelmezése, hogy nyugtalan lény. Használjuk a világot; legyünk életvidorak; meneküljünk a rosz kedvtől, mert ez a legroszabb tanácsadó. Szédjük le legalább az utunkban előtalált virágokat, és fogadjuk el a krinálkozó szerencsét. Szóval, legyünk emberek, elsők az állatok között, félistenek ugy sem lehetünk. Ez az én elvem." "Kényelmes elv," mondá Béla mosolygással vállat vonitva. "De, a legokosabb, melyet követni lehet, mondá Csetneky, - minek alkosson magának az ember oly életelveket, oly erkölcs-szabályokat, melyeket nem lehet követni, megtartani. Te pedig nagyon aláveted magadat a világnak - " "Sőt, mondá Béla, - én uralkodom a világon felülemelkedés és megvetés által. A világ zavaros nagy hangverseny, hol mindenki összevissza visít és orditoz; minden más eredmény nélkül, mint hogy mindnyájan elrekednek; sem a szépműtani izlés, sem a fül nem találhat abban kielégitést és gyönyört, annyi bizonyos. Én azon kezdem, hogy nem is megyek ezen hangversenybe. Miért fáradjak, és keressem a világ kedvét? Ugyan mond meg, volt-e már ember, még a legnagyobb, leghiresebb, legértemesebb is, ki ment maradt volna a kis lelkü, szük keblü, korlátolt fe]fogásu, semmit sem tevő, és még is legszigoruabban birálgató kávéházi ácsorgók rágalmaitól?" "Az emberek mindent negélyzettnek mondanak, ki a tömegből kiválik, ki önálló jellem, kitünőbb egyéniség. Annyira köz lelkek, együgyüek, hogy mikép a vaknak bárminő oktatás után sem lehet felfogása a szinről, még csak nem is gondolhatják, nem értik, nem képzelik, nem foghatják fel, mikép lehessen valaki nem közönséges ember, nem együgyü! A valódi férfiunak nem kell felettébb sokat gondolni a világ véleményével, hanem saját utját krell követnie." "Ma valóban nem értelek, mondá Csetneky, - oly valami komor, különös irányu lett észjárásod, mint a kedély-betegeké, - mint az öngyilkosoké," tevé hozzá pillanatnyi megállapodás után Csetneky. "Attól semmit se félj," mondá Bé]a mosolyogva. "De igazán oly különösen beszéltél mindent összevissza, szembetünően valami előttem ismeretlen kedélyedre ható oknál fogva, hogy bár igazad legyen is, nem tudom, miért mondtad el azon sok szép szót. - Egyébiránt az öngyilkosságot nem is emlitettem komolyan; tudom - " tevé bozzá, Csetneky. "Talán, vágott közbe Béla, _ te is azon egyoldalu bevett mondatnak hódolsz, hogy az öngyilkosság: gyávaság. Én azonban az e]lenkezőt sem állitom általánosságban. Akármelyiket állitani határozottan: egyoldaluság. Az öngyilkosság néha gyávaság, néha bátorság, a szerint a mint - " "Ugy beszélsz, mint Verbőczy," mondá Csetneky nevetve. "Ismét balitélet, mondá Béla, - Bocsáss meg édes Rudolfom, de abban valami helytelenséget látok, Verbőczy nevét könnyeden felvenni söt épen gúnynévül használni. Nézd meg csak a történetben, mily nagyszerű szerepet vitt a rákosi és hatvani gyüléseken, és nem fogod tagadni, hogy Verbőczy nagy hazafi, nagy ember volt." "Édes Bélám, mondá Csetneky, - hiszen benned kitünő nagy előszeretet van a szónokok iránt! Már hiában tagadod; lelkedbe látok; kedélybajod derülni kezd; magadl óhajtod leginkább, hogy követ lehess. Valld meg; adj kezet; bennem bizhatol," mondá Csetneky, és Bélának nyujtá kezét. "Igazán lehetne benned bizni e részben?" mondá Béla, Csetneky határozott sürgetése által felbuzditva. "Becsületszavamat adom, mondá Csetneky. - mindent kész vagyok elkövetni követségedért. Te arra születtél; vétek volna ellenezned; vétek volna magad és a haza ellen; és hidj szavamnak." "Az én hivatásom más volna" mondá Béla komolyan. "Követté kell lenned, mondá Csetneky határozottan, - adj kezet!" Béla darabig merően nézett Rudolfra; aztután oda nyujtá kezét, és kernényen megszoritva Rudolfét, ünnepélyesen igy szólott piilanatnyi szünet után: "Nem bánom!" Megelégedésökben sok ideig szótlanul ültek embereink a kocsiban. Csetneky örvendett, hogy Bélát tervébe vonhatta, és már előre bizonyosnak tartá saját alispánságát; Béla pedig örvendett, mert tettre vágyó lelkének nagyon szűk kör levén a falusi gazdáikodó élet, a követség a korülmények között lehetséges legszélesebb működési tért vala előtte felnyitandó. Tisza-Alapra érkezvén, gróf Csetneky itt töltött néhány napot; bemutatta az érkező vendégeknek a házi gazdát, mint a megye leendő követét. És nagyon szerencsésen történt, hogy Csetneky Tisza-Alapon volt, a házi gazdát, mint leendő követet, bemutatni a villág előtt, mert Béia alkalmasint elmulasztotta volna azt önmaga megtenni. Azon rövid idő alatt, mióta Béla a katonaságból kilépve, Tisza-Alapon letelepedett, annyira megtudta nyerni a megyében a közvéleményt, hogy fellépését mindenki igen természetesnek tekintette. Az élet minden viszonyában, nem csak a zöld, asztalnál mint akárhányan, hanem a magánéletben is, minők sokkal kevesebben vannak, következetes szabadelvü embernek mutatta ő magát; és azonkivül oly kitünő jeles értelmességet tanusitott, hogy e részben senki sem volt a megyéhen, kit elébe lehetett volna tenni. Kezdetben a szomszéd birtokosak, nagy részben Béla gyermekkori, vagy atyjának ismerősei és barátai különösnek tartották ugyan, hogy a hajdani testőr és huszár főhadnagy tudományokkal foglalkozik, gazdasági javitásokhoz fog, és letelepedése idejében nem egy prőzai lelkü ember, minők sokan vannak a vidéken, mondta fenhangon: "Na ugyan kaptunk szomszédot. Unalmas ember. Hiszen mindig olvas az a - fantasta!" De mivel Béla valósággal okos ember volt, és a társaságot is, mi nélkül a falusi élet a legridegebb számüzetés, nagyon szerette, igen rövid idő alatt megnyerte szomszédai szeretetét. Nem,sokára Béla. vendégszerető háza kőzpontja, rendes összejöveteli helye, valóságos casinoja lett a vidéknek. Némeiy óságos urak már eléggé hallhatóan morogtak is, hogy Tisza-Alapról kormányozzák a megyét. Első fellépésévei rögtön nagy sikerrel tünt fel Béla, és azon idő óta mindjárt döntő szónok is lett a megyei gyülésben. Az évek óta pártvezérnek nevezett egyéniség, örökös tiszteletbeli állandó követjelöltnek tekintetett ugyan, de sokan azon véleményben voltak, hogy ismereteinek terjedelmében és alaposságában távolról sem mérkőzhetik Bélával. Oly tekintélyt vivott ki Béla, hogy néha tizedik tizenkettedik volt a szónokok sorában, kik előtte mindnyájan egyenlő véleményben nyilatkoztak, melytől Béla alapos és higgadt nézetei eltértek, és a mint leült, a közfelkiáltás nyomán azonnal az ő értelmében mondta ki az elnök a végzést. Megtörtént, hogy az előbbi szónokok nem győződtek meg Béla nézeteinek helyességéről, de már oly nagy volt a többségre befolyása, és mindenki előtt tekintélye, hogy igen háládatlan dolognak tartották vele szembeszállani. És kivívta, megőrizte Béla ezen befolyást és tekintélyt, mert mindig a tiszta igazság, a közérdek volt vezér-elve; és sem szenvedély, sem magán érdek, sem semminemű ármány, személyeskedés által nem hagyta magát elragadtatni. A magasabb, mindennemű elfogultságtól ment politika képviselője és bajnoka voit ő a gyüléseken, azt mindenki megismerte róla. Figyelmesen kihallgatott mindenkit, és midőn végre felszólalt, beszéde oly tiszta, szabatos felfogása, összeállitása volt a különböző felmerült véleményeknek, és oly alapos itélő tehetséggel emelte ki a szempontot, melyből kiindulni, és a czélt, melyre törekedni kellett, hogy valóban rendkivül kitünő vezéri tehetséget tanúsított. Oly józanul, higgadtan és egyszerűen, világosan terjesztette elő a tárgyat, hogy mindenki magától rájönni látszott, mit kellessék tenni. A közönség érezni szokta, mi az igazság, és ha ember akad, ki a tárgyat egyszerűen, de értelmesen megfejtve előadja, az által már többséget is szetzett; sokan mellékes okokból, vagy gyarlóságból mindenféle mesterkéléssel csavarják az igazságot, vagy legalább bonyolitják az ügyet, de a magasabb értelmü szónok előadására azonnal felkíáltásban nyilvánul a megelégült kőzérzület, és a kicsinyes szereplők elhallgatnak a tolmácsot nyert közérzület előtt. Szabatos és tiszta nyelven beszéde elején legelőször is értelmesen és egyszerüen feltette Béla a kérdést. És ez által már jóformán mindig meg is fejtette; a következett nyomos okok aztán teljesen be is fejezték a meggyőződés kivívását. Arra soha sem törekedett, hogy az ellenfélt ledorongolja; Béla nem is annyira ellenfeléhez, mint inkább általában a kózönséghez intézte okoskodásait. Beszédei a világműveltség szinvonalán állottak, és különös nyomatékkal birtak, mert tudták, hogy nem tart kétféle elveket a közönség és a magánélet számára. A megyei korteskedésekben soha részt nem venni, állhatatosan feltette magában. Ismerősei ugyan be akarták vonni, egy pár hanyagsági és részrehajlási váddal terhelt tisztviselőnek bizonyosan leendő megválasztátását tüntetvén fel előtte rémképül, de Béla mosolyogva igy szólott: Mellékes okok! Mondjátok meg az igazat; ki akarjátok azokat hagyni, mert nem barátaitok, vagy jobb embereiteket akarjátok beszerezni. És ám tegyétek; de én az ily kérdésekbe nemcsak pénzzel, hanem még csak szóval sem akarok beavatkozni. Egyébiránt hallgassatok a nagy szigorúsággal. Ugyan hány tisztviselő van, ki legalább egy kis hanyagságot nem követ el néha." Különösen becsülendő volt azonban Béla a szegény néposztálylyal való emberséges bánásmódjáért; ezek irányában is épen oly szabadelvü levén mint a zöld asztalnál. Fő tárgy a politikai napi kérdések mellett mindig a néppel való bánásmód volt Alapinál. "Nevelni kell először a népet, mondá egyik bölcs, és akkor megismerem, hogy szelidebb bánásmódot érdemel; de igy - " "Azt mondod: neveini kell a népet, szólott közbe Béla, - hát nem látod át, hogy a legjobb nevelési mód épen az országos, törvényszerü, jó, emberi és szelid bánásmód volna!? Azt gondolod talán, hogy a falusi iskolákban mindössze is adható: irás és olvasás lesz ama varázslatot eszközlő szer, mely népünket emberi méltóságának erkölcsi érzetével el fogja tölteni!? Tegyünk lehetlenné, tiltsunk el törvény által minden uri önkényt a nép irányában; mert az emberi természet nem képes a hatalommali visszaéléstől tartózkodni. Ha valamely osztályt nemcsak kizáró jogok, hanem hatalom birtoklásába is helyezünk a másik irányában, ott soha sem fog felvirágozni a népnevelés; a törvény által jogokban megszoritott, valamely más polgári osztálytól függővé tett néposztály mindig bizonyos szellemi sülyedésben fog lenni." "Népünk helyzetében, midőn az magáért semmit, mindent csak mi magunk teszünk érette, annak sem érdeme, sem hibája nem lehet e részben; beszámitás alá egyedül mi jöhetünk. A nép hibája a mi hibánk. Igen is, neveljük népünket; de ne legyünk oly együgyüek, hogy a nevelés alatt csupán csak falusi iskolák felállitását értsünk. Azok igenis jók és szükségesek; de egyáltalában nem minden; sőt nem is a legfőbb, avagy legközvetlenebbül czélhoz vezető eszköz. Neveljük a népet intézmények által! Szabadítsuk fel azt nem csupán az uri, hanem a tisztviselői önkénytől is, és akkot aztán, természetesen azonban csak tizedek mulva, mert az átalakulás rögtön meg nem történhetik, sikerét fogjuk látni. Aristokratikus intézmények mellett minden igyekezet hiányos lesz; neveli a népet - a demokratia!" "Az volna még egyszer a különös, mondá Szőke Laczi, ki étvágy gerjesztésül már jól fel szilvapálinkázta magát, - ha a parasztot nyakunkra ültetnők. Azt tudjátok, hogy én szabadelvü ember vagyok, és bizony a fő aristokratiának nem is vagyok nagy barátja; de ismerem a népet, tudom mire alkalmatos, mire van az megérve. És aztán valakinek csak kell szolgálni. A paraszt arra való, hogy szolgáljon; csak ugy lehet a nemesség, - értem a közép nemességet, - vagyonos, csak ugy virágozhatik abban a nemzetiség. Igen is, nevelni kell a népet, de a legjobb népnevelő eszköz - a bot!" Ezen szavakra némi meglepetés látszott az arczokon; de az nem zavarta meg Szőke Laczit, és igy folytatá: "Kérd meg saját tisztedet, Béla, ha valjon nem mind valóságos akasztófára való gazember-e a paraszt jól emlékezem, mikép panaszkodott tavaly tiszted, hogy bár esős idő járt, mikor minden ember használni szereti a jó időt, még sem tudott kapni nyomtatókat. Akármit csinálsz a paraszttal, mindig hálátlan fog az lenni; kérd meg csak saját tisztedet, ki már régi practicus gazda, és jól érti, mert ismeri a dolgot." "Régi, és jó gazdának, becsületes embernek ismerem, mondá Béla, - az igaz; de valami mély belátást az emberi lélekbe, tiszta lélektani felfogást nem tulajdonítok neki. Azért, hogy valamely szegény embernek két véka gabonát. adunk szükség idején kölcsön, nem követelhetjük, hogy aratás után a mi termésünk nyomtatására siessen, mielőtt a magáét el nem végezte. Ez valóban nagy uzsora, és nagy együgyüség volna, - nem annyira a szegény embertől, mint magunktól. Ezért valóban nagy hibának tartom a paraszt "üdvösségét" szidni, és pedig nem csupán azért, mert általában gyűlölöm a káromkodást, mint durva szokást, hanem mert az a természet rende szerint van ugy, tehát helyesen van. Akkor volna népünk nyomorult, haszontalan, élhetetlen, ha a maga vagyonát veszni hagyva, másoknak sietne dolgozni. Isten őrizze meg népünket ezen szolgai jellemtől!" Egyszer A1api szérújét valaki meglopta, és a számos nyomtató között egy sem akadt, ki a tettest bejelentette volna. "Látod Béla, mondá Szőke Laczi, - hogy a paraszt mind akasztófára való. Mind ellensége az urnak; mind egymáshoz szít a gazember." Béla fölegyenesedve igy válaszolt: "Barátom, te is aljasságnak tartanád valamely idegennek javára osztályod valamely tagja, jó ismerősöd ellen vádlókép föllépni; és az összetartást barátságnak, becsületnek, lovagiságnak, sőt magasabb szempontból, mint jellemvonást, egyszersmind nemzeti szükségnek is tekinted. Zsebünknek igaz, jobb volna, ha minden paraszt kéme volna egymásnak a mi érdekünkben; de mond meg őszintén, örvendenél-e, ha ezen sajátság volna népünk jellemében!?" Máskor arra figye1meztette Szőke Laczi Bélát, hogy, milyen hanyagul dolgoznak - az akkor még létezett urbér szerint, - napszámosái, és hogy mennyire nincs azokban semmi hűség urok iránt. "Bizony barátom, mondá Béla, - természetesen tartok ugyan mellettök felvigyázókat, kik érdekem szerint minél szorgalmasabb munkára serkentsék őket, de istenem előtt mondom, ha én jobbágynak születtem volna, érzem: magamban, hogy én sem igen törném magamat valami különösen az urbéri dologért. A főrendek lelke rajta, hogy az örökváltság nem sikerülhet, ezen a viszonyon nincs áldás, ez nem maradhat, és jöhet idő, mikor mindnyájan kárát foguk látni oktalan ellenszegülésüknek." "Megbotránkozol, hogy a paraszt nem hű urához? Különös kifogás. De ugyan hát mi az isten csodájaért volna hű? Ingyen keil neki szolgálni; ugyan bolond, együgyü volna, ha hűségre kötné magát az ily munkában. A kötelesség panaszos adója ez; legyünk készen a lehető legroszabb minőségben kapni azt. Hűséget várni a jobbágytól, valóban nagy hibára mutat magunkban." "Még csak egyet mondok, igy szólott Párkányi, kit kevésben mult, hogy két izben tiszti kereset alá nem vettek, először mert azt találta a világ ráfogni, hogy egy szegény jobbágyát agyon botoztatta, másodszor pedig, hogy egy másikat főbe talált lőni; de a vizsgálatból semmi sem fejlődött ki, és az eredmény csak az levén, hogy Párkányi erélyes jelleme köztudomásuvá lett, főszolgabiróvá választatott; óh szerencsés közigazgatás és igazságszolgáltatás, mely ily erélyes kézbe került! - szeretném hallani Béla, mit mondasz erre." "Saját füleimmel hallottam tavaly szüretkor hegyi szőlőmben, hol csupa pénzes napszámosaim voltak, midőn a bornyomó azt mondta a puttonosnak, hogy neki külön hozzon ép fürtöket, mert a puttonban mind össze van tőrve. Mit mondasz erre a nyomorult pimaszra? Neki nem kell a szőlő, ha kissé össze van törve, pedig odahaza semilyen sincs magának az alávaló gazembernek!" "Ej, ej Párkányi, mondá Béla némi hévvel, - ez már még is különös méltatlanság tőled. Az isteni szikra, az emberi okos ész, a haladásra törekvő és törekedni képes szellem nyilatkozott a te napszámosod tettében. Dicső, naqyszerű volt az, és nem alávalóság. Ha mi emberek: vagyunk valami, tettünk valami jeleset a világban, és felette állunk az oktalan állatoknak, ez azért van, mert a természet ugy alkotott, hogy nem elégszünk meg az összetört szőlőfürtökkel, hanem épek után vágyunk." "Mit érne ezen nemzet, mit az egész emberiség; nem kihalása volna az a haladásra, javitásokra, nagy tettekre való minden legkisebb képességnek, ha az ember még az ép és összetört szőlőfürtök között sem tenne különbséget, midön az módjában van; - midőn jót élvezhet, önkényt megelégednék a roszszal is!? Elevenen kivánnék eltemettetni, ha nemzetemben annyi életrevalóság sem volna hogy az összetört szőlőfürtök helyett épeket, válaszszon, midőn az módjában van!" Nyilvános működésén túl a megyei gyüléseken, a szabadelvüségnek ily következetes keresztül vitele tüntetvén ki Bélát az életben is, nem csekély tiszteletet, népszerűséget és pártot szerzett ez neki a megyében különösen a fiatalságnál; és barátai bizton reménylették, hogy a követséget alkalmasint el fogja nyerni. Mindenki e1őtt felünő nagy önzéstelen buzgósággal, és barátsággal az ügy és Béla iránt, még Tisza-Alapon meginditotta Csetneky az előkészületeket. Még semmit sem lehetett tudni, mikor lesz a választás; még ki sem volt tüzve az országgyülés ideje; még az sem volt bizonyos, összefogják-e azt hivni a szabályos időre: de még is az egész országban el levén terjedve ezen hit, minek a valóság csakugyan meg is felelt, minden megyében nagy buzgósággal fotytak az előkészületek ezen választásra, mely kizárólag a nemesség kezeiben, utolsó volt e nemzet történetében. Legelőször is a, megyei párt-vezérnek irt Csetneky. Csinosan elő vo1t adva ezen levélben, először a közhit, hogy az országgyülés a rendes időre összefog hivatni; azután hogy minő szép remények vannak ahhoz csatolva a korkérdéseknek szerencsésen leendő megoldására nézve , - miután, ugy látszik, a sors nagy könyvében az van megirva, mikép Magyaroszág azon nagy szerencsében részesül, hogy itt a reformok, és pedig természetesen nemzeti szellemben keresztül vitelét békes átalakulás utján lehet eszközölni; meg volt emlitve továbbá Csetneky levelében az országos ellenzék minden e megyebeli hű tagjának azon hazafiúi kotelessége, hogy az országosan tisztelt megyei pártvezért a megye természetes első követjelöltjének tekintse; végül aztán jött azon nyilatkozat, hogy ő és számos barátai abban állapodtak meg, miszerint vele, a meyének ő utána legjelesebb fiát, Alapi Bélát fogják másik követül felléptetni. Ezennel felkéri tehát a tisztelt hazafi megyei pártvezért, hogy Alapi Bélának követségét a maga részéről is, tőle kitelhető módon hathatósan pártolja. Ezen levélben a fő fontosság tulajdonképen abban állott, hogy benne Csetneky gróf nemcsak az ellenzéki szótár divatos műszavaival élt, hanem eléggé nyiltan is oda tartozónak nyilatkoztatta magát. Eddig Csetnekyről sokan nem tudták, melyik párthoz tartozik tulajdonképen. Most már elegendőleg kitanulván Csetneky a megyei viszonyokat és szellemet ismerni, megragadta ezen alkalmat, a megyei pártvezérhez intézett levélben magát kinyilatkoztatni. Még az nap levelet kapott Csetneky Fehérmegyében levő jószágának igazgatójától, melyben ez arról értesitette, hogy mind a két párt sürgeti őt urasága nevében részt venni a követválasztási készületekben. Csetneky azonnal felelt igazgatójának, hogy továbbá is mindent kövessen el - a conservativ párt mellett. Irt Csetneky Pozdor Ferkének és más ismeretes kortes vezérnek is; egyiknek érintvén, hogy a költségek fedezése iránt annak idejében majd érintkezésbe tehetik magokat ő vele, másokat pedig a haza javának és megye diszének nevében felszólitván, hogy ily jeles ember követségéről levén szó, ki bizonyosan különös becsületökre fog válni majdan az országgyülésen, ne mulaszszák el pénzzel is elősegiteni a közügyet. A jelenlevő vendégek között pedig szó közben kihagyván pattani, hogy a következő tisztujitáskor meg ő akar alispán lenni, most akkorra a szerint igérgetett hivatalt és előléptetést, a mint valaki már a követválasztásnál is érdemet fog arra közremunkálásával szerezni. Béla nagy benső örömmel karolta ugyan fel lelkében az eszmét, hogy követ legyen; de a közvélemény melegének Csetneky által működésbe tett némely felszítási módját, kellemetlennek, sőt némileg lealázónak is találta is találta magára nézve. Csetneky látván Béla idegenségét némely lépésektől, nem hagyott ugyan alább buzgóságával, de ezentul titkot csinált előtte némely szinfalak megetti működésekből. Pár nap mulva Bé]a levelet kap Kapornakynétól, melyben ez előadja, hogy mily aggodalmat okozott neki Béla elválásakor mondott szavaival; és kéri őt, hogy kerülje azon leányt; jőjjön minél többet Kaporba; ez legczélszerübb lesz . . . Bélát ezen levél nem csekély zavarba hozta. Menjen Kaporba gyakran, irja neki Málvin, hogy azon leányt elkerülje, és azon leány - Virginia! Menjen Kaporba gyakran, - midőn András ur ellen, ki maga akar a pártvezérrel követül felmenni, vetélytárs gyanánt készül fellépni. Nyugtalanul fel s alá járkálva gondolkodott Alapi, mit tegyen; végre ugy látszott, megállapodott: "Mit tegyek!? mondá magában. - Nem mehetek."
|
