 éla - regény két kötetbenírta Irinyi József (Második kötet. Pest, 1853.) IV. Nagyvárosi mulatság  ste társaságot találunk Csetnekynél, mely nem volt ugyan szorosan azon elvhez alkalmazva, hogy a vendégek száma ne legyen kevesebb a gratiákénál, sem pedig több a muzsákénál, mert háromnál ugyan nem voltak kevesebben, hanem kilencznél jóval többen voltak; de az legkevésbbé sem volt baj, mert legalább több kisebb társalgási körre oszolhatott fel a társaság.
Adél, Béla és Rudolfon kivül, jelen voltak: egy pár követ, kik Pozsonyba utazva, átmenőben épen Pesten voltak, néhány mágnás, és egy pár az életben ugynevezett negyedrész mágnás. A követek kivált kezdetben, meglehetős komoly képüek voltak. Látszott rajtok, hogy mé1yen meg vannak győződve a teher súlyáról, mely vállaikat nyomja. Első találkozásuk alkalmával itt Pesten, megelégedett mosolylyal üdvözölték egymást, hogy csakugyan mégis az ellenzék nyert többséget a választálsokban; és azóta valami különös komoly érzelme foglalta el őket a nagy feladatnak, a nevezetes jövőnek. A mágnások többnyire az ujabb nemzedékhez tartoztak, kik teljesen el voltak határozva, némi szerepre törni magoknak utat, és ennélfogva egyáltalában semmi elkülönző szellem sem tünt fel a társaságban. "Lieber Freund, mondá az nap gróf Csetneky egyik mágnásnak, midőn azt magához meghivta, - mit akarsz!? A társaság egy kissé vegyes lesz, az igaz.; de épen azt akartam; az ellen semmi kifogást sem lehet tenni. Lesz egynéhány lateiner, kikkel csak okos conversátiót lehet vinni, és bizony Pesten jobb társaságot is lehetne összegyűjteni, az igaz; de mostanában az ilyen embereket meg kell becsülni, mert hasznukat vehetjük, sőt valósággal is rájok szorultunk már. Nem láttad az itteni választást, mikép lovagoltak a legfényesebb aristokraták oly ember kortesei előtt, kit szivökben talán megvetnek? Ez az idő jele. Ha többé nem vagyunk oly hatalmasak, mint hajdan, legyünk legalább okosabbak, mint ez a sok mulatságos pedans ember. Nem hoz reánk fényt azon társaság, mondod? Mon dieu! nem élhetünk örökké csak a bécsi créme-ben." "Egyébiránt az itteni világban divat kezd lenni, és a közönség előtt kedves is, ha, - tudod, - olyan emberek társaságában látnak bennünket. Aztán tanul is az ember valamit az ilyenek társaságában. Persze te még soha sem conversáltál en égal efféle emberekkel; de próbáld meg csak, parole d' honneur, az ember nem hinné, de igazán nem érdektelen. Afféle dolgokat lehet tőlök hallani, melyek előttünk egészen ujak. Egészen más ideákkal, egészen más ész-járással birnak. És ezen a miéinktől egészen eltérő ideák, mikor nem tanúlságosak is, legalább mindig mulatságosak. Igazánm mintha csak Cromwell idejében volnánk, oly ellentétben állanak ezen puritánok a gavallérok irányában." "Csak egy példát mondok. Tudod, báró xxx-ról volt szó, kinek declarált viszonya van gróf xx-néval. Egy spectabilis barátom, - óh, én métiert csináltam magamnak abból, azokkal jó barátságra lépni, és ajánlom azt másoknak is, - azt mondja rá: "Még is furcsa az ilyen dolog nálatok, Rudolf; hát a férj mit mond hozzá?" - "Mit mond hozzá!? felelém én, - hiszen a báró a lovagiaság minden szabálya szerint nyerte meg a grófnét!" - "Hogyhogy!?", mondá az én barátom. - "A grófnak a viszony kezdetével az egész dolog, ellenére levén, felelém, - megvívott a báróval, és a nyertes ezen utóbbi tett." "Azóta a férj bú elfeledésül és szórakozottság végett, többnyire jószágán tölti az időt, vagy külföldön utazik, mig neje Pesten lakik, és ha néha valamely ügyben a báró és gróf levelet irnak egymásnak, mindig a legnyájasabb barátságos szavakkal élnek egymás iránt; egy szóval, lehet mondani, hogy most már a férj teljes beleegyezésével van a dolog." - És'képzeld csak! az én spectabilis barátom, ezt az egész dolgot ugyan különösnek találta! Hiában mondtam és magyaráztam neki, hogy a természet útai és ösztöne ellen emelkedő akadályokat a társasélet gyakorlati eszméi által kell orvosolni, neutralizálni, lehetlen volt a monsieur-t felvilágosítanom." "Parbleu!" mondá a másik mosolyogva. "És még temérdek hasonló esetet tudnék elbeszélni, mondá Csetneky, - melyek mind különös ész-járására mutatnak ezen pedans spectabiliseknek." "Remarquable!" mondá a másik nevetve. "De az mindegy, folytatá Csetneky, - akáminő philisterek is ezen urak, szükséges, hogy velök vegyüljünk kissé; és azonkivül a spectaculum is nagyon érdekes közelről, mikép küzd bennök a civilisatio a régi philisterségget. Nem elég frivolok ugyan az igaz; . . . erre nincs elegendő müveltségök; de mégis szavamat adom neked, mondá Csetneky oly hangon, melylyel akkor él az ember, middőn valami különöset, csaknem hihetlent mond, - nem is épen barbárok. Sem kün sem ben, mint az ablakfa. Rettenetesen törnek előre, szokásainkat utánnozni, és a felsőbb körök könnyűségét feltütnetni; és mi jő ki ebből? Forcirozott könnyűség, fából csinált vas karika. Ha fél müveltségökben ezen urak láthatnák, mikép nagyolják a civilisatiót, bizonyosan iszonyu hakotás kaczajra fakadnának szokásuk szerint magok felett." "Mi természetesen nyugodtan tudjuk nézni, mert enfin, most már az ilyen magunkforma embereknek, kisebk nagyobb mértékben publicus pályára ke1l magunkat adni, és ennélfogva nent ignorálhatjuk a világ véleményét, - bon gré, mal gré vegyülni kell kissé ezen urakkal, és ma foi, ha már meg kell lenni, inkább vegyülök azokkal, kiknek legalább eszök van, mint a kiknek még ez sincs. Egyébiránt, hogy nagyon meg ne unjuk magunkat a pedansokkal, ilyenek is lesznek. Különösen előre figyelmeztetlek néhány érdekes viertel-mágnásra. Lesz többek között egy ilyen, ki szóba sem á1l oly emberrel, ki nem mágnás; . . . és e részben saját apja iránt sem tesz kivételt. Leginkább figyelmeztetlek azonban hajdani iskolatársam Ebanyeczre." "Ez a legperfect-ebb példány, melyet a viertel mágnások között ismerek. Valóságos oktalan állat, a very brute. Már hiszen meglehet, hogy mi is keveset érünk; de ezen majmok, kik oly híven igykeznek nyomainkba lépni, bizonyosan még kevesebbet érnek. Mintha emberek sem volnának, vagy legalább eszök nem volna . . ." "Vederemo," mondá a másik némi kiváncsisággal. És valóban, ime, Ebanyecz az, ki a társaságban Adélen kivül leginkább magára vonja a figyelmet. A törvényhozási két tábla ujoncz tagjai elegendő buzgósággal üritgették ugyan a champagne-i és villányi borral telt poharakat; - sok barátságot kötöttek egymással Csetneky vendégei a bor áltat előidézett heveskedés ürügye alatt, holott, semmi sem volt azokban azon számitásnál egyéb: mi hasznát vehetik annak, kinek baráti szivet igérnek; . . . és még a sűrű poharazás közben is, mely pedig: meglehetősen felszokott szabaditani minden feszes társadalmi szokástól, némi erőtetés tünt fel néha a felek egymás közötti érintkezéséiben, melynél fogva aztán senki sem is jósolt, ezen barátkozásoknak a szép fényes napokon túl szive mélyében tartósságot; de mindezen tettetett, hiú érzelmek, felületes barátkozások, melyek, hogy megcsaljanak, nagyon bibliai jámborságúnak kell az embernek lenni, homályban maradtak Ebanyecz egyénisége mellett. "Óh, mon dieu! mondá Ebanyecz kétségbeesett halk hangon, a mint a szobába lépett, - én szegény szerencsétlen, ki teljes toiletteben jövök, és ezek a mágnások mind csak reggeli öltözékben vannak! Mily fátum!" Ezen szavait azonban Ebanyecznek nem hallotta senki. Mint sujtó villám a léget, czikázta végig a kétségbeesés gondolata elméjét, de hangjára vigyázott, és csak pillanatnyi megdöbbenés volt az egész, melyet egyébiránt, ha akkor épen az ajtó felé néznek, - oly élénken kifejezte arcza rendkivüli nagy benső felindulását, - a jelenlevők alkalmasint még is észrevehettek volna. Ezen rövid pillanat után aztán rendbe szedte magát Ebanyecz, és kitűnő negélylyel, mely az ő véleménye szerint igen kellemes attitude, valósággal azonban nagyon feszes tagjártatás volt, közeledett Csetnekyhez, és hozzá érve, testét ildomosan több rétben meggörnyesztette, bal lábát előre csusztatta, és mind két kezével oly mozdulatot tett, mely könyökeit az ég felé emelte. "Ah,bon jour! mondá ekkor igen szelid, sőt valóságos czukor-édes hangon, és némi éneket is adva szavainak. - bon jour édes gróf! Üdvözlöm a házi gazdát." "Isten hozott, Bódi barátom! kiáltott fel Csetneky örvendezve, . . . ime, mondá a társasághoz fordulva, - Ebanyecz Boldizsár, hajdani iskolatársam és barátom, kiről már szólottam nektek." Szerénységgel vegyes nyájas mosolygással köszönt, azaz görnyedt meg erre Ebanyecz ismét több rétben a társaság előtt. "Ahá! mondá halkan egy mágnás, - ez az a fakereskedő!?" "Marhakereskedő!" mondá a csoportozatnak, melyben amaz észrevétel történt, egy másik mágnás tagja igazitólag. "Csak az apja volt hajdan, mondá egy harnadik mágnás, ki igen derék, okos ember, kitünö hazafi volt, és méltán köztiszteletben állott, - fa- és marha-kereskedő, és miután nagyon meggazdagodott, sok szép jószágot vett, és ezen egyetlen fiát kezdet óta mindig urnak kivánta nevelni." "Tudom, mondá az első mágnás, - jól tudom, hogy még apja abbanhagyta volt a gőböly-hizlalást; - és minden áron gentlemant akart fiából nevelni," tevé hozzá szünet után mosolyogva. "Igaz, mondá a harmadik mágnás, - az őreg Ebanyecz kissé felvágyó volt, ki azon elvben növelte fel fiát: "Én pénzt szereztem, te igyekezzél uri családot alapitni!" De ez nem is megy máskép a világon. Egyik család sülyed, a másik emelkedik. Ne legyünk felettébb szigorúak; ne tekintsük a dolgokat örökké kizárólag saját osztályunk szemüvegén; soha se feledjük a haza érdekét. Mi vagyunk leginkább hivatva a hazafiságban példaul szolgálni. TőlünL vár a haza legtöbbet. Ha az aristokratia koronként uj elemeket nem venne fel magába; ha minden ujabban keletkezett vagyon, értelem, érdem kirekesztve maradna abból, akkor régen tökéletesen alásülyedtünk volna már, és elvesztettük volna minden tekintélyünket. Az aristokratia roppant szerencséjének tarthatja, hogy néha felfrisíttetik." Az akkor uralkodott eszmék, és közvetlenül a közbeszólott harmadik mágnás tekintélye, valamint a társaság vegyessége nem engedték ugyan, hogy ezen nézetek ellenében nyiltan föllépjen valaki; de azért első mágnásunk még sem állhatta meg, hogy testét lógázva, csiptető üveg karikáját jobb szemére illesztve, és ezzel az előbb szólót jól megnézve, gunymosolylyal ezt ne mondja: "Ah! tehát azt hiszed, az ilyen elemek felfogják frisiteni az aristokratiát!?" "Bódi nem fogja, mondá az előbb szólott harmadik mágnás, - az igaz; de én nem is épen csak az ő személyéről szólottam." A két első mágnás jelentős pillanatokat váltott egymással. "Nem is képzelheted, édes barátom, mondá Ebanyecz Csetnekynek, - mily kellemesen meg valék lepve, midőn ma vadászom azzal keltett fel, hogy huszárod ott van, ezen estélyre meghivni engemet. Tüstént is beeresztettem . . . Valóban már igen régen nem volt hozzád Pesten szerencsénk. És arról sem voltam ugyan bizonyos, hogy fel fogsz-e Pozsonyba menni; de arról meggyőződve is, csak néhány nap mulva gondoltam volna ide jöveteled . . . Hanem az valóban nagyon szép, charmante, hogy itt vagy ; - igazán nagyon szép," fejezte be Bódi szónoklatát különös hangnyomattal. Ekkor darabig elhallgatott Ebanyecz. Korül fordult á1ló helyében figyelmesen megnézni a társaságot; dereka és nyaka mindig mozgott; szemeit apróra vonta össze; azután, elővette nyakán függő szemüvegét, és hüvelyéből kipattantva, szép, tiszta halvány sárga keztyűs jobb kezével ugy tartotta azt szemei elé, hogy a szemüveg hüvelye bal arczára feküdt, és ekkor ismét egészen ujra megszemlélte a társaságot keresztben tartott szemüvegével. "Óh, mon dieu! mondá későbben Ebanyecz Csetnekynek, - mily szép mellény-gombjaid vannak. Superbe! Párisból hozattad ugy-e; ismerem a munkát." "Nem biz én, mondá pajkosan Csetneky, ki a Bódi természetlenségeinek szemléletével önkénytelenül nagyobb hazafiságra buzdult, - a debreczeni vásáron vettem egy kassai aranymüvestől." "Ah! ne mond! igy szólott Ebanyecz . . . A de-bre-cze-ni vásáron? Ki hitte volna!? Lám, lám, csakugyan haladunk." "Rettenetesen, mondá Csetneky mosolyogva - már Kassán is csinálnak mellény-gombokat!" "De hát nem ugy van? mondá Ebanyecz, gunyt gyanitva Csetneky szavaiban. - Hát semmi az, ily ciselirt müveket csinálni!? Én fogadni mertem volna, hogy Pesten sem tudnak ilyen gombokat csinálni . . . Egyébiránt hiában, ha az ember megszokta, nem is nélkülözheti a külföldi dolgokat. Hiszen az embernek végtére is abban van legnagyobb kényelme, gyönyöre, hogy a mit használ, az igazán jó legyen minden tekintetben. Miért sajnálna az ember egy pár forintot, ha aztán a maga nemében a legjobbat kaphatja Bécsből, Párisból!?" "Te nagy hazafi vagy," mondá Csetneky mosolyogva, és némi önérzettel Ebanyecz irányában. "Én nem is vagyok rosz hazafi, mondá Ebanyecz, szeretem hazámat; de miért ne élnék a lehető legkényelmesebben, mennyire tőlem telik!? Hát nem hazafiság az, hogy Pesten lakom? Ide kárhoztatom magamat, ezen gyönge opera és még gyöngébb dráma hallgatására . . . Mon dieu, küéföldön milyenek vannak!" "Oh bizony, mondá Csetneky, - én is szét néztem kissé Europában, de ez nem áll, hogy oly könnyeden törhetnél pálczát a nemzeti szinház felett." "Fi donc! mondá Ebanyecz. - Ezek a magyar darabok; . . . ezek a magyar könyvek! Ki a külföldi irodalmakat ismeri, az bizony nem fog örömest magyar könyvet venni kezébe. Ezek az emberek, folytatá Ebanyecz nagyon világos megvető hangon, semmi finomabb esprit-vek, egy kis vaniliát kevernek a töltött káposztába, és azt gondolják, valami igen delicat ételt készitettek." Csetneky nem állhatta meg, hogy ne kaczagjon. "Pedig ezen ur, mondá Alapi Béla szomszédjának, - ha csak azt tudná is, mi magyarul meg van irva, legalább ezerszer többet tudna, mint most." "De igaz! mondá Ebanyecz a folyvást nevető Csetnekynek, - oly valami savanyu káposzta szag terül el ezeken a magyar dolgokon . . . Fi donc!, Reám nézve annyival eltürhetlenebb, mert enni sem szeretem azt. Engem nerveux-zé tesz." "Hallod!? mondá társának egy távoli szegletben ama mágnás, ki azelőbb némi meglepetéssel mosolygott, hogy Ebanyecz is alkalmas elem volna az aristokratia felfrisitésére, - pedig mennyi füstölt kecskehust is ehetett gyermekkorában." "Az igaz, mondá a harmadiknak nevezett mágnás, ki az aristokratia felfrisitéséről beszélt az előbb, - méltatlannak és helytelennek tartom ugyan az uj családok emelkedését ellenséges szemekkel tekinteni; szerencséje az nem csak azon osztálynak, mely ekkép felfrisül az uj elemek által, hanem magának a nemzetnek is; de az csakugyan valami rendkivül nevetséges, midőn az ily uj emberek oly könyességet negélylenek, minőt az aristokratia még a veres sarku czipők idejében sem mutatott." "Hjaj! mondá az első mágnás, - Francziaországban a Lajosok alatt az udvarhoz tartozók veres sarku czipőt hordtak, mint jelképét a tisztaságnak, elegantiának, hogy nem járulnak az utczák népének sártaposásához; de a valódi aristokatia ily természetietlen példányokat nem szokott felmutatni." "Mindegy, mondá a harmadik mágnás, - legyünk iránta elnézéssel, ugy is annyi ellenségünk van, kik azt mondják, hogy gőgösek vagyunk - " "Néhány rongyos és éhes desperat demokrata," mondá megvetéssel a második mágnás. "Vanilia witzed ugyan jó, de nem eredeti, mondá Csetneky Ebanyeczhez, azt már hallottuk." "Nem is követelem, mondá Ebanyecz, - hogy eredeti; azonban a witz, gondolom, ugy is witz, habár nem eredeti is, de jól van alkalmazva." "Parbleu! mondá Csetneky. - Az igaz, hogy sok ránk fér." Az olvasó, ki azon kort nem ismerte, vagy már elfeledte, megütődik talán ezen, élczeskedésen a hazai törekvésekre; de kik azon korra emlékeznek, tudni fogják, hogy akkor uralkodó divat volt a hazai és nemzeti ügyekről gúnyos élczeket mondani; és pedig, mi némileg különösnek tetszhetik, gyakran ez nem valami fenséges, hanem valósággal hazafiúi érzelemből eredt. Egy hires ember nevetségessé kezdte tenni azon tiszteletre méltó és magánban sok igazat foglaló régi mondatot: "Magyarországon kivül nincs élet," - egy másik nemzeti élettel egykoru, egy fejleményü törvény-könyvet: "avas obscuritásoknak" nevezte, és ezek nyomán a hazai és nemzeti ügyek létező állapotáról, alakjáról gúnyos megjegyzéseket tenni, általános divat lett; - és nem volt talán egész Magyarországban egyetlen ember, ki e téren soha sem csinált volna élczet, vagy legalább: divatosabb gúnyokból, melyek az emlitetteken kezdve, "Budapest a porosig" kiterjedtek mindenre, némelyiket ne alkalmazta volna." "A dolog eléggé nevezetes, hogy mellesleg megemlitsük, minő mély ok vagy inkább talán csak jelenség volt ezen divatban. Crisis elöjele, a jövő sejtelme, érettségi bizonyitványa volt ez a határozattságra fejlett ujitó szellemnek; - valamint a rosz házasok is előbb csak csipdesésével, gúnyolásával foglalkoznak házasságuknak, mi előtt többre mennének; és a gyermek is kikaczagja önmagát, midőn legelőször kisérti meg a járást. "Hogy tetszik Béla, mondá Ebanyeczre czélozva Csetneky, - hogy tetszik ez a gentleman?" "Tökéletes majom, mondá Béla egykedvüen - ilyet még nem láttam." "Hátha még ugy ismernéd, mondá Csetneky, - mint én, mit mondanál akkor. Én valósággal csaknem szeretem is már, vagy legalább érdekesnek találom, mint a maga nemében nagyon kitünő egyeniséget. Valóságos eredeti, ember a majmolásban, és jól el lehet vele tréfállni." "Hitvány ember biz a," mondá Béla. "Hát azt tudod, mondá Csetneky, - mit cselekszik arcz- és kézbőrének finoman tartása végett?" Béla nagy szemeket vetett Csetnekyre. "Az még talán legmulatságosabb oldala, mondá Csetneky - arczára minden éjjel nyers marhahust köt, kezeit pedig valami különös szerrel keni be, sőt némelyek szerint olyas valamivel, mi nagyon is kellemetlen portéka, és azután szépen keztyüt von azokra. Mosdószereinek számával pedig nincs az a vén párisi lorette, a ki versenyezhetne." "Lehetetlen! mondá Béla, - hát olyan férfi is van a világon!?" "Valóban, mondá Csetneky, - azt nem igen gondolom, hogy Ebanyecznek párja lehessen valaki; de ti valósággal ilyen; nem költött személy; egész Pest ismeri." "És miben lehet, mondá Béla, - ezen természeti kinövésnek oka?" "Én nem tudom, mondá Csetneky, de gondolom, az ily természetlenség a helyes növelés, vagy is inkább a józan ész hiányából származik. Növelés-hiánynak azonban talán még sem igen lehet mondani, mert oly gondos növelést kapott, hogy kétségtelenül a legnagobb rész nem kapott olyat, és még sincs, annyi millió hiányosabb növelésü ember között, egyetlen egy ily bolond sem . . . Nem tudom én, folytatá habozva Csetneky, - nem igen tudok én más eredményre jutni, minthogy valóságos bolond ez a Bódi. Igazán, nekem ugy tetszik, hogy nemcsak azok a bolondok; kiket, veszedelmesekké is levén az emberi társaságra nézve, bezárnak, hanem azon kivül még temérdek mások is, kik szabadon járnak. Sőt, parole d'honneur, mondá Csetneky komolyan, ha jól felveszszük, minden ember bolond egy kicsit, és néha. A közönségesen elismert bolondság tulajdonképen nem más, mint csak felsőbb fokozata ezen gyarlóságnak, mely bizonyos mértékben mindenkiben megvan." "Egyik ember Jupiternek hiszi magát, és mennyköveket vél szórhatni; összevissza beszél és tesz mindent a legnagyobb dühösséggel, hogy végre lánczra kell füzni. Mások mivel csak igen nagy elméknek, nagy mezei gazdáknak, vagy zenészeknek, lovasoknak, tánczosoknak, igen jó kártyásoknak, - és még ezer változatban lehetne ilyeneket elszámlálni, - tartják magokat, mivel egyszersmind a napnak legnagyobb részében elég higgadtak bizonyos szelidségi szinben tüntetni fel egyéniségöket; elég illedelmesen tudnak példaul az utczán sétálni; elég illedelmesen tudnak példaul enni, melynél fogva a késsel soha sem sértik meg magokat; bárha rögeszméik körül ezek is mindent a legnagyobb dühösséggel összevissza beszélnek és tesznek: a világ által tokéletes józan eszüeknek tartatnak, pedig csak szelidebb, tökéletlenebb kiadásu bolondok a diplomaticus bolondoknál; . . . és példaul különösen a szerelmesek és haragosak semmi esetre sem tagadhatják, hogy már a létrán vannak." "A rögeszme és indulat alsóbb vagy felsőbb, de minden esetre valamely fokozata már a bolondságnak. Legtávolabb vannak ettől a leghaszontalanabb, legfelületesebb emberek, kikben semmi önállóság sincs, hanem mindenben a körülmények befolyása alatt állanak. Kiben valamely uralkodó eszme van, az bolondja annak. Azzal birni, annyi mint bolond lenni . . . Ha valakiben hibákat látunk, azt szoktuk mondani: rosz növelés az oka! Pedig komolyan megvagyok győződve, hogy minden ember csak saját bolondságának embere. Mindnyájan annalt születtünk, csakhogy egyik tökéletesebb, a másik pedig tökéletlenebb bolond." "Ebanyecz, mondá magában Béla gondolatokba mélyedve, - ismét világos példa, hogy a szerencse a nemes lelkü, jeles, derék embert kifejti és fölemeli, az alacsonyt, nevetségest, haszontalant, nyomorultat pedig felfújja és még nevetségesebbé teszi. Mindig legkitűnőbb sajátságait tünteti fel különösen az egyénnek, a jelesnek jelességeit, a gyöngének és nevetségesnek gyöngéit és nevetséges oldalait. - Ezen okoskodásodért azonban, mondá Csetnekynek mosolyogva, köszönetet mondok neked az emberiség nevében." "De igaz! mondá Csetneky mosolyogva. - Én nem tehetek róla, hogy ugy van; de valósággal ugy van." "Valóban nem rosz, mondá Béla folyvást nevetve, - nem rosz rideg értelmezése a büszke embernek, ki magát félistennek tartja. "Paradox-nak látszik talán előtted, mondá Csetneky - a mit mondtam; de hidd el nekem és gondolkozzál csak róla, komoly valóság van a különösen hangzott szavak alatt. Bódinak a bolondsága példaul abból áll, hogy elfoglalta a rögeszme, miszerint, mivel már oly gazdag és annyira felvitte az isten dolgát, nagyon müveltnek is kell lennie. Nem ismered ezt a nemét a bolondságnak!? Állj ki csak az utczára, és temérdek embert fogsz látni, kik a szó teljes értelmében nem tudják, mikép járjanak, hogy helyzetönek illendően megfeleljenek." "De mikép van az, mondá Béla, - hogy Ebanyeczet majomnak nevezed, és szereted is, holott derék, becsületes, egyszerü szomszédainkkal a Tisza mellett egyáltalában nem tudtál megszokni?" "Parbleu! mondá Csetneky vállat vonitva, - mert tulságot tulsághoz mérve, még is inkább szeretem saját osztályomat, mint az idegenekét." E pillanatban a szobában fel s alá járkáló Ebanyecz Csetnekyhez közeledett. "És aztán folytatá Csetneky, ugy intézve szavait Bélához, hogy Ebanyecz is hallhassa, - milyen szerelmes! . . . Minduntalan oda van." "Ez oly képesség, szóla közbe Ebanyecz, - mely senkinek sem válik gyalázatáta." "Igazad van, mondá Csetneky vidáman, - csak szeress, a meddig tudsz; de nem igen tudsz. Csábitónak sem vagy alkalmas, mert nincs benned oly genialitás, hogy botrányos dolgokat szembeszökő botrány nélkül tudnál elbeszélni; és érzékeny szerelemre sem születtél, mert pathosod nagyon émelygős. És ekkép nincs más kilátásod, mint erényes nőtlenségben élni le a hosszu életet." "Ah! mondá Ebanyecz érzékenyen, - tegnap is egy gyönyörü főt pillantottam meg egy ablakban, és egész nap semmit sem ettem feledékenységemben." "Nagyon derék! mondá Csetneky, jóizüen nevetve, - te is éhséggel akarod tehát bevenni széped szivét, mint az egyszeri sógor - hallván valamit, hogy a várakat igy szokták legbiztosabban bevenni, - pár évvel ez előtt Buda várat; és oda állván egyik várkapuhoz, elkezdett éhezni." "Ez furcsa módja volna a szerelmi hódításoknak, mondá Béla mosolyogva, - ha divatba jöne." "Ezt az urat, mondá Adél Ebanyeczre mutatva, - jó lesz közelebbről megtekintenem," és ezzel elválva a csoportozattól, hol eddig beszélgetett, ezen társasághoz csatlakozott. Itt pedig Csetneky karjához támaszkodva, könnyeden kiváncsisággal és szerelemmel teljes pillanatokat vetett Ebanyeczre. "Gyönyörűséges szép angyal, mondá Ebanyecz egyszerre ekagadtatva, - mily roppant igézö tekintete van!" "Nem megmondtam, mondá Csetneky hangosan nevetve. - Most már Adélbe szeretett." "Igaz!" mondá Ebanyecz sóhajtva, és alázatos, bűnbánó képpel. "Ej, mondá Adél könnyeden, és ördögi mosolygással, - ne csináljon kegyed oly komoly képet. Nem ér az semmit. Az csak felszin. Nem képeket, nem szavakat, csak sikert tisztelt hazafiak! Ez legyen önnek is jelszava; - vagy nem követ ön? Na de mindenesetre érdekes ember." "De gonosz a lelkem," mondá Csetneky mosolyogva, Adélra czélozván. "Eszem a lelkedet!" mondá reá azonnal Ebanyecz. "Mindenek felett, szólalt meg Csetneky ünnepélyességgel, melyen azonban a tréfa átsugárzott, - semmi buzgóság! mondá egykor, Talleyrand; . . . ezt jó lesz megjegyezni Bódi barátom." "Pardon! mondá Ebanyecz, - jogaidba léptem talán!? . . . Ugy visszavonulok." "Kár volna, mondá Csetneky könnyeden, - csak tréfáltam." "Csodaszép gyermek! mondá Ebanyecz hévvel Adélnek, - nagyon sok mondani valóm van önnek." E pillanatban az asztal egészen el volt rendezve. "Üljünk le urak! kiáltott fel Csetneky, - minden ember a hova tetszik." "És ezzel az egész társaság összebomlott; a külön csoportozatok feloszlottak; és végre mindnyájan leültek. "Ugyan, mondá Ebanyecz Csetnekyhez hajolva, - édes barátom, nem mondanád meg, hova kell az embernek menni, ha ezen angyalt meg akarja látogatni." "Magasra, mondá Csetneky mosolyogva - igen magasra!" "Ah! mondá Ebanyecz fellengő hangon, - te költői lélekkel szólasz édes barátom. Igazán, ugyvan: ez angyalhoz igen magasra kell menni, . . . igen magasra, - az egekbe!" "Pokolba! mondá Csetneky szárazan. - A hatvani utczában van szállva egy barátnéjánál, a Horváth házban, a harmadik emeletben." E közhen a vacsora folyt, és a bor még inkább - a torkukba. Kevés idő mulva a társaság legnagyobb része oly tisztességesen el volt ázva, mint akár mely "paraszt" társaság sem lehetett volna jobban valamely csárdában. Az asztal végre különös alakot tüntetett fel. Képzeljünk valamely csupa tornyokból és kúpokból álló várost terülni el szemeink előtt. A champagne-is palaczkok csúcsai ezüst fényben csillogtak; a veres borok sötét üvegei, mint a tisztes régi idők épitészeti emlékei sötéten emelkedtek a magasba; az izmos négyszögü nagy üvegek kúpjai arany szinű tartalmaiktól tündöklöttek. És az üvegek körül és között oly iszonyu pusztitás jelei voltak az asztalon, mintha hét sáskasereg váltotta volna fel egymást egyfolytában; az abrosz több helyen le volt öntve borral; a sótartók fel voltak forgatva; itt ott néhány összegúzsolt asztalkendő, és szivarhamu leverésére tartott tányér állott. Az asztalon néhány ágas gyertyatartó volt, és körül - magas kedvben dobzódó, kényelmes karszékekben fetrengő és nyujtózkodó vendégek hevertek, iszonyu lármával beszélgetve egymással barátságosan. Az elpusztitott asztal, melyet Murillónak ezerekre a becsült e nemű képei alig közelitenek meg, hű valóságban állott előttünk. A jelenlevök többnyire leitták magokat, részint észrevétlenül, részint szándékos könynyelmüségből. Pohár pohár után ment; a hazafiui és barátságos áldomásoknak, melyeket lehetlen kikerülni, nem volt vége hossza; és a ki mindannyiszor tele vagy csak fél poharat üritett is, természetesen rövid idő mulva elérte a tökéletességet. De voltak ezen."uri" társaságban valóságos, nyilt barátai is a részegségnek, kik az önkényt kinálkozó pohárköszöntéseken tul, és a nélkül hogy valami borba fojtani való bú vagy bánat nyomta volna lelköket, csupán virtusból, szüntelen azon nyilt programmal szónokoltak: "Igyuk le magunkat!" Mert az tagadhatlan, hogy a mostani kor fiai, - még a legjelesebbek többségét sem véve ki, - nem elég erősek a társas életi hibáknak ellen állani. Más téren akadnak elhatározott jellemek, kik magukat képesek nézeteikért feláldozni; de a társas élet a legerősebb rohamu áradat - félreállhat vaiaki utjából, hanem ellenállani annak nem lehet. És az ily társaságokban a legzajosabbak, a legkicsapongóbbak viszik a vezető szerepet. Midőn már a bor jól működött, a czigány közelebb jött az asztalhoz. És ez mindig nevezetes lökést ad a jó kedvnek, mert ekkor a czigány tehetségének tetőpontjára jut, és a varázshangok nem maradhatnak delejes hatás nélkül a kedélyekre. Más zenészek, kik hangjegyekből játszanak, örökké egyformán fognak játszani. De a czigány többléleképen játszik. Igazán felvéve, a czigány legnevezetesebb tulajdona épen abban áll, hogy temérdekféleképen tud játszani; nem gép az, melly lelketlenül teljesiti munkáját, hanem ős természeti erő, érzéssel teljes lélek, mely a delejes hatásnak befogadására szintoly képességgel bir, mint annak közlésére. Példaul megvannak a czigányok Pesten rendelve valamely fogadós által; kezdetben mig bele nem melegedtek, és műértő vendégek sincsenek jelen, hanem csak egyszerű, homoly, jámbor philisterek, kik tulajdonképen alkalmatlanságnak tekintik a czigány jelenlétét, mert nem lehet azok miatt egymással jól beszélgetni; - kik korán jőnek vacsorálni, hogy korán le is fekhessenek; minden valamire való czigány, hacsak nem valamely vidám társaságból jött már, ugy játszik, hogy alig lehet meghallgatni." "De egy pár óra mulva kell aztán őket meghallgatni, midőn már valakinek háta megett állanak! És minden bizonynyal nem csupán az ilyenkor nagyobb mértékben reménylett pénzérdek az, mi a változást előidézi; mert bár álítsa valaki a czigányt háta megé, de maradjon is mindig háttal fordulva, mozdulatlanul, szótlanul előtte, és egy maga csendesen a teremben, - a czigány legtávolabbról sem fog tehetsége tetőpontjára emelkedni. Hanem midőn közelebb idézi magához valamely társaság, mely már maga is felvidámulva, vig pohár- és tányércsengés közben löveli a czigányokra a szemek szikráit, . . . teljes figyelmet fordit a zenére, nem elégli meg, hogy a czigány örökké akármit játszék, hanem néha-néha, sőt gyakran épen mindig csak bizonyos nótát kiván; és ekkép kedvével, elragadtatásával ösztönözve, ugyszólván együttjátsza lelkében a czigányokkal a darabokat, akkor ezek: a delejes hatás által elragadva és fellelkesülve, olly valami különös, rendkivük módra felfokozva érzik tehetségöket, hogy játékuk tökéletesen megismerhetlenül különbözik a rendestől, és arról fogalma sem lehet más zenészeknek. A legvidámabbak messze eidobták kabátjaikat, és üngujjban dühös csárdás tánczra kerekedtek. Különösen kitüntette magát e részben egy pár mágnás, kik a társaság legfiatalabb tagjai voltak. Két ujoncz követ figyelemmel nézte őket. Az egyik eragadva gyönyörködött, hogy mikép tánczolnak a mágnások csárdást; és, mint sokan azon időben, szép jövendőt jósolt ebböl a hazának együgyüségében. A másik is ezen véleményben volt. "Csak az kár, gondolá magában, - hogy miért jár a magyar frakban és kabátban," . . . mely ruhák pedig semmi bizonyos nemzetiségnek sem képviselői, és annál fogva nem is ellentétes dolgok a magyar nemzetiséggel, és teljesen összeférnek azzal. Egyetemes világ-viselete azok a kornak; épen annyiban magyar ruhák is, mint franczia, német, olasz, spanyol stb. A mai divatnak, mikép az a férfi viseletben jelenleg uralkodik, alakban, és különösen a fő szerepet vivő fekete szinben, szülő anyja az 1789-i franczia forradalom volt. Megbuktatása volt az, a régi "udvari" és "nemesi" divatnak és viseletnek, a hajporos, czopfos hajnak, a himzett és zsinóros, aranyos, drágaköves ruháknak, a czipő és harisnyával jarő rövid bugyogónak. Jegyezzük meg, hogy bizonyosak lehetünk, mikép ezen két jámbor irövet, kik ily eszemékkel birnak, kik oly távol állanak a gyakorlati élet okos és helyes felfogásától, soha sem fognak életőkben valami nagyot tenni a világ történetben. * * Béla is ivott a komoly áldomásoknál egy-egy kicsit; sőt maga is köszöntött fel poharat; de végre a mulatsággal elégületlenül vonult vissza éjfél tájban lefeküdni. Az öreg János, hajdani huszár, Bélának hűséges régi szolgája, némi gyönge oldallal birt ugyan e részben; de ura józanságáról a legjobb tanúságot tett. "Dejszen az én uram, mondá a hajdani katona, - csak az ám délben a ki reggel, és este, a ki délben." "Azt még is semmi esetre sem ]ehet tagadni, mondá magában Béla lefekvés közben, - hogy ez a mi ledér, genialis, zajos társadalmi életünk mulatságos órákat képes feltüntetni, habár némelyek nagyon tulságig viszik is. De mit ér!? Minél zajosabb a mulatság, annál nagyobb a kifáradás és kimerültség utána. És példaul más részről tekintsünk valamely olvasmányt tisztán csak mulatságnak, vagy részegitő, mámort okozó szernek, - egy palaczk pezsgő árán jó könyvet lehet venni, és még marad is meg valami, sőt még időre nézre is tovább tartó mulatságom van a könyvvel, és nem is következik utána, mint a bor és pálinka után érzék-tompitó, egészségnek kártékony bódultság. Bor és pálinka!" "A felületes hirlapászok firkászok, kik a népneveléstől, vagy is inkább mondjuk csak, mert egyedül odáig terjed az ő eszméjök: a falusi iskoláktól csodákat várnak, ha valamely vidéken a részegeskedés nagyon elhatalmasodik, fattyu-ihlettséggel kiáltanak fel: "Óh, népnövelés, jöjjön el a te országod!" - És már csak bárminő falusi iskolai rendszer sem volna képes az egyszerü földmüves gyermekének annyi mindenféle ismeretet, tudományt és nem tudományt fejébe csepegtetni, mennyit az uti társaságok tagjai, hazánk minden lehető iskoláit kitanulva összeszereztek, és még is köz kaczajnak tenné ki magát, ki azt merné valamely elegans, finom, genialis fiatal férfi körben nyilvánitani, hogy életében soha sem volt - részeg." Ezzel lefeküdt; Virginia emléke tünt még fel elméjében, és gondolkozása megállott. Szemeivel vélte őt látni maga előtt; de bár mélyen meghatva érezte magát, semmi gondolata sem volt. Valami homály, köd borongott e tárgy körűl elméjében; valahányszor ez történt vele lefekvéskor, valami oly különös merengés fogta el, hogy többé nem emlékezett annak végére; közvetlen volt abból az átmenet az álomra. Bélát ezen társaság sem volt képes kielégiteni. Adél semmi érdeket sem gerjesztett benne. Lelke foglalkozás, érdek után vágyott; érezte ő azt, és segiteni óhajtott volna rajta; de nem volt képes gyógyszerére találni. Szinte sajnálta, hogy nem tetszett meg neki Adél; de nem tehetett róla: nem tetszett meg; lelkében folyvást megmaradt a vágy. Lehetetlen, elérhetlen, nehéz szerelmet látszott, óhajtani, mely egészen elfoglalja, megrázza, unatkozásra hajlandó szivét kegyetlen szörnyetegként gyötörje.
|
