 éla - regény két kötetbenírta Irinyi József (Második kötet. Pest, 1853.) XI. Kiutazás  regényben megkivántató, drámai szerkezet igényei szerint szükséges volna, hogy hősünket élete ezen időszakában, önálló cselekvési körben tüntessük fel, és ekkép teljesen kiemeljük Pestre jövetele óta viselt szenvedő szerepéből; de szólunk csak Virginia iránti szerelmének történetéről.
Elkövetkezvén az ősz, Béla az öreg Jánossal, ki őt semmi áron sem akarta elhagyni, hosszu utra indult. Kapornaky még folyvást Bécsben lakott családjával. Béla ugyan, ámbár néhány napot Bécsben töltött, az idő által, előidézett idegenség folytán, mely gondolá magában, ki tudja minő nagy lehet a választási összeakasztás óta különösen Kapornaky részéről, semmi esetre sem akarta meglátogatni András urat; de azt még is nagyon szerette, azért egész világot adott volna, ha, kitől már hét éve volt távol, kitől indulóban volt örökre eltávozni: Virginiát csak legalább egy futó pillanatra is láthatta volna. Végre azonban nem lehetett tovább maradnia; mintegy két heti Bécsben tartózkodása után, tovább ment. A hajón, melyen számos, leginkább svéd és irlandi szerencsekereső békes kivándorlóval Liverpool-ból Amerikába utazott, összetalálkozott Béla hajdani iskolatársával, Kun Móriczczal. Kun Móricz sok idei külföldön tanulása után mint igen müvelt tanult ember tért haza; azonkivül pedig buzgó nemzetiség- barát levén szivesen is simult a magyarsághoz, ahhoz tartozónak tekintette magát; de ezért nem méltánylásra, hanem többnyire csak mosolyra talált, és minden ajtó zárva volt előtte, mert - zsidó volt. Mindent megkisértett, semmi sem sikerült. Mit tegyen az ember, ha minden társaságból ki van rekesztve!? Végre azon szerencsés eszméje jött, hogy vidékre ment, és nagy jószágot vett haszonbérbe. Vidéken az emberek sokkal inkább egymásra vannak szorulva, hogy a zsidóban is észre ne vegyék a jó tulajdonokat. Azonban itt is sok kellemetlenségnek volt Móricz kitéve. Egyszer egyik szomszédja, ki ugy gondolkodott, hogy nagyon okos dolog lesz ezen pénzes "zsidó árendással" jó ismeretségben állani, meglátogatta őt. Néhány nap mulva, nyiltan is meghiva vendége által, visszaadta Móricz a látogatást. A háziur nem volt hon, és a háziasszony szivesen akarván az uri kinézésü előtte ismeretlen vendéget fogadni, maga mellé kinálta Móriczot a pamlagra. Móricz igen természetesnek találta a kinálást elfogadni; de volt ennek következtében, még némely felvilágosodott szellemre igényt tartók között is gúnymosoly a vidéken: "hogy minő confidens a zsidó mindjárt!" Móricznak e téren sem lehetvén az élet nagyon kellemes, a mult évben hasonlóan katona lett, és itt ujra összejövén Bélával, a régi barátság köztök ismét megujult. Móricznak általában aranykora volt ez, mert még gyermek éveiben sem voltak társai annyira minden tartózkodás nélküli barátsággal zsidósága miatt iránta, mint jelenleg tapasztalta. Ez által meghatva nagy hűséggel, és őszinte barátsággal viszonzott Móricz minden rokonszenvet, és midőn Bélát a hajón találta, hévvel ugrott nyakába. "Hálá istennek! kiáltá. - Hálá istennek hogy ismét láthatlak, és itt vagy!" Béla örvendező mosolylyal, és barátságos kézszoritással viszonzá a szivességet. "Oh édes Bélám, folytatá Móricz, - menynyit emlegettünk . . . " "Emlegettetek!? Mondá Béla. - Hol és kivel?" "Bécsben, mondá Móricz, - tudod, Virginiával." "Bécsben!? ismétlé Béla nagy meglepetéssel, - Virginiával!? "Igen, mondá, Móricz, - Felkerestem őket Bécsben." "Valósággal?" mondá Béla. "A mint mondám, folytatá Móricz. - Virginia azt beszélte, hogy ugy van értesülve, mikép te is Bécsben vagy; de nem tudta, hol vagy feltalálható. Mindig várt, hogy meg fogsz nálok jelenni . . . Oh Béla, mennyire szeret téged Virginia!" "Szeret!? mondá Béla különösen meghatott kedélylyel, és önkénytelenül hévvel ragadta meg Móricz karját. - Azt mondád: szeret?" "Ugy van, mondá Móricz, - szeret, és nem is titkolta azt előttem legkevésbbé sem." "Szeret! mondá Béla mintegy magában, de fenszóval, és az égre tekintve. - Istenem, Virginia szeret; . . . és én szerencsétlen oly messze távozom tőle!" Béla nagy izgalomban tőn néhány lépést előre és hátra, végre szünet után igy szólott: "Istenem, Móricz, ha lehetne visszatérnék." "Mit beszélsz!?" mondá Móricz. Ekkor hosszu szünet következett, Béla és Móricz darab ideig egymás mellett állottak a gőzös kéménye mellett. A hajó késő este indult Liverpoolból. Sötét éj volt, melynek homályában alig terjesztettek némi fényt a hajó lámpái a fedezeten. Végre Béla egy felé, Móricz másfelé indultak járkálni. Néhányszor találkoztak egymással járkálás közben; de nem szólottak egymáshoz, sőt nem is néztek egymásra. A lélek magányt kivánt. Egyszerre ugy tetszett Móricznak, hogy már többször megfordulva nem találkozott Bélával fel s alá járkáltában. "Hol lehet ő valljon!? mondá magában. - Oly sötét van. Az ember semmit sem láthat". És ezzel keresni kezdte Bélát. A hajó hátulsó részén, a kormányos bal keze felől állott Béla a hajó karfájára támaszkodva, és elfásultan nézett ki az éjbe, a messze távolba, keletfelé. A közeledő Móriczot nem vette észre. Móricz előre nyujtotta fejét, hogy Bélának arczába nézhessen. E pillanatban könyeket törölt kí ez kendőjével szemeiből. "Béla!" mondá Móricz, őszinte, részvevő, barátságos hangon. Béla megfordult, és ekkor bövebben peregtek szép férfias komoly arczára könyei. "Béla! mondá Móricz. - Te egy pillanatra messze jutál gondolatiddal . . . Bécsben voltál - " Ugy látszott, hogy Béla valamit akart mondani; de szavait elfojták sűrű könyei, és semmit sem szólhatott. "Ne engedd át magadat nagyon a bánatnak mondá Móricz. - Őrizd meg kedélyed vidámságát," tevé hozzá szünet után. "Szeretném," mondá Béla szárazan. "Akard is," mondá, Móricz biztatólag. "Akarnám, mondá Béla, - de félek, elhagy a hit, kétségbeesem." "Oh barátom!" kezdé Béla szünet után. És ekkor nem birta magát tovább tartóztatni; nehéz, dagadó keblét zokogás rázta meg; sürűn peregtek arczára súlyos, nagy könyei, és végre elérzékenyülve borult Móricz nyakába. És keresztyén, és ezred éves nemes a zsidóval, összevegyült forró könyek között csókolták meg egymást nagy magasztaltságukban. "Oh, mondá Béla szünet után, - én ismét át fogok jőni e nagy vizen. Nekem még látnom kell őt; és akkor ám haljak meg!" "Oh barátom, mondá Béla szünet után. Az Egyesült államok nagy ország, dicső ország lehet; de nem nekem való, az én kenyerem sovány és keserü lesz ott; én azt nem fogom sokáig enni." "Ne légy oly komor kedélyű," mondá Móricz. Az öreg János is, ki nagy részvéttel viseltetett ura iránt, és mindenkép szerette volna annak szomoruságát eloszlatni, előkerült ekkor, és darab ideig előre s hátra tipegve, végre igy szólalt meg: "Le kéne már feküdni." "Menjünk," mondá Móricz; és elvonta magával Bélát. A gőz-gép dörömbölt és sziszegett, a kerekek rendes hangmértékre verték a vizet, a hajó vidáman suhogva szelte a csendesen nyugvó tenger tükrét, és sebesen haladt előre. Csak a kormányos és egy pár matróz voltak ébren. Az utasok és a kapitány, valamint a hajósnép legnagyobb része is csendesen aludtak már; hárman azonban, felzaklatott kedélyökben és szomoruságukban, sokáig nem voltak képesek szemeiket behunyni. Béla, mondá más nap reggel Móricz, megbánva, hogy miért is emlitette Bélának Virginiát, - gondoltam valamit orvosság gyanánt." "Mit?" mondá Béla. "Hogy megőrizzük kedélyünket, mondá Móricz, - megőrizzük magunkat az elérzékenyüléstől, ne beszélgessünk . . . azon ügyekről. Semmit sem használhatunk, csak szomoruságunkat növeljük ezen beszélgetéssel, mi károsan hatna lelki erőnkre." "Igazság, mondá Béla, - ráállok. Tehát el van határozva!" "Jól van, mondá Móricz, örömmel, - a határozat áll." Hosszas szünet következett ezután, mert a megállapodás szerint azon ügyekről nem lehetvén szólani, melyek lelköket elfoglalták, a beszélgetésnek meg kellett akadni. Reggelire theát és hideg sültet kaptak, melyet a fedezeten költöttek el. Közel hozzájok ugyanolyan reggelivel foglalkozott az öreg János is. "Ej, mondá Móricz, és a hosszas szünet ekkor lőn először megszakasztva, - az előtt nem ittad oly édesen a theát Béla!?" "Talán mert az élet nem volt oly keserű," mondá Béla nagy szomorusággal. "Béla, mondá Móricz, - ne játszuk ki határozatunkat mellékes utakon." Béla darabig hallgatott. "Igaz, mondá, - nem teszem többet . . . De tudja isten, tevé hozzá szünet után, - most inkább kivántam a sok czukrot mint eddig." "Pedig itt már, mondá Móricz, - biztositva vagyunk a rosz répaczukor ellen; itt mind csupa, valódi gyarmati czukrot kapunk." "Bizony jobb is ez," mondá Béla egykedvüleg. "Itt már némely hamis czikktől mondá Móricz, - nem lehet félni. Itt nem látunk többé répaczukrot, honi champagne-it és több effélét." "Igaz, mondá Béla merengéssel, - azt többé nem látunk." "És próbáld meg csak ezt a rhumot, mondá Móricz siető hangon, látva, hogy Béla ismét könnyen bele talál esni szomoruságába, - ez a felséges rhum!" Béla rhumot töltött theájába. "Majd sok lesz, mondá Móricz, - most már ismét tégy czukrot is bele." "Akkor meg majd nagyon is édes lesz," mondá Béla egykedvüleg. "Hej, mondá János felszólalva, - az isten akárhová tegye ezt a theát, meg czukrot, meg minden félét, édesebb falat volt ennél a . . . szalonna!" Béla és Móricz semmit sem szólottak; szótlanul tekintettek theacsészéikbe, és halkan kavargatták kanalaikkal azokban a czukrot. "Mert hát kezdé ismét János, - tudom én - " "Hagyja el János, mondá Móricz. - Legjobb arról nem is beszélni." És tartván, hogy Bélában ismét felmelegül Virginia emléke, szives baráti, de minden törekvése daczára még is szomoru mosolylyal nyujtá annak kezét, mintegy segélyt akarván ez által kölcsönözni. "De már én csak, mormogá magában Béla, - át fogok még jőni ezen a nagy vizen; nem utoljára voltam tegnap Europában!" A kapitány komoly és rideg tengerész, és ennélfogva eléggé szótlan volt ugyan, de magyar utasai iránt különös részvéttel viseltetett. Most is beszélgetésbe eredett velök. Dicsérte mind kettejöknek jó angol kiejtését; magyarázta a tengeri utat, hogy az éj sötétében, vagy a még kevesebb előnynyel biró fényes nappal, midőn csak eget és vizet látnak, és a csillagok szerint nem tájékozhatják magokat, mikép dolgozik a kormányos, szüntelenül az előtte levő delejtűre tekintve; és hogy ez mennyire biztosan kijelöli az irányt, merre haladniok kell; hogy ezzel az ut annyira meg van határozva, minél fogva közepette a széles tengernek, mint valami országuton, mindig találkozni kell egymással a jövő és menő hajóknak. Sok pénz, sok vagyon, sok kincset érő teher volt a hajón, melyeket ez a kereskedelmi forgalom mezején Amerikába szállított; de mindezek nem voltak hasonlithatók a gazdag és szent érzeményü nemes lélek fájdalom-gyöngyéhez, és a nehéz bánat és szomoruság terhéhez, mely embereink keblében volt.
|
